Ma voltunk gyógytornán. Dicsekedtem, hogy milyen ügyesen mászik, és még meg is mutatta a drága. Büszke voltam rá. :) De ami utána jött?! Az valami borzalom volt. Ennyire talán az első kezelésekkor ha bőgött... Sőt, nem is bőgés volt ez, hanem hisztérikus őrjöngés, tekergőzéssel, teste dobálásával. Nem irigylem a gyógytornászunkat ilyenkor... Embertelen volt. Valószínűleg azért vette ennyire zokon a dolgot, mert mivel már mászik, így guggolva, ültetve és térdelve kezelte, és ez ugye tejesen új volt. Mikor a végén ismerős dolgokat csinált vele, már egy hangja nem volt, játszott. Remélem a következőnél nem vadul meg ennyire a kis haramia. Ijesztő volt...
Ma úgy döntöttem, elmegyek beszerezni a nyuszi motort. A mamájától kapja szülinapjára, megkaptuk a rávalót. Ez egy nagyon hasznos ajándék lesz, mert mondta a gyógytornász, hogy ezzel jól lehet erősíteni a lábát, és egyben ingerelni a talpát. Majd a szobában fogunk rodeózni, remélem tetszeni fog nagyságának. :)
Amikor állítani próbálta, most is felkapta a lábát, de mondta, hogy ez hipotón babákra jellemző. A doki miért egyből izomsorvadásra gondolt??? Erről jut eszembe, még nála vagyunk. Múltkor jófej volt, így kapott még 1 esélyt, de ha az 1 éves státuszon fölb*sz, abban a minutumban váltok, az biztos!
Azért is veszem meg ma a járgányt, mert legalább kiszellőztetem a fejem a biciklin. Ma bőgtem is, persze az Embör pont akkor hazajött, így lebuktam. Próbáltam leplezni, de a vörös szemek elárultak. Nagyon kedves volt, vigasztalgatott.
Annyira vegyesek az érzelmeim a szülinappal kapcsolatban. Örülök, hogy már ilyen nagylány. Magára a szülésre is szép emlékként gondolok vissza. Olyan kár, hogy az előtte és utána történt dolgok beárnyékolják ezt a csodálatos emléket, mert szerintem életet adni egy emberkének a legfantasztikusabb dolog a világon. Talán csak a terhesség jobb. Vagy inkább könnyebb. Legalábbis az elején. Amúgy én úgy gondolom, hogy teljesen akkor nyugszom meg, ha elkezd totyogni a lány. Próbálom lezárni a múltat, de nem olyan könnyű, ha minden nap szembesül az ember a következményeivel.
Terhesen tele voltam önbizalommal. Annyira jó volt, hogy a szügyemből kiemelkedett a mellem, iszonyú nőiesnek éreztem magam, tetszett az egyre növekvő hasam is. (A vége fele már persze nem annyira.) Imádtam, hogy picit kerekebb volt az arcom. Kár, hogy tél volt, és a nagykabát takart.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy milyen furcsa, hogy a levegő, amit beszippantok, eljut a drágámhoz, és ez tartja életben, amit megeszek, abból pedig növekszik. Ez annyira jó érzés, hogy nem is tudom szavakkal kifejezni. Na meg ahogy duhajkodott a hasamban. :) Ennél megnyugtatóbb érzés nincs. Mikor még nem éreztem a mozgását, sokszor féltem, hogy minden rendben van -e, de mikor elkezdett rugdosni, ez megszűnt.
Aztán a történtek földbe döngöltek. Az, hogy nem tudtam szoptatni, hogy magára hagytam 4 napig idegenek közt, hogy az addig gyönyörűen domborodó hasam továbbra is domborodott, és rengetegen kérdezgették, hogy mikor szülsz. Mondom vazze, 2 hete megtörtént... Azóta is, ha mentőt látok/hallok, összeszorul a gyomrom, de legalább már nem bőgök ilyenkor az utcán.
Életem eddigi legnehezebb évén vagyok túl. A legnagyobb boldogságot, és a legnagyobb fájdalmat is ez idő alatt tapasztaltam meg. Nagyon bízom abban, hogy később még könnyebb lesz, és megélem azt, hogy majd csak a szépre fogok emlékezni a szülinapjával kapcsolatban. Még sajnos nem tartok ott, de már sokat gyógyított az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése