lassandebiztosan

2014. november 30., vasárnap

Advent

A naptár is majdnem kész és végre időben elkészültem a "koszorúval" is. :) Aminek a gyertyáját a csemete fújta el. :) Ez akkora nagy öröm, hogy csak na. Ahogy meglátta, azt mondta, hogy szép és hogy karácsony. Egyem is meg! ♥

2014. november 23., vasárnap

Előítélet

Még egy régebbi poszt egyik hozzászólása kapcsán -ami az integrációról szólt- gondolkodtam el azon, hogy mennyire vagyok elfogadó. Szerintem az átlagnál a sorsom, történetem kapcsán egy kicsit érzékenyebb vagyok, mint az átlag, de ez persze nem jelenti azt, hogy én vagyok a világ legnyitottabb nőcije.
Sok olyan "dolog" van, ami abszolút nem botránkoztat meg, nem vált ki belőlem semmiféle ellenérzést, ugyanakkor álszent lennék, ha azt állítanám magamról, hogy mindenhez ugyanolyan elfogadóan állok. Ez nincs így. De aki nyitott, az szerintem igyekszik leküzdeni az előítéleteit, a helytelen általánosításokat.

Mikor a nagylány elkezdte az ovit, akkor szinte semmit nem tudtam a csoporttársairól. Annyit már hallottam, hogy van egy gyerkőc, aki súlyosan magatartászavaros. És hát vittem a csajszit, együtt szokott be egy cigány kisfiúval és bevallom, hogy őt tippeltem magatartászavarosnak. És persze azért, mert sötétebb a bőre. :( Szégyellem magam emiatt, de tanulópénznek viszont jó volt az ezt követő megismerés.
Történt ugyanis, hogy nálunk zárva van az ovi, aki félnapos, lehozzák, tilos a bejárás napközben. Van egy várótér és ott gyűjtjük be a csemetéinket. :)
Nemrég egy nagyon pozitív kisugárzású nőcivel várakoztam. Még nem láttam, de valahogy szóba elegyedtünk. Kérdezte, hogy hova jár a lányom, mondom a speckó csopiba. Erre közölte, hogy az ő fia is. Kérdeztem, hogy komcsi? Ezután mesélt a kissrácról. A roma fiú a nevelt gyereke. A legkisebb vér-szerinti utóda sérelmezte úgymond, hogy neki nincs kistesója, rágta állandóan az anyja fülit. De ő már negyvenen felül van (nem mondtam volna 35-nél többnek) és emiatt sem, meg egyébként sem szeretett volna elmondása szerint újabb gyereket szülni. De egy új családtag érkezése ellen nem volt ellenvetése, így elvégzett nevelőszülői tanfolyamot és a gyakorlat során ismerkedett meg az otthonban élő kisfiúval, aki elvarázsolta. De annyira, hogy örökbe is fogadták. És imádják. Nagyon nagy szerencséje van a kisfiúnak, hisz a drágám agyvérzéssel, oxigénhiánnyal született, gégemetszést is kellett végezni rajta. Ezek után jó kezekbe került, már az otthonban elkezdték a fejlesztését. Majd az új anyukája is hordta koraira és mára ott tart ő is, hogy a Cuki mellett ő a másik leginkább integrálható csemete a csoportban. :)

Nagyon jót beszélgettem az anyukával, csak úgy sugárzott belőle a pozitív hozzáállás, hihetetlenül szimpatikus volt. És tényleg teljesen elérzékenyültem, hogy ilyen szerencsés a kisfickó. Majd aztán persze mardosott a bűntudat, hogy azért, mert a kiskrapeknak sötétebb a bőre, már egyből arra gondoltam, hogy ő a magatartászavaros... Ne értsen félre senki, nem nézek megvetően a magatartászavarral küzdő gyerekekre sem és nem képzelem azt, hogy a szüleik tehetnek róla; csak érdekes volt, hogy egyből ezt a következtetést vontam le... Előítélet, skatulyázás, általánosítás; és zavar, hogy ez is a részem, de az ugyanakkor örömmel tölt el, hogy felismertem gyarlóságom és igyekszem ellene tenni!

Egyébként Cukker szerelme a valóban viselkedészavaros kiskrapek. Ezek szerint ő is a rosszfiúkra bukik, mint az anyja... :D :P

2014. november 13., csütörtök

Fejlődések hada

Annyira csodálatos, hogy mindenféle szépítés nélkül is úgy érzem, hogy most nagyon pozitív periódusunkat éljük. :)

Oké, a házasságunk kissé megrogyott alapjait igyekszünk rendbe tenni gőzerővel és ez sokszor fájó és elképesztően nehéz is tud lenni; de legalább őszinték vagyunk és ez szerintem nélkülözhetetlen a folytatáshoz, a hosszútávú kapcsolathoz. Akármennyire is kényelmesebb lenne színjátékozni, füllentgetni, megjátszani magunkat, az csak rövidtávon lenne célravezető...
Nagyon nagy árat fizettünk, hogy erre rájöjjünk, de legalább eljutott végre a tudatunkig. Már merünk segítséget kérni és végre világos, hogy igenis kell kettesben töltött idő, kettesben való kimozdulás is.

Rengeteget fejlődött a Cuki az utóbbi időkben, ezeket próbálom pontokba szedni, remélem nem hagyok ki semmit! :) Hihetetlenül büszke vagyok rá, főleg, hogy a handicap-je ellenére is ennyire jól állja a sarat és ilyen szuperül beilleszkedett, alkalmazkodott. A pozitív változásokat nagyban köszönhetjük annak, hogy közösségbe került és hogy elkezdte az utánzást. (Eddig is utánzott, de nem vitte azért túlzásba.)

  • Nappali szobatisztaság: kialakulóban. :) Annyira örülök ennek! Nyáron elkezdtük, de nem volt még rá kész. Erőltetni nem akartuk, hallgattunk a megérzéseinkre. Na meg persze a kakivisszatartásos mizéria is negatívan befolyásolta a szobatisztaság útjára való terelgetésünket; hisz úgy voltunk vele, hogy örülünk, ha szarik, nem érdekel, hogy hova... Azért persze sokszor levettük a pelust, meg felpróbáltuk a bugyit, de nem erőltettük. Most viszont az oviban már bugyiban van, haza is úgy jön, szinte mindig szól, hogy "pisilni" vagy "levesszük a bugyit"; csak párszor volt az, hogy rábrunyizott a szőnyegére. Persze ekkor sem volt leszidva, de azért ezek után nem kapott jutalom csokit és dicséretet; hanem próbáltuk elmagyarázni neki, hogy jobban megéri, ha a bilibe vagy a klotyóba pisikél, hisz akkor jipijájé érzés kerít hatalmunkba bennünket és ujjongunk, plusz még csokit is kap érte. Sajnos a kaki visszatartás még mindig tart... :( Már ez is javult, de azért nyugodtabb lennék, ha nem tartaná vissza.
  • Ragozás, mondatalkotás: Ebben a bő 2 hónapban ez is óriásit fejlődött nála, egyre inkább kezdi megfelelően használni a ragokat, a történéseket gyakran kommentálja mondatokkal. A kéréseit is sokszor már egyértelműbben közli, bár itt volt az ovikezdéssel párhuzamosan egy kis visszalépés, amit az előző bejegyzésben említettem is, szóval, hogy leutánozta az "eőőőőeööeőőő"-zést és várta, hogy ebből megértsük, hogy mit szeretne. Olyan szituációknál is így próbálta a tudtunkra adni az óhaját, amiknél előtte már verbálisan ki tudott fejezni. De ilyenkor én mondom neki, hogy ebből nem tudom kitalálni, hogy mit akar, akkor is értetlenül reagálok és próbálom ösztönözni a szóbeli kommunikációra, ha épp vágom is, hogy mit szeretne az eőőőőzéssel a tudtomra adni. Van, hogy eredményes, van hogy nem. 
  • Irányíthatóság, napi rutin: Itt is csak örömteli változásokról tudok beszámolni szerencsére. :) Kezdjük ott, hogy hajlandó lépcsőzni!!! Eddig ez ritkaságszámba ment, de nagyon. Egy ideje viszont már csak ritkán fordul elő, hogy követeli, hogy cipeljük a kis picsáját. Olyan persze van, hogy mondjuk izgalmasabb számára a korlát kopogtatása, de ezekből is sokkal egyszerűbben ki lehet zökkenteni. A napirendi kártyák továbbra is nagy segítséget jelentenek mindannyiunknak. A fejében van minden mozzanat és sokszor kártyák nélkül is menne, de a Vadaskertnél is azt a tanácsot kaptuk, hogy ilyen esetben is használni kell az érdekében. Már volt egy-egy sétálás, játszóterezés kapcsán, hogy közelharc nélkül is hajlandó volt hazajönni. Persze legtöbbször minimális hiszti volt, de hát az lópikula ahhoz képest, hogy nemrég még rendszeresen "vontatni" kellett...
  • Táplálkozás: Sokkal inkább nyitottabb az új ételek felé, az oviban mindent megkóstol, sok esetben megeszik (nem akartam elhinni, hogy a sóskakrémből!!! boldogan falatozott), nem ragaszkodik annyira mereven a sajtostészta ebédre-virsli vacsira kombóhoz. :)

2014. november 4., kedd

Ovi, integráció, bizakodás

Épp tegnap puffogtam férjnek (is), hogy mennyire idegesít, hogy két hónapja jár oviba a leányzó és ez alatt sem lettek kommunikatívabbak irányomba az óvónők. Ha nem kérdezek, akkor annyi az átadás, hogy kezembe nyomják az uzsonnát meg a kölyköt oszt csá. Jó, az egyik óvónéni mond pár szót, de nekem ez kevés. Lehet, hogy túl nagyok az igényeim, de szerintem nem... Tudják ők is, hogy egy auti (vagy legalábbis a legtöbb) ennyi idősen nem meséli el, hogy mi volt. Se spontán, se kérdésre. És engem frusztrál, hogy 4 órát idegenek közt van a gyerekem úgy, hogy semmit nem tudok arról, hogy mi történik vele, hogy viselkedik, eszik -e, iszik -e, wc-zik -e, stb. Nem litániát és hosszú percekig tartó beszámolót várnék, de legalább érintőlegesen mesélhetnének erről-arról. Ettől eltekintve aranyosak, meg minden, de nem tudok ezen túllendülni. Majd nemsokára lesz családlátogatás, akkor jól kifaggatom őket. :)

Ma viszont nagyon jó híreket kaptam, a beszédesebb óvónéni mondta, hogy erősen gondolkoznak azon, hogy átrakják az integráló csoportba. :) Hihetetlenül örültem ennek, mert én is úgy érzem, hogy eljutott erre a szintre és a szegregált csoport visszafogja. Olyanra gondolok, hogy eddig mondjuk legtöbbször szóban kért, most viszont gyakran előfordul, hogy artikulálatlan hangon szeretné velünk közölni a kívánságait, amit ugye nem értek. Ő mutogatásban, ránézésben sincs annyira toppon, így sajnálom, de nem értem, hogy az alatt, hogy őőőeeeőőőeee mit ért... 
Még régebben volt egy eléggé megosztó bejegyzésem az integrációval kapcsolatban. Ott felmerült hozzászólásnál, hogy azért is féltik az nt szülők a gyerekeiket az ilyen vegyes csoportoktól, mert hogy megtanulják pl. az eőőőő-zést, repkedést, stb. Igen ám, csak itt van egy olyan dolog, hogy míg egy "sima" gyerek kipróbálja a repkedést vagy bármilyen más, egyeseknek furcsának tűnő dolgot, utána gyorsan rájön, hogy ez neki nem okoz örömet, nincs rá szüksége, a kipróbálás után abbahagyja. Egy autista olvasatom szerint az ilyen választási lehetőségeket nehezen kezeli, nehezen tudja eldönteni, hogy mit "kell" utánozni. A Cuki most kezdett el erősen utánozni és ennek amúgy nagyon-nagyon örülök, mert ez is egy fontos állomása a fejlődésnek. Csak ugye neki azt is külön meg kell tanulnia, hogy mi a hasznos és mi a felesleges utánzás. És míg egy nem auti erre ráérez, neki meg kell tanítani. Lehet, hogy nincs igazam, de én így képzelem el. Olyasmi lehet ez szerintem, mint hogy egy nt gyerek zsigerből hallgat a nevére és mások szemébe néz; míg egy autistának ezt meg kell tanulnia.  
Annyi most az integrálása ellen szóló dolog az elmondás alapján, hogy nem tud végighallgatni egy mesét (érthető, mert a többi gyerek számára zavaró, ha olvasás közben van egy zizegő, folyamatosan karattyoló és rohangászó csemete). De ezt is meg fogja tanulni, mert ügyes-okos. Szerintem ha az idei tanítási év alatt nem is, de a következőnél már hátha kikerül a szegregált csopiból. Nem, már nem bánt (annyira), hogy speckó csoportba jár, de úgy érzem, hogy az integráció nagy hasznára válna és megérett rá.

Sok érintett szülőben felmerülhet az, hogy Úristen, azért nem egyezek bele a speciális csoport kijelölésébe, mert onnan nincs kiút. Bennem is felmerült ez, de bízom abban, hogy igaz az, amit mondtak még a beíratásnál, hogy ha úgy látják, akkor átrakják. 

Azon is szoktam rágódni, hogy lehet, hogy nemet kellett volna mondanom a spéci csoportnak és egyből be kellett volna dobni a mélyvízbe (integrált csoport), de szerintem az óriási szorongással, feszültséggel töltötte volna el. (Ő nem volt bölcsis, teljesen új neki a közösség.) Ha eljut arra a szintre, hogy áthelyezhető lesz és ez meg is fog történni, akkor abszolút nem fogom bánni, hogy rábólintottam a spéci csoportra és ott kezdte (felhívtak a nevelési tanácsadóból anno, hogy beleegyezem -e és igent mondtam; bár nem tudom, hogy ellenkező esetben számított volna -e a szavam és be tudtam volna -e passzírozni integráló csoportba...)

Bár sokszor érzem azt, hogy visszafejlődik az oviban; de összességében ez nincs így szerintem és roppant bizakodó vagyok a jövőt illetően. :)