2016. február 28., vasárnap

Sima csoportban

A nagylány óvónénije csütörtökön és pénteken továbbképzésen vett részt, így a Bogyó* csoport tagjai szét voltak osztva, a Cuki és 2 másik kislány a Lepke** csopiba kerültek. Mikor láttam a kiírást a faliújságon, egyből görcsbe rándult a gyomrom. :O Féltem, hogy mit szól majd egy ekkora kaliberű változáshoz.

Szerdán kérdeztem az óvónőt, hogy ugye az ideiglenes csopiban is lesz napirendi neki, mire a válasz az volt, hogy nem valószínű. Értem az okokat, mikor tavaly megszűnt a spéci csoport, akkor volt egy hosszabb beszélgetésünk és így talán jobban átlátom a dolgokat, mint előtte. Emiatt nem is kaptam fel a cukrot, hanem igyekeztem rávenni az óvónőt, hogy segítsen meggyőzni a másikat, hogy használják a leányzó és mindenki más érdekében is a kártyákat ott is. Nem került nagy erőfeszítésembe. :) Átmentünk és megbeszéltük, szerencsére partner volt az ottani óvónő is.

A tervben az volt, hogy viszek mobil napirendit, de erre sem volt szükség, mert E. néni, aki a gyógypedagógiai asszisztens, megoldotta és ez nagyon jól esett.  Óriási változás volt, hogy ő sem volt  jelen, ettől is nagyon féltem, de hála, úgy tudom, hogy jól viselte. Csütörtökön délben kérdeztem a helyettesítő óvónőt, hogy volt -e valami gond, de azt mondta, hogy semmi; remekül működött együtt a leányzó, a többiek meg sokat segítettek neki. Ő ugye nem igazán meséli el a vele történteket, főleg kérdésre nem. Ez bennem sokszor bizonytalanságérzetet, szorongást kelt. De mikor pénteken kitessékelt a búcsúzás után, akkor tudtam, hogy nem fél, jól érzi magát ott is. :) Tényleg látszódott rajta, hogy nem okoz neki gondot a nagyobb létszám sem, legalábbis nem tapasztaltam, hogy félve ment volna be a csoportba, sőt. Ennek nagyon örültem, de mikor megbeszéltük az apjával a történéseket, akkor bevillant, hogy lehet, hogy ha nem csak 1-2 napról lenne szó, akkor nem így reagálna. Eszembe jutott erről egy idézet a Dása naplója című könyvből, amit már többször tapasztaltunk (és sokan pl. az ilyen reakciók miatt is megkérdőjelezik azt, hogy autista -e) :

"Bármilyen furcsa, az autista kétlábúak könnyebben igazodnak nagy változásokhoz, mint kicsikhez. Például mikor a család (persze nélkülem) külföldre utazik vakációzni (én meg mehetek a macskamenhelyre –igazságtalan a világ!), Alex jól viseli az ismeretlen szállodákat. De ha bármit megváltoztatnak a hálószobájában, Básztet és Szehmet legyen hozzánk irgalmas! A magyarázat a „gestalt -észlelésben” rejlik. Alex találkozása az új tudnivalókkal új „gestaltot” jelent, amit elraktároz az emlékezetében, viszont a megszokott környezet bármilyen változása megzavarja: egyrészt mert ezáltal „új kép” keletkezik; másrészt mert ismerős helyzetben ismeretlen környezettel találja magát szemben. Megfigyeltem, hogy a rendezettség és a megszokottság segít Alexnek, hogy fölfogja, mi, mikor és miért történik, és végül el tud fogadni kisebb változásokat, kivált olyankor, amikor maga is részt vesz a környezet átalakításában – a szobája kitakarításában, a ház átrendezésében stb."

T. O. Daria: Dása naplója

Mindezek tudatában is végtelenül örülök és büszke vagyok rá, hogy ennyire tudott alkalmazkodni az új helyzethez. Segített az is, hogy már érti a hét napjait és mondtam neki, hogy ezen a két napon nincs I. és E. néni, így a Lepke csoportba kell mennie, de hétfőn már lesznek és akkor újra együtt lesz a Bogyó csapat. Biztonságérzetet ad neki. Leginkább a naposság motiválta ennek megértésében szerintem. :) Minden reggel úgy kelünk, hogy megbeszéljük, hogy milyen nap van és ekkor ki a napos, kivel fürdik este, majd holnap milyen nap lesz, ekkor ki lesz a napos.


*, **: a neveket megváltoztattam 

2016. február 25., csütörtök

Az otthon felejtett esernyő

Az egyik reggelen nem esett az eső. Így sima cipőben, esernyő nélkül ment a nagylány az oviba. Erre naná, hogy délben beborult, olykor csepergett, és én balga úgy voltam vele, hogy hát egy köpésnyire lakunk az ovitól, így nem kell esernyő, mikor érte megyek ebéd után. Tévedtem... A többi nem ott alvónak hoztak (mentségemül szolgál, hogy mi tényleg nagyon közel lakunk, és mikor mentem érte, akkor pont nem esett), így ő roppant rossz néven vette, hogy neki nincs itt a hercegnős esernyője. o.O Sírt, szomorkodott, nem akart átöltözni. Nem csak hisztizett, hanem tényleg potyogtak a könnyei. :( Bűntudatom volt. Próbáltam meggyőzni, megvesztegetni, de mind hatástalan volt. Még kiabáltam is. Igen, az ovi folyosóján. Nem vagyok rá büszke, de olykor elszakad a cérnám. :( Mármint nem az ordibálás helyszínére nem vagyok büszke (nem játszom meg magam a négy fal közül kikerülve sem), hanem arra nem, hogy sokszor türelmetlen vagyok és olyankor felemelem a hangom. :/ Dolgozom rajta, hogy ne így reagáljak, de egyelőre nem igazán tartom sikeresnek a próbálkozásaimat.

Az óvónéni nagyon rendes volt. Mondta a Cuki(nak ekkor nem igazán nevezhető tündérkének), hogy kap esernyőt, ha átöltözik. :) Ekkor alábbhagyott a sírás és végre elkezdett együttműködni. Kiválaszthatta, hogy milyen színű legyen a nyél.
Mire mi kint végeztünk, kész lett az esernyő is. Így haza tudtunk jönni mindenféle "közelharc" nélkül (ez nálam cipelést jelent; olyasmit, ami a régebbi játszóterezések után szinte minden alkalommal előfordult).
Nagyon meghatódtam az óvónő esernyőgyártásán. Apróságnak tűnhet, de egyáltalán nem az! Nem győztem megköszönni. Simán csinálhatta volna azt, hogy magára csukja a csoportszoba ajtaját, és végzi a nap végi munkáját, miközben mi meg kint hadakozunk; én növesztek jó pár ősz hajszálat és produkálok jelentős vérnyomáskiugrást, a leányzó meg szétbőgi magát, tombol, tekereg. De ehelyett segített. Hálás vagyok érte. Kár, hogy nem vagyok a szavak embere, így nem tudom kellőképp érzékeltetni, hogy mennyire kedves gesztus volt tőle. ♥

2016. február 21., vasárnap

Visszatérési igyekezet :)

Annyira zavar, hogy az utóbbi pár hónapban csak bele-bele kapok szinte mindenbe. Sokszor túlvállalom magam. Időm az lenne, de egyszerűen nem tudok ennyi mindenre koncentrálni, megfelelni, tenni úgy, ahogy szeretnék. Emiatt is ritkultak a bejegyzések itt, ami miatt meg szarul érzem magam, mert szeretem ezt a blogot és továbbra is jó lenne megörökíteni a nagylány fontos mérföldköveit, hétköznapjait, fejlődéseit, ügyes-bajos dolgainkat (annyira jó visszaolvasni olykor posztokat és így biztos nem kerülnek a felejtés homályába a fontos események). De most valahogy nem megy és én ezzel tudom csak magyarázni. Mert lenne miről írni. És frusztrál, hogy mikor kellene, akkor nem teszem meg, aztán meg már vagy nem emlékszem rá vagy okafogyottá válik a történet. Bízom azért benne, hogy ez változni fog! :)

Amiatt is bűntudatom van, hogy mikor volt egy bizonyos személlyel nehézségem, krízishelyzetünk; akkor beígértem egy erről szóló, pikánsabb jellegű blogot a hozzám közel álló olvasóknak, de aztán ez sem jött össze. És ezt átbaszásnak érezhetik sokan, szerintem jogosan; pedig csak arról van szó, hogy elég volt azt a sok szart megélni, nem volt lelkierőm leírni, próbáltam minél inkább eltemetni magamban a múltat. Viszont lenne olyan magánjellegű történet, rövid szösszenet, akármi a jelenből, amit szívesen megosztanék, de abszolút nem illik a blog profiljához. Az alternatív megoldások tervbe vannak véve azért, amint biztosabb lesz, szólok a régebbi érdeklődőknek. ;)


2016. február 14., vasárnap

Miért írtam alá a petíciót?


A legfőbb ok az, hogy bár még nincs 5 éves a kislányunk, de már többször szembesülnünk kellett a rendszer hiányosságaival, hibáival; papíron leírt, de a valóságban nem kivitelezhető javaslatokkal, ajánlásokkal, előírásokkal, árral szemben való úszással.

Már a diagnózis felállítása sem volt egyszerű. Sokan nem értették a környezetünkben, hogy miért ragaszkodtam annyira a megfelelőhöz. Nem igazán tudtak belegondolni abba, hogy mivel az anyagi helyzetünk nem engedte meg a magán úton való fejlesztéseket, így muszáj volt más megoldást keresni és mérlegelni, hogy eltitkoljuk vagy megyünk a hivatalos úton. Az utóbbit választottuk. Itt is volt kisebb "keringő", mert először egy vidéki gyermekpszichiátriára mentünk, ahol aztán közölték az akkor 2 éves kislányról, hogy értelmi fogyatékos a szülés körüli oxigénhiány miatt. Hiába bizonygattam és hallották is, hogy már ekkor számolt tízig; nem érdekelte őket; úgy voltak vele, hogy nem lehet az, mert belenéz a szemünkbe o.O . A doktornő mondjuk kedves volt, mikor úgymond idő előtt elhagytuk az objektumot és beszélgettünk a miértekről ; úgy éreztük, hogy meg is értette, hogy mik az aggályaink.

Ezután egy kisebb kutakodás után úgy döntöttünk, hogy a Vadaskertbe fogunk menni. Itt szerencsénk volt, hisz már 2,5 évesen megkapta a gyermekkori autizmus diagnózist. Gondolom, hülyén hangzik, hogy én ezt szerencsének tartom, de mivel éreztem, hogy ő auti, így ez egyfajta megkönnyebbülést is hozott és megnyugvást, hogy emelt óraszámú és a neki megfelelő fejlesztéseket fogja ezentúl kapni a koraiban.
A doktornő sokat gondolkodott és mondta is, hogy nem könnyű döntenie; hisz ha egyszer megkapja a diagnózist, akkor nem igazán lehet róla leszedni; de viszont ha nem kapja meg és mégis érintett, akkor annak a kislányunk issza meg a levét. Vittünk videókat a furcsaságokról és végül ez rakta fel az i-re a pontot. Pár héttel később felhívott a doktornő, hogy beleegyezünk -e, hogy felhasználják oktatási céllal a videókat, természetesen igent mondtam.

Miután kezünkben volt a diagnózis, felvettük ismét a kapcsolatot a tanulási képességeket vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottsággal. Így megkaptuk a heti 3x45 perc gyógypedagógus által tartott fejlesztést + mellé a heti 1x45 perc mozgásfejlesztést. Ezután fejlődött óriásit a kislányunk, hisz nagyon nem mindegy, hogy heti egyszer vagy háromszor találkozik vele a fejlesztője... Így sikerült megismernie, és felnyitni a kis páncélját. Nem volt könnyű dolga még így sem, de nagyon jól csinálta. (Az előző gyógypedagógusunkról ez nem feltétlenül mondható el, bármennyire is kedves, aranyos volt, de nála nem láttam ezt a fajta elkötelezettséget, profizmust, így ismét szerencsénk volt, hogy ő más helyre ment dolgozni, és a helyére ilyen jó szakember került.) A gyógypedagógus az autizmusból írta a szakdolgozatát, nagyon érdeklődő, nyitott; és remekül alkalmazkodott a kislányunkhoz és óriási dolgokat ért el nála. Örökké hálás leszek neki! Azért is, mert ugyanúgy, mint a Dévényesünk (oda is jártunk...), ő sem csak és kizárólag a gyerkőccel foglalkozott, hanem nekem is rengeteg erőt adott, támogatott egy kedves mondattal, pár bátorító szóval, mikor az összeomlás határán álltam.

Az ovikezdés előtti nyáron telefonáltak a szak.bizottságtól, hogy beleegyezem -e abba, hogy speciális, szegregált csoportba kerüljön a nagylány. Tanakodtam, de azt súgta az anyai ösztönöm, hogy még nem áll készen az integrációra, így lehet, többet ártanék vele, mint használnék, ha kötném az ebet a karóhoz. Integráció párti vagyok, de van egy határ, amikor még nem áll készen a gyerkőc. Szorongott volna, félt volna, nem is a számára legjobb óvónőkhöz került volna, így igent mondtam. Ekkor még úgy volt, hogy a 2 szegregált csoport közül az enyhébbek közé fog kerülni. Na szeptemberben kiderült, hogy csak 1 speciális csoport fog indulni, így nincs választás, oda kell mennie. Akik enyhébbek voltak, őket integrálták; a többiek pedig mentek az egyetlen speciális csoportba. Ekkor azét csalódottságot éreztem, de hát nem volt választási lehetőségem. Átverve éreztem magam.
Annak azért örültem, hogy a legeslegjobb óvónőkhöz került, szuper segítővel (gyógyped.asszisztens, de nem vagyok teljesen biztos a beosztásával), így belenyugodtam. Voltak ennek olyan hozadékai, amiknek nem örültem, de korrigáltuk.
Rosszul esett viszont, vagyis inkább aggodalommal töltött el, hogy mivel ovikezdéskor még nappal is pelusos volt, így ezt párszor szóvá tették, és mondták, hogy ha ez nem változik, akkor nem biztos, hogy maradhat, jogszabályokra vagy mikre hivatkozva: nincsenek meg a tárgyi feltételek a tisztábatételhez... Végül kikönyörögtem, hogy mivel közel lakunk az ovihoz, így mondom ha kicsurog a pisi vagy kakkant, akkor hívjanak fel, hazahozom, majd visszaviszem. Ez biztos megzavarta volna és csak harc árán tudtam volna kivitelezni, de még mindig jobbnak láttam ennek felajánlását, mint hogy eltanácsolják az óvodából. De szerencsére nem volt rá szükség, mert egyik napról a másikra nappalra szobatiszta lett. Ez mindenképp az óvoda hatásának és az óvónők szakértelmének köszönhető.

A nyári szünet előtt nem sokkal kiderült, hogy ezt az egy speciális csoportot is meg fogják szüntetni. :( Rettegés fogott el, hogy akkor most mi lesz. Itt is szerencsénk volt, mert szépen megszokta a szabályokat, alkalmazkodott, sok esetben együttműködött, így volt esély egy kis létszámú csoportba való integrációra. A speciális csoportot átrakták a helyi speciális iskolába... Ez ám az integráció (nem az ovit és nem is az iskolát bántom, hisz tudom, hogy nem ők tehetnek róla, magasabb szinteken vannak a gondok, emiatt is a petíció!), hát nehogy már szegény tipikusan fejlődő kisgyerek találkozzon az udvaron vagy a folyosón egy súlyosabban érintett SNI-sel... :(

És ez még csak az óvoda, az iskolától egyenesen rettegek. Mert sajnos nagyon ritkán hallok, olvasok olyan történeteket, hogy simán, könnyedén, gördülékenyen ment az integrálás. Bízom benne, hogy ha összefogunk, akkor valami változhat pozitív irányba; mert az, ami országos szinten van, nem mehet így tovább! Nekünk sokszor volt szerencsénk, de bele tudom képzelni magam azon szülők helyzetébe, akik nem voltak ennyire azok, és nem találnak megfelelő befogadó intézményt, fejlesztést.

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...