lassandebiztosan

2013. április 30., kedd

Csak röviden

 Egyszer majdcsak utolérem magam, és végre sikerül összefoglalnom, hogy milyen is a Cuki mostanság, és a levelekre is igyekszem válaszolni.

 Sajnos hülye voltam, és sok időt pazaroltam egy olyan emberre, akire kár volt, és akivel szerintem nincs minden rendben. Még a régi blog kezdésekor ismertem meg (2011 végén). Már az első hozzászólása is okoskodó volt, de egyébként szimpatikusnak tűnt (elég rossz emberismerő tudok lenni...). Sajnos fb-on is az ismerősöm lett, és itt kezdődtek a gondok, ugyanis sokszor olyan dolgokat osztott meg, amik engem felháborítottak. Tudom-tudom, be kellett volna állítani, hogy ne lássam a bejegyzéseit, de ugyanakkor vártam is rá, hogy egyszer leírjam neki a véleményem. Amúgy szerintem tényleg súlyos gondok vannak vele, a blogjait állandóan költözteti, mintha menekülne, fb-on is van vagy 3 profilja... Nagyon nagy a szemellenzője, és csak az ő igazát ismeri el, abszolút szűk látókörű. Bemásolom a "búcsú levelünket":

Én: Csak búcsúzni jöttem. Nagyon félreismertelek, mintha egész más ember lennél most, mint akkor, mikor megismertelek. Régebben sokkal őszintébbnek tűntél, de lehet, hogy csak egy álarc volt, nem tudom, de nem is érdekel.
Sajnálom, hogy raboltuk egymás idejét.
Minden jót!

Ő: Én sem azt láttam most, akit akkor hittem rólad, hanem egy kétszínű, alattomos álszent képmuatót.

És ezután a bájcsevely után (amire én úgy érzem, nem szolgáltam rá, mert mindig megadtam neki a tiszteletet, és nem hordtam le mindenfélének) tiltólistára tett fb-on, óh, vajon hogy élem ezt túl. :D Mindenesetre tanulságos volt.

 De mivel most nagyon dolgozom azon, hogy ne csak a rosszat lássam, muszáj vagyok leírni azt is, hogy szerencsére azért ez inkább a kivétel. Vagyis hála, inkább segítőkész, megértő és normális emberekkel hoz össze a sors az interneten keresztül. :)

 A főszereplő kisasszonykáról legalább egy képet hozok, ha már írni nem írok róla egyelőre, de hamarosan majd szöveg is jön:

Homokszóró

2013. április 27., szombat

Mire nem jó egy megfázás?!

 Például, hogy késett a rinya poszt... Még a nallány szülinapja környékén ígértem, hogy leírom, hogy mik is fájnak, és csinálnak ki; de engem úgy ledöntött a lábamról egy megfázás, hogy még panaszkodni sem volt kedvem. Sőt, még sokszor gépezni sem. Na nálam ez jelzi, ha tényleg szarul vagyok... Több, mint 1 hete náthásak vagyunk, de Hannesz ugyanúgy pörgött, ekkor sem állt meg egy percre sem. Honnan van ennyi energiája??? Én döglődtem, vegetáltam, rajta meg csak annyi volt, hogy nem kellett imádkozni azért, hogy aludjon délután. Egész télen szinte alig voltunk betegek, most meg 1 hónappal ezelőtt is benne voltunk. És akkor is, és most is nőtt az orromra herpesz, amit utálok, mert ennek köszönhetően az orrfúvás még "kellemesebb" volt (úgy kell elképzelni, hogy nem ám csak pár hólyag, hanem az egész orromat kívül-belül beterítő undormánnyal volt dolgom).

 Viszont most, hogy írok, már nincs is kedvem összefoglalni, hogy miktől borultam ki. Röviden annyi, hogy kissé elfáradtam az elmúlt 2 évben, mert ezalatt egyetlen 1 olyan hónap volt, amikor semmiért nem "kellett" aggódnunk. És az olyan csodás érzés volt. Zavar, hogy nem tudom, hogy mik a kilátások. Persze bizakodó vagyok, de akkor is idegőrlő a bizonytalanság. Mert míg a Dévénynél tudtam, hogy addig kell vinni, míg megtanul járni, most nincs ilyen határidő, és az is rejtély, hogy vajon mit lehet kihozni a kisasszonyból. Én úgy vélem, hogy sokat. :)

 Eddig is volt, hogy úgy éreztem,  beleestem egy gödörbe, és nem volt ötletem sem, hogy hogy kászálódjak ki. A mostani majd 1 hónap viszont ezeknél is rosszabb volt, valahogy úgy éreztem, mintha iszapba ragadtam volna, és minél inkább kapálóztam, annál mélyebben belepett a trutymó. Reggelente nem volt kedvem felkelni, türelmetlen, idegbeteg voltam. :( Haragudtam az egész világra, irigykedtem azokra, akiknek "normál" gyereke/gyerekeik vannak. Aztán eljutottam oda, hogy már nagyon untam ezt a sok negatív érzést, és mondom ez nem állapot. Elkezdtem hát pár napja inni citromfű teát + szedálom magam Sedatif PC-vel, és sokkal jobb a kedvem, már hozzá tudok állni a dolgokhoz máshogy és ennek nagyon örülök. Sokan csak placebónak tartják a homeopátiás készítményeket, de én már többször megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy milyen hatékony, úgyhogy hurrá.

 Azt sokszor olvasni/hallani, hogy a gyerekek mennyire különbözőek, mennyire más ütemben fejlődnek. Viszont, persze egyértelmű és világos, hogy ez a szülőkre is igaz, de valahogy mintha ezt a gyakorlatban az emberek nem akarnák elfogadni. Rengetegszer érzem azt, hogy kötelező elvárás, hogyha egy gyerkőc problémás, akkor azt is egy az egybe le kell tudni nyelni, mindig erősnek kell lenni. Biztos vannak olyanok is, akiknek ez könnyedén megy, én sajnos nem tartozom közéjük. Hiszem és tudom, hogy idővel könnyebb lesz, de még sokat kell tanulnom, formálódnom, fejlődnöm, erősödnöm. 

2013. április 25., csütörtök

Díj

Díjat kaptam Nesreca-tól és Adrienntől ami nagyon jól esett, és itt is köszönöm még egyszer! Alapjáraton elutasítom a küldd tovább dolgokat, olyanokra gondolok, minthogy ha nem adod tovább, akkor 7 évig szerencsétlen leszel, stb. Emlékszem, még pár éve a postaládában is találtam ilyesféle körlevelet, de úgy voltam vele, én úgyis sokszor olyan szerencsétlen tudok lenni, hogy nekem osztán mán majdnem mindegy, így jujjj megszakítottam. De ezeknek a blogos díjaknak látom értelmét, hisz találtam már ezek segítségével érdekes blogokat, ahol leragadtam, és azóta is olvasom. Így nem leszek csúnya, és átnyújtom 4, számomra sokat jelentő bloggerina számára (hehe, szerintem vannak, akik nem fognak majd örülni neki , sőt, az egyik kiválasztottamnak még nem is tudok kommentben jelezni a szabályokat megszentségtelenítve):

  1.  Beszter
  2.  Molly Bloom
  3.  Móni
  4.  Macsek
 A szabályokat is illendő vagyok megosztani, szóval:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról.

2013. április 21., vasárnap

A trambulinról

 Muszáj megosztanom veletek, hogy hogyan lett trambulinunk, mert ez is bizonyítja, hogy annak ellenére, hogy sokszor úgy érzem, hogy a világmindenség is összeesküdött ellenünk, azért ez nem mindig van így.
 Úgy történt az eset, hogy ugye van egy fb-os csoport, ahol hasonló cipőben lépdelő anyukákkal szoktam nagyon jókat "dumálni". Sokat tanulok tőlük, és még le sem szedik a fejem, ha épp rossz napunk van, és kivagyok, és egy kicsit nyavalyogni akarok.
 Az egyik anyuka tett fel egy képet, amin kint a kertben ugrálnak a gyerekek trambulinon a napsütésben. Pont aznap ment át Férj a megyeszékhelyre, mert az egyik nagyáruház újsága szerint akciós volt a szóban forgó ugrálóalkalmatosság, de természetesen elkapkodták... (Nincs vevőszolgálat, így nem is tudtunk érdeklődni a készletről.) Így fölöslegesen dobtunk ki útiköltségre 2500 Ft-ot. És még a Nap sem sütött, így kifejeztem irigységemet a kép láttán, hogy mondom itt se napsütés, se trambulin, nem érvényes! És erre azt írta az említett anyuka, hogy nekik van egy fölös trambesz, és szívesen elküldi. Annyira jól esett ez! Sokszor azt érzem, hogy az emberek a szarukat megennék körülöttem, erre itt egy nőci, akit életemben nem láttam, fél éve ha tudok a létezéséről, és veszi a nem kis fáradtságot, és becsomagolta, és feladta. Sőőőőt, ebben az időben jött fel, hogy érdekel a GAPS, és mondta, hogy neki az a könyv is megvan, azt is odaadja, és a csomagot kibontva még ezután is ért meglepetés, mert még a leányzó is kapott egy könyvet. Én teljesen meghatódtam, és nem tudok elég hálás lenni. És cserébe csak egy fagyizást kért, amit remélem tényleg össze tudunk hozni! (Az ország nagyon távoli pontjairól verbuválódtunk össze sajnos...) Bár tiltakozik a postaköltség kifizetése ellen, azt azért mindenképp meg fogom tenni, csak még nem jutottam oda, de ami késik, nem múlik!!! ;)
 És azért is volt nagy szükségünk a szóban forgó tárgyra, mert már kell a TSMT-hez. Eddig szerencsétlen Embör ugrált a lánnyal a földön, és bár nem gyenge fickó, de azért a végére egészen kifáradt. (Na meg ugye a kátránytüdő... :P ) Így viszont sokkal könnyebb, meg már van benne olyan, hogy Hancsesznak köllene pattognia, de még nem igazán jött rá, de megoldjuk, mert úgy is jó, ha én ugrálok, és így billentem ki az egyensúlyából. :) Viszont imád rajta olvasni, térdelve rugózni, ücsörögni, stb.
 Még egyszer köszönöm szépen!!!

A szülinapi ajándékokat is ezen vette át

2013. április 20., szombat

Felfoghatatlan!!!

 Csak erős idegzetűek olvassák tovább, felfoghatatlan, felkavaró és borzalmas amiről a továbbiakban írok!!!
 Sajnos most jöttem rá, hogy a blogomat miért dobta ki a kereső a "fényevő" szóra valakinek... Ebben a bejegyzésben ha jól emlékszem, arról írtam, hogy nem akar enni a leány. De valószínűleg a kereső emberke nem ilyen kis pitiáner dologra gondolt, mikor begépelte... hanem állítólag a fényevés miatt halt meg egy csöpp kis ember.
 Nem térek magamhoz, hogy hogy a francba léteznek ilyen férgek. Én embernek nem tudom azokat nevezni, akik halálra éheztetnek egy másfél éves gyereket. A büdös kurva anyjukat!!! És miért ad Isten, a sors, vagy akárki az ilyen szaroknak gyereket, míg azoknak, akik csodás szülők lennének, meg nem??? Min mehetett keresztül szegénykém?! A szívem szakad szét. Mi van ezzel a világgal???
 És hol voltak azok, akiknek a feladata lett volna észlelni azt, hogy elmebetegek a szülők és veszélyben van a kicsi élete??? (Engem bezzeg bírnak basztatni azzal, hogy kancsal a lány...) Másfél évesen 4,5 kg volt. :( És a kötelező oltások, vagy valami??? Nem igaz, hogy senkinek nem tűnt fel... :(

2013. április 19., péntek

A szabadulás napja


 A vérnyomáskiugrás miatt engem 16-án átszállítottak egy másik kórházba, mert ott ahol szültem, nincs belgyógyászat, és nem tudták lejjebb vinni. :(

 Iszonyúan hiányzott, és bűntudatom is volt (van), hogy idegenekre kellett bízni. Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy milyen volt tőle távol lenni. Telefonon érdeklődhettem felőle. Olyan rossz, hogy nem egy helyen van a két osztály... A kórházban nem volt túl változatos a program: vérnyomásmérés, gyógyszerezés, fejés, alvás, evés, szomorkodás. Az a nyavalyás nem akart lejjebb menni, hiába tömték belém a csökkentőket, pedig régen sosem volt gond vele.
 Hétfőn (04.18.) a hasi uh-on kérdezte a hölgy, hogy mikor fogok szülni. Mondom egy hete megtörtént. Nagy volt a hasam, a nőgyógyász is megjegyezte, hogy milyen érdekesen néz ki, használjak hasszorítót. Nem haragudtam érte, mert tényleg olyan volt, mintha még terhes lennék.
 Kedd (04.19.) reggel aztán (bár még mindig 140 körül volt) mondták, hogy mehetek. Úgy örültem, de aztán gyorsan kérdeztem, hogy de mégis hogy jutok át a kilóméterekre lévő másik kórházba, gyalog csomagokkal lehet, hogy nem lenne olyan könnyű. Mondták, hogy van ingyenes kórházbusz, de rohanni kellett. A csomagomat alig bírtam el, de rendes volt egy szerintem rezidens fickó, mert egészen a buszig cipelte a cuccom. Odaérve is nagyon rendes volt egy nő, megengedte, hogy lerakjam a motyóm egy zárható helyiségben. Nagyon izgatott voltam,  hogy újra láthatom. Kissé félőrültnek tűnhettem, ugyanis hálóingben, fürdőköpenyben, és sportcipőben flangáltam, mert Férj valamiért hazavitte az utcai ruhámat.

 Rohantam, hogy beszéljek a doktornővel, hogy végre zöld jelzést kaphassunk. Erre ő: nehogy azt higgye, hogy csak úgy kiadjuk, azt sem tudjuk el tudja -e látni. Mondom:tessék? Lesz segítségem, és különben is! Ő viszont makacsul tartotta magát ahhoz, hogy vetessem fel magam az osztályra, mert lehet, hogy még maradunk. Így elmentem az irodába, ott sem nagyon értették, hogy mit akar a doktornő, de felvettek, bár be is szóltak: minek felvenni, úgyse fog EZ tudni szoptatni. Igazán lélekmelengető megjegyzés volt! Kaptam egy ágyat, és ebédet. Itt is rendes volt az ápolónő (a belgyógyászaton is cukik voltak, próbáltak vigasztalni is), látta rajtam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy megőrüljek, így próbált lenyugtatni. Úgy éreztem örökre a kórházban maradunk. Ő is furcsállta viszont, hogy hogy a manóba száradt ki a lány. Ja, elfelejtették kiszedni a kanült a kezemből, így tényleg úgy néztem ki, mint aki kiszökött a zárt osztályról. Az a doki szabadított meg tőle, akinél szültem. Nézett ám, hogy mit keresek én még ott...
 Közben az Embörrel meg próbáltam szervezni a hazautat, de elég macerás volt úgy, hogy azt sem tudtuk, ma hazajöhetünk -é.
 Na de most jön a lényeg: végre mehettem a deles etetésre. :) Boldogan öltöztem be, bár egy nőci megkérdezte, hogy nem vagyok -e rosszul, mert nagyon ramatyul nézek ki. Mondom: NEM (persze az ájulás határán voltam,de muszáj volt nem arra gondolni.) Megmutatták, hogy kell lefertőtleníteni a kezem szakszerűen, majd végre kézbe vehettem a cukit. Olyan jó volt újra látni!Nagyon izgultam, meg olyan izé volt, h miközben etetem táppal, vizslatják az alkalmasságom. Ezután elmentünk uh-ra. Tetőtől-talpig átvizsgálták, és minden rendben volt vele. Még egyszer meg kellett etetnem, és végre rábólintottak, hogy mehetünk. El sem akartam hinni.
 Kérdezték, hogy hoztunk -e cumit. Érdeklődtem, hogy mért van rá szükség? Azt felelték, hogy menjünk be egy boltba, és vegyünk, mert végig fogja bőgni az utat, nem marad meg cumi nélkül. Ehhez képest aludt, egy hangja nem volt, csak néha nyekergett. Szép sárga volt a táj, mert nyílt a repce. :)
 Ez a kép már itthon készült a kicsomagolás előtt:


 És Férj olyan aranyos volt, hogy ilyen szép virágokkal várt bennünket (már a terv szerinti érkezésünkre megvette, így egy kicsit már kókadtak voltak, de így is nagyon szemet gyönyörködtetőek voltak, és kedves volt tőle):




2013. április 15., hétfő

A kiszáradás évfordulója

 2 éve úgy volt, hogy 15-én jöhetünk végre haza. Reggel jeleztem is egy csecsemősnek, hogy mi innen mennénk, ha nincs akadálya. Na de sajnos volt. Amúgy már az annyira idegesítő volt, hogy oké, hogy azt nem tudják egyből, hogy rábólintanak -e a távozásra, de hogy nagyjából pár órás intervallumra se tudják belőni, hogy ez mikor derül ki, na az azért dühítő. Az, aki nem abban a városban lakik, ahol szülni kényszerült (pár hónappal azelőtt még volt kórház, csak jól beszoptuk, mert bezárt. Vagyis nem ám, csak "kicsit" átalakult... magyarul elfekvő lett), és még autóval sem rendelkezik, sőt,még a közvetlen rokonságnak sincs kocsija, annak nem olyan könnyű leszervezni egy rohadt hazautat. Busszal meg vonattal valahogy nem szerettem volna jönni...
 Délelőtt jött egy hölgy, fényképezte a babákat. Az enyém ugye mindig bőgött, így vele kezdte, nem sok sikerrel. Aztán, mivel hallotta, hogy nem szopik, azt mondta, hogy olyan nincs, (ha jól emlékszem azt is hozzátette, hogy ő is csecsemős volt) és erőszakkal elkezdte nyomkodni a csöcsömet az üvöltő gyerekem szájába. Már nem lepődtem meg ezen, mindenki ezt csinálta, én meg már alig vártam, hogy szabaduljak, és majd otthon a nyugalomban más lesz. Meg amitől hülyét kaptam, az az, hogy mindig jöttek, és se szó, se beszéd, elkezdték nyomkodni a mellemet, de úgy hogy csillagokat láttam, és könyörögtem, hogy hagyják abba.
 Ezen a bizonyos pénteki napon mást se csináltam, ha épp nem vágták hozzám a leányzót (sokszor tényleg olyan volt, mintha csak úgy odabaszták volna az embernek, hogy nesze), csak telefonáltam férjnek, és faggattam a nővéreket, hogy mi lesz, zöld utat kapunk -e.
 Egyszer csak közlik, hogy nem mehetünk, és menjek fel a csecsemőosztályra. Egy világ omlott bennem össze, nagyon kaki érzés volt, főleg, hogy azt sem tudtam, hogy mi van.
 Felmentem, és egy dokinő íratott alá velem papírokat, és közben mondta, hogy kiszáradt, átvitték a koraszülött osztályra, kap infúziót, 3 óránként mehetek. Magyarázta, hogy hol van, de nem igazán fogtam fel. Miután próbáltam magam nyugtatni, kérdeztem tőle, hogy ugye ez azért nem olyan komoly dolog, kap infut, oszt kész, mire ő: hát azért anyuka elég súlyos eset, mert az elektrolit-háztartása is felborult. Ekkor eltört a mécses, és elkezdtem sírni, mire a nagyon "cuki" nő megkért, hogy fejezzem be, mert megijed a többi kismami. Ki a faszt érdekelt akkor, meg amúgy is, a többi kismama, miközben az én gyerekemet sikerült kiszárítaniuk...
 Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez hogy történhetett, de egyes információim szerint, mivel ez egy bababarát kórház, így a pótlást nem a sátán műve cumisüvegből, hanem pohárból oldották meg... Lehet, hogy egy normál izomtónusú, pár napos újszülöttet lehet itatni belőle (bár nekem annyira bizarr), de tisztán emlékszem, hogy itthon a mini lyukú cumisüvegből is csak úgy tudtam itatni, hogy ömlött a szájából, annyira lazák voltak az izmai. Valószínűleg szegénykém ezért sem tudott szopizni. :( És a pohárból való itatás során szerintem meg tele ment levegővel, és van egy sanda gyanúm, hogy baszták normálisan megbüfiztetni, és ezért volt az, hogy akárhányszor megkaptam, csak üvöltött, de mint akit nyúznak. :( Istenem, ha újra csinálhatnám, rengeteg dolgot máshogy tennék.
 Borzasztó volt látni, ahogy lógott a kis fejéből az infúzió. Lehet, hogy én vagyok gyökér, de szerintem cumisüvegből talán emberségesebb a folyadékpótlás, mint tűn keresztül... De éljen, az erőszakos szoptatásra való buzdítás, és ez a bizonyos bababarát kórház, minden tiszteletem az övék. Szerény véleményem szerint sokkal többen tudnák anyatejjel táplálni a gyereküket, ha nem ennyire agresszívan próbálnák meggyőzni az anyukákat, hanem ehelyett inkább segítenének.

 Tudom, hogy le kellene zárni ezeket a sérelmeket, de nem megy. Épp bőgni készültem a fentebb leírtakon, mikor jött a postás, és hozta a közgyógy kártyát... Még szerencse, hogy nem pár perccel később érkezett, és amúgy jófej, mert ugye kétszer szoktak csengetni, de mivel gyanította, hogy a gyermek délutánit szundít, így csak kopogott. :)
 Borzalmas napokon vagyunk túl, Hancsesz egyre kezelhetetlenebb, épp hogy kinőtt a foga (a 20.), erre megfázott, és a nyűgösebbnél is nyűgösebb, én egyre befordultabb és elkeseredettebb vagyok, és nem tudom, hogy hogyan lehetne ezen túljutni, a férj is volt már kiegyensúlyozottabb... Szóval ez van sajnos. Majd hamarosan összeszedem, hogy miért is vagyok megzuhanva, mert elképzelhető, hogy nem annyira érthető.

2013. április 11., csütörtök

Képek és pár gondolat máról

 Megállíthatatlanul vénül a kisasszony, 2 éves lett ma. :)  
 Én és Férj eléggé padlót fogtunk az utóbbi pár napban, tavaly könnyebb volt, mert azt hittük, hogy egy kis Dévénnyel rendbe lesz téve, és onnantól már tényleg "csak" szülőkként kell funkcionálnunk, de idén rá kellett jönni, hogy még sok melónk lesz vele, és ez nem mindig könnyű. Tegnap megnéztem annak a dokinak a profilját a facebook-on, akinél szültem, és eléggé felzaklatott /nem tom, miért csináltam/. Egy flegma, felfújt hólyag, a tökéletes kis családjával... Sírtam is sokat az utóbbi pár napban, pedig Isten biza', hogy nagyon ritkán szoktam, de most még a keddi koraiba is kibőgött, puffadt szemekkel mentem. :( 
 Természetesen előtte amennyire csak lehetett, titkoltuk a bennünk kavargó vihart, és minden erőfeszítésünkkel azon voltunk, hogy azért vidáman teljen a mai nap.
 A hivatalos buli szombaton lesz, várom már! Ma egyedül anyu ugrott át, hozott tortát (a poén kedvéért csokitortát, mert ugye állandóan azzal jön, hogy azért ilyen a lány, mert nem kap elég csokoládét...elmondása alapján nem célzás végett vett ilyet, hanem mert csak ez az íz volt 4 szeletesben.)
 Ma voltunk korai fejlesztésen is, ahol történt egy óriási dolog: elfújta a drága a gyertyát, először életében (és másodjára is). :) Amióta járunk, mindig gyakorolják, meg volt, hogy néha itthon is, de eddig csak a szemével szuggerálta, és úgy valamiért nem sikerült. De ma igen. A tortáján lévőt ismét az erős nézéssel szerette volna "elfújni", így Apa segített. :) Boldog szülinapot a mi kis Tündüsünknek!



Akkor és ma :D
 

2013. április 7., vasárnap

GAPS

 Annyi mindenről szeretnék írni, de nem jutok ide, mert jelenleg nagy vehemenciával kutatok a GAP-Szindrómáról, és annak megoldására szolgáló GAPS diétáról. (A lényege annyi, hogy egy drasztikus étrendbeli változtatással -nuku cukor/keményítő/glutén/tej- óriási javulást lehet elérni bizonyos esetekben.)
 Még a régebbi blogomról van egy ismerősöm, aki nem mellesleg az első igazi hozzászólóm volt (a legeslegelső valami spam volt, és arra próbált rávenni, hogy hirdessek valahol...) Az előbb említett ismerős, már régebben is felhívta a figyelmem erre a diétára. Más anyukák is ajánlották. Kicsit nyomoztam utána, láttam is benne logikát, de mivel annyira kényelmes volt 7 hónapnyi tejmentes étkezés után bármit adni a leányzónak, és ellenérveket is hallottam róla, így egy idő után kiment a fejemből. De pár napja ismét "rágta a fülem" egy levélben. Na megint rákerestem. Természetesen semmi egybehangzó véleményt nem találtam, ezzel kapcsolatban is mindenki mást mond, és nekem is van pár félelmem:

-Kérdeztem fórumos anyukáktól, ott azt a választ kaptam legtöbbször, hogy egyes dolgokra kedvezően hat, de a fő eltéréseknél nem tapasztaltak számottevő változást, és azoknál nem is érdemes elkezdeni, akik nem allergiásak..

-Megnéztem Dr. Czeizel Endre egyik autizmusról szóló videóját, ahol bár nem mondta ki konkrétan, hogy a GAPS-re gondol, de arról beszélt, hogy ha létezne egy hatékony módszer, diéta vagy szer, akkor az ugyanúgy, mint a magzatvédő vitamin, futótűzként elterjedne a világban. Ebben láttam rációt, de utána eszembe jutott a Dévény. Azt saját bőrünkön tapasztalva is tudom, hogy mennyire hatékony, és még statisztikai adatok is ezt támasztják alá, mégsem alkalmazzák az egész világon. Na, akkor most megint mi van...kinek higgyek?

-Feltettem egy kérdést kedvenc neurológusunknak, tényleg tündér az a nő, tiszta szívvel merem ajánlani. Megmondom őszintén, az a hátsó szándék volt bennem, hogy majd ő is azon a nézőponton lesz, hogy áh, baromság, hagyja anyuka a csudába, de nem így történt, idézem a válaszát:
"Kedves Asszonyom! Az autizmus nem egységes kórkép. Fő jellegzetessége a kommunikációs és szocializációs zavar, már ami a környezetet zavarja. Emellett vannak olyan tünetei is, melyeket a környezet nem érzékel, csak az autista gyermek. Nincs két egyforma gyermek, ezért nem lehet megjósolni előre, hogy a terápiás próbálkozásokból melyik milyen sikerrel jár. Nyugodtan próbálják meg az étrendbeli változtatást. Üdvözlettel: Dr. Báló Mária"  (forrás: http://www.orvostudakozo.hu/OrvosValaszol/DrBaloMaria )
A vastagon szedett rész is annyira szimpatikus megfogalmazás, mert ha belegondolunk, sok autisztikus tünet inkább minket kívülállókat zavar, látom Hancsin, hogy mikor ott van, akkor nagyon jól elvan, csak nekem fura. Kérdeztem, egy Aspergeres lánytól, hogy milyen ez, és arról számolt be, hogy nagyon nyugodt olyankor, kellemes érzés, és szüksége is van rá.

-Az egyik félelmem, hogy egyáltalán van -e esélyünk arra, hogy anyagilag bírjuk. Csak a leányzót állítanánk rá, ő meg nem eszik olyan hú de sokat. Az nem érdekel, hogy kétfelé kell főznöm, az a legkisebb gondom.

-A másik, hogy oké, hogy elkezdem, de ez nem egy rövid folyamat, minimum 2 év a teljes diéta. És ugye közben elméletileg bekerül közösségbe... Ott meg hogyan tudom megoldani a diéta szerinti étkeztetését? Elég hülye állapotok uralkodnak, számomra sokszor abszurdnak is tűnik, hogy egy szülőnek semmi beleszólása nincs abba, hogy a gyerekét mivel tömik... Kicsit ástam még bele a témába magam, de már idegbajt kaptam. Vicces, hogy a böriben a drága elítéltek válogathatnak, akár vegetáriánus kosztot is kérhetnek, vagy vallási nézeteiket figyelembe véve is táplálkozhatnak ezek a jóemberek (tv-ben hallottam, nem tudom, hogy kamu -e, személyes tapasztalatom meg nincs). Egy szülőnek elméletileg meg esélye sincs orvosi igazolás nélkül beleszólnia a dolgokba. Elméletileg olvastam olyat, hogy bíróságra járkálással talán el lehet intézni, de hát az ugye idő és pénz, és addig meg meg kell szakítani a diétát. Nem aggódnék ezen annyira, ha nem lenne kötelező oviba/bölcsibe íratni 3 éves kora után, mert akkor ha látnám, hogy használ, beválik, akkor inkább tartanám itthon. De ebben az országban elég érdekesen működnek a dolgok, így fogalmam sincs, hogy mit lehet tenni, egyáltalán mik a jogaim. Majd szerintem megkeresek ezzel a problémával hozzáértőket, de valahogy nem tudok optimista lenni, szerintem esélyünk sincs. Viszont ebből kifolyólag meg nem akarom azt, hogy többet ártsak, mint használjak, mert szerény elképzeléseim szerint az sem a legideálisabb, ha 1 évig mellőzök minden olyan anyagot, amik a bölcsis/ovis kaják fő alkotóelemei. Az szerintem nagyon leterhelné.  


 Szóval fingom nincs, hogy mi legyen, és hogyan legyen. Mindenesetre elolvasom a könyvet, szerzem az infókat, úgyhogy ha bárkinek van ötlete, elképzelése, tapasztalata, nyugodtan írja meg! 

2013. április 2., kedd

Egy bejegyzés feldühített

 Egy gyermekpszichológus bejegyzése tette ezt velem. Nem szándékom kifikázni, sokat letett az asztalra, sokat tud a babákról, a gyereknevelésről, és sok kétségbeesett anyukát megnyugtatott már. Viszont, mivel elég sokan olvassák, és éppen ezért, szerintem jobban is meggondolhatná, hogy mit ír, mert bár jó és hasznos a nyugtatás, de csak akkor, ha valós, és jogos, és ilyen fontos témákban szerintem elengedhetetlen a HIÁNYTALAN és PONTOS megfogalmazás. Idézem a bicskanyitogató bejegyzést:

"Egyre többet tudunk a babák fejlődéséről és fejlesztéséről, sokan a "lemaradás" legkisebb jelére fejlesztésbe kezdenek. Mások pedig csak azért fognak fejlesztő gyakorlatokba, hátha gyorsabb lesz a baba fejlődése. De azért a nagy fejlesztési lázban ne feledkezzünk el az önfejlesztésről se :) Ha ugyani van rá lehetősége és kellőképp inspiráló a környezete, a baba maga fejleszti magát, a saját tempójában, pont úgy, ahogy neki a legideálisabb." (forrás: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10151304436262391&set=a.451409282390.247099.237724127390&type=1&theater)

 Talán nálam azért is verte ki ennyire a biztosítékot, mert a volt fejlődésneurológusunk, aki szart se segített rajtunk, azzal nyitott, hogy a Tündüs azért nem mozog, mert "rosszul motiválom". Vérig sértett, mert hogy merészel úgy állítani valamit alaptalanul, hogy nincs velünk a nap 24 órájában? Én ugyanis sokat tettem hasra, mindenféle játékokkal próbáltam rávenni, hogy forogjon-kússzon-másszon, de láttam rajta, hogy sajnos nem BÍR. Akarta, erőlködött, de nem TUDTA. Hiába az inspiráció, a motiváció és a foglalkozás... Utálom, mikor mindenáron a szülőket akarják felelőssé tenni, és bűnbakká kikiáltani. A legtöbb esetben a szülők a gyerekük legjavát akarják, de sajnos vannak olyan esetek, hogy ez kevés, és ha meggebed az ember, akkor sem fog fejlődni ennyitől, muszáj külső segítséget igénybe venni! A másik agyrémem pedig, mikor a szülőn kívül a babát is hibáztatják, és olyan jelzőkkel illetik, hogy lusta, kövér. Hülyét tudok az ilyenektől kapni!!!

 Valahogy nekem azt a benyomást kelti ez a bejegyzés, hogy ha elég "inspiráló" a környezet, akkor márpedig az a gyerek fejlődni fog, ha meg nem, akkor arról a szülő tehet. Egyből nem érezném így, ha odaírta volna, hogy mondjuk NORMÁL FEJLŐDÉSMENETŰ, vagy EGÉSZSÉGES babák esetében.

 Nekem az a sziklaszilárd véleményem, és ettől senki sem tud eltántorítani, hogy inkább legyen "feleslegesen" fejlesztve a gyerek, mert azzal nem ártunk; viszont ha várunk, húzzuk, halasztjuk, azzal értékes időt vesztünk. (Lehet, hogy nem kellett volna 8 hónap Dévény, ha időben elkezdjük...) Valós lemaradásokat nem lehet a végtelenségig titkolni, legkésőbb a közösségbe kerüléskor úgyis kiderül, és akkor meg lehet kapkodni!

 Sejtem én, hogy azt akarta ezzel kifejezni, hogy attól még, ha nem visszük az összes létező, a környékünkön fellelhető fejlesztésre, attól még halad a gyerek, nem kell azért rosszul éreznünk magunkat, ha épp "csak" magától, nem pedig a legdivatosabb fejlesztés hatására történik mindez, csak sajnos nem mindenkinél ilyen egyszerű a helyzet.

Összefoglaló

 Csomószor elgondolkodom azon, hogy valószínűleg sokszor nem egyértelmű, hogy mi is a mi problémánk. A szóbeli kommunikációkor is valahogy azt érzem, hogy nem igazán lehet ezt érthetően átadni, rengetegszer úgy néznek rám az emberek, mint egy földönkívülire, hisz a mi problémánk nem mérhető, nem egyszerű, és nem is kézzel fogható. Lehet, hogy én nem fogalmazom jól, vagy nem is tudom. Vagy sok mindenkinek természetes, ami nekünk nem, és biztos nem könnyű elképzelni, hogy milyen az, ha nem a megszokott úton haladnak a dolgok. Rengetegszer érzem azt, hogy nincs is az embereknek kedvük meghallgatni a mondandónkat, mert ezek a témák ugye nem olyan felemelőek, mint a cuki gyereksztorik. Pedig Isten bizony, hogy az embertársaim lelki békéje érdekében még külön figyelmet is szoktam fordítani arra, hogy ne nyersen tálaljam a helyzetet, ha esetleg érdeklődnek, hogy mi van velünk. De úgy tűnik, legalábbis a saját tapasztalatból ítélve, hogy ez eléggé tabu téma. :( Pedig én azt hittem, hogy az ilyen dolgokról is lehet beszélni, de tévedtem. Így arra jutottam, hogy ha felteszik a kérdést, hogy:
- Hogy vagytok, mi újság?
A válasz egy egyszerű:
- Köszönjük, csodálatosan.
És ennyi. Ja még egy kis művigyorral megspékelem, csak hogy hihető legyen. Most lehet, sokan azt hiszitek, hogy idióta vagyok, és minden szembejövőnek részletesen ecsetelem, hogy óh, hát nekünk milyen rossz. Nem, ez nem így van! Csak azért sajnálom, hogy annak a pár emberkének sem lehet erről nyíltan beszélni, akikről azt hittem, hogy igen. Mindegy, még jó, hogy blogolok, mert enélkül, meg a fórumos-klubos csajok támogatása nélkül már megőrültem volna, az fix.

Megpróbálom most összeszedni, hogy mi is, ami nálunk más, mint a legtöbb helyen:
  • Ha felteszek egy kérdést, nem válaszol, nem reagál, esetleg vonyít (kivéve az -az mi?, vagy -hol van? kérdések, szóval az olyanok, amikben egyértelmű társításról van szó). Mai "párbeszédünk": ebéd közben, láttam, hogy már csak játszik az étellel, mondom megkérdezem tőle, hogy -Nem kell? mire Ő: -Nem kell!, és adja oda a falatot. Na mondom kibánok veled, vagy inkább tesztellek: pár perc múlva megkínáltam, és közben úgy tettem fel a kérdést, hogy -Kérsz?, erre Ő nagy mérgesen: -Kérsz, kérsz!, és harciasan adta vissza a kaját. Közben meg nem akarok hazudni, de vagy 20 dalt, hanem többet kívülről fúj. 
  • Nem használja sem az igen, sem a nem szót. Valószínűleg nem is érti. 
  • Nem örül nekünk, ha hazajövünk, vagy ébredés után bemegyünk hozzá. Persze lehet, hogy örül, de ennek nem adja jelét. Sokszor reggelente, mikor megyek be hozzá, a reakciója annyi, hogy mondja, hogy óóo=orr, és mutogatja nagy komoly fejjel, hogy hol az orra, vagy a falat nevezi meg és mutatja, majd mondja, hogy beka-beka-beka, és mutogat a lejátszóra. Ezek a dolgok amúgy jók, mert kifejezi, hogy mit óhajt, de emlékszem, mikor sógoromék elugrottak a boltba, majd visszajöttek, a gyerekek szinte röpültek feléjük, és boldogok voltak. Meg úgy kellett előlük megszökniük. Na ilyesmi nálunk egyáltalán nincs... :( A macskám meg le sem száll rólam, sokszor ez is fáj, hogy egy állat jobban ki tudja mutatni az érzelmeit, mint a saját gyerekem.
  • A játéka eddig korosztályának megfelelő volt, de most úgy érzem ebben is stagnál, sőt valamiben vissza is fejlődött (eddig épített tornyot, már egyáltalán nem, nagyon rövid ideig köti le bármi is). 3 dolgot szeret csak: hinta, rajz, könyv lapozgatása.
    Csináltam neki olyat, hogy különböző színű és formájú dolgokat vágtam ki dekorgumiból, és gondoltam, majd milyen jó lesz szétválogatni. NEM azt várom el tőle, hogy egyből sikerüljön neki, és hogy pikk-pakk megértse, hogy mi ennek a lényege, hanem működjön együtt, hisz ezáltal fogná fel, hogy mit is szeretnék tőle. Mindet egy dobozba pakolta. Én mondtam, és mutattam neki, hogy a zöld háromszöget ne ide, hanem amoda rakja. Na erre az volt a reakció, hogy felkapta a vizet, és otthagyott. Már vagy 10-szer elővettem ezt a játékot, de ugyanaz, egyszerűen olyan dologra nem tudom rávenni, hogy mit hova tegyen. Egy idő után annyit csinált, hogy az összeset belerakta egy pohárba, majd öntözgette magára őket. Na ezzel elvolt csomó ideig. Vagy ott van például a baby puzzle. Van benne egy hajó, amit 2 részből kellene csak összeilleszteni, de egyszerűen nem hajlandó. Itt sem azt várom el, hogy egyből rakja ki a 100 darabosat (nincs is olyanunk), hanem itt is próbáltam mondani, mutatni, kezébe tenni, rávenni, de szintén arra jutottunk, hogy pár perc múlva elmegy. Bevallom őszintén, hogy ezeket kudarcként és csalódásként élem meg, és kezd felőrölni. Tudom, hogy nem tehet ezekről, és nem azért csinálja, hogy engem bosszantson, de attól még fáj.
  • A furcsaságaiból egészen leépült a repdesés, már csak akkor csinálj, a ha izgatott. Viszont van: lábujjhegyezés, lóbálva rohangálás fel-alá, kézhez beszélés.
  • Továbbra is imád mindent egy helyre pakolni, halmozni vagy belegyömöszölni valamibe. A babakocsijában a babán kívül minden más van...
  • A nevére változó, hogy hallgat -e vagy sem. Sokszor nem.
  • A séták katasztrofálisak. Persze azért itt is fejlődött, de az esetek túlnyomó többségében erőteljesen kikéri magának, hogy mit képzelek én, hogy meg akarom fogni a kezét, és inkább a saját maga elképzelt útvonalon akar menni, ami rendszerint ugyanaz. Volt olyan, hogy megy a mi általunk eltervezett irány felé, majd gondol egyet, jön egy hirtelen hátra arc, és rohan. És hiába hívjuk, hiába könyörgünk,hiába mondjuk neki, hogy itt hagyjuk, ő szerintem meg sem hallja. Más gyerekeknél látom, ha a szülő már kicsit távolabb kerül, akkor félnek, visszamennek, vagy legalábbis visszapillantanak. Őt viszont teljesen hidegen hagyja, hogy hol vagyunk. Esküszöm, ha nem lenne balesetveszélyes, szabadjára engedném, és megnézném, hogy vajon meddig menne, de szerintem addig, míg el nem fáradna, és valószínűleg akkor sem keresne minket. Legutóbbi séta alkalmával a zebrán vadult meg, és úgy nézett ki a letessékelése, mint mikor a rendőrök próbálják a tüntetőket elszállítani a helyszínről, és merev lábbal húzzák őket a betonon. Hasonlóan néztünk ki, annyi volt a különbség, hogy a kisasszony hangos hisztivel is a tudtunkra adta, hogy márpedig ő nem ért velünk egyet. Végül addig tombolt, hogy kitekeredve a karmainkból koppant egy jókorát a feje a betonon, na ekkor éreztük úgy, hogy kész, mész a babakocsiba. El nem tudom képzelni, hogy valahol mondjuk állva maradjon. Lehetetlenség vele várakozni, hisz ő csak menne és menne. (Mikor Szegeden voltunk a gyermekpszichiátrián, fincsi volt, hogy át kellett szállni a villamossal, ekkor mindig rendesen leizzadtam, ő meg volt, hogy tombolva ült a betonon...)
  • Fürdésnél szerintem másnap estig tudná figyelni a víz csorgását. Egész végig azt csinálja, hogy egyik büdögéből a másikba öntöz, és a víz csordogálását nagy ámulattal csodálja. Tudom, hogy ilyet biztos sok kicsi csinál, de nem ennyire megszállottan. Legalábbis én így gondolom, de nyugodtan javítsatok ki.
  • Ami rendkívül frusztrál: Őkelme úgy elvan egyedül, mint a befőtt; sokszor azzal leköti magát, hogy le-fel rohangál. Gyakran próbálok vele játszani, mint kisebb korában, de ilyenkor rendszeresen faképnél hagy. :( (Egyedül a rajzolás és a lapozgatás köti le, de azok is egyre rövidebb ideig.) Ilyenkor, mivel ezt is csalódásnak veszem, elfoglalom magam mással. De ekkor meg bűntudatom van, hogy miért nem vele foglalkozom. Aztán megint megpróbálom, újra elutasít, és kezdődik az ördögi kör elölről...
  Elképzelésem szerint hasonló dolgokat biztos más, teljesen normál ütemben fejlődő gyerekek is produkálnak, csak amit sokan elfelejtenek az az, hogy a mi lányunk ezt milyen intenzitással és gyakorisággal csinálja. Jelenleg rettegek a jövőtől, hisz fogalmam sincs, hogy mi vár ránk. Féltem Őt, hogy mi lesz vele, ha kikerül a kis buborékából, és bekerül közösségbe, mennyire fogják elfogadni a zizijeit. Pedig ez elkerülhetetlen lesz, és fogy az időnk, és emiatt is szorongok. Egyszer a játszótéren körbe-körbe rohangált, mire egy kislány megkérdezte a mamájától, hogy a baba miért csinálja ezt. Nem volt benne semmi bántó, csak azért milyen érdekes, hogy egy ilyen csöpp kis óvodás hogy kiszúrta, hogy a lánykám MÁS, míg a felnőttek meg mintha nem látnának a szemüktől...
 Ez az egész állapot, helyzet, vagy nevezhetjük bárhogy, azért a házasságunkat is próbára teszi rendesen.
 Közeleg a szülinapja is, és jönnek fel az emlékek. Szerencsére mér nem olyan élénken és erősen, mint 1 éve, de azért érzem, hogy csomó elvarratlan sérelem, tehetetlen düh, és harag van bennem, amik tudom, hogy nem vezetnek sehová, de mégis ezeket érzem. A tavasz sem akar ideérni, napsütés sincs, gondolom ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy nem most legkiegyensúlyozottabb a lelkiállapotom... :S  Mondjuk ma már láttam fecskéket, és ez elég biztató! :) Jah, és még Vida Ági is felidegesített, de arról majd egy következő bejegyzésben. :D