2 éve úgy volt, hogy 15-én jöhetünk végre haza. Reggel jeleztem is egy csecsemősnek, hogy mi innen mennénk, ha nincs akadálya. Na de sajnos volt. Amúgy már az annyira idegesítő volt, hogy oké, hogy azt nem tudják egyből, hogy rábólintanak -e a távozásra, de hogy nagyjából pár órás intervallumra se tudják belőni, hogy ez mikor derül ki, na az azért dühítő. Az, aki nem abban a városban lakik, ahol szülni kényszerült (pár hónappal azelőtt még volt kórház, csak jól beszoptuk, mert bezárt. Vagyis nem ám, csak "kicsit" átalakult... magyarul elfekvő lett), és még autóval sem rendelkezik, sőt,még a közvetlen rokonságnak sincs kocsija, annak nem olyan könnyű leszervezni egy rohadt hazautat. Busszal meg vonattal valahogy nem szerettem volna jönni...
Délelőtt jött egy hölgy, fényképezte a babákat. Az enyém ugye mindig bőgött, így vele kezdte, nem sok sikerrel. Aztán, mivel hallotta, hogy nem szopik, azt mondta, hogy olyan nincs, (ha jól emlékszem azt is hozzátette, hogy ő is csecsemős volt) és erőszakkal elkezdte nyomkodni a csöcsömet az üvöltő gyerekem szájába. Már nem lepődtem meg ezen, mindenki ezt csinálta, én meg már alig vártam, hogy szabaduljak, és majd otthon a nyugalomban más lesz. Meg amitől hülyét kaptam, az az, hogy mindig jöttek, és se szó, se beszéd, elkezdték nyomkodni a mellemet, de úgy hogy csillagokat láttam, és könyörögtem, hogy hagyják abba.
Ezen a bizonyos pénteki napon mást se csináltam, ha épp nem vágták hozzám a leányzót (sokszor tényleg olyan volt, mintha csak úgy odabaszták volna az embernek, hogy nesze), csak telefonáltam férjnek, és faggattam a nővéreket, hogy mi lesz, zöld utat kapunk -e.
Egyszer csak közlik, hogy nem mehetünk, és menjek fel a csecsemőosztályra. Egy világ omlott bennem össze, nagyon kaki érzés volt, főleg, hogy azt sem tudtam, hogy mi van.
Felmentem, és egy dokinő íratott alá velem papírokat, és közben mondta, hogy kiszáradt, átvitték a koraszülött osztályra, kap infúziót, 3 óránként mehetek. Magyarázta, hogy hol van, de nem igazán fogtam fel. Miután próbáltam magam nyugtatni, kérdeztem tőle, hogy ugye ez azért nem olyan komoly dolog, kap infut, oszt kész, mire ő: hát azért anyuka elég súlyos eset, mert az elektrolit-háztartása is felborult. Ekkor eltört a mécses, és elkezdtem sírni, mire a nagyon "cuki" nő megkért, hogy fejezzem be, mert megijed a többi kismami. Ki a faszt érdekelt akkor, meg amúgy is, a többi kismama, miközben az én gyerekemet sikerült kiszárítaniuk...
Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez hogy történhetett, de egyes információim szerint, mivel ez egy
bababarát kórház, így a pótlást nem a sátán műve cumisüvegből, hanem pohárból oldották meg... Lehet, hogy egy normál izomtónusú, pár napos újszülöttet lehet itatni belőle (bár nekem annyira bizarr), de tisztán emlékszem, hogy itthon a mini lyukú cumisüvegből is csak úgy tudtam itatni, hogy ömlött a szájából, annyira lazák voltak az izmai. Valószínűleg szegénykém ezért sem tudott szopizni. :( És a pohárból való itatás során szerintem meg tele ment levegővel, és van egy sanda gyanúm, hogy baszták normálisan megbüfiztetni, és ezért volt az, hogy akárhányszor megkaptam, csak üvöltött, de mint akit nyúznak. :( Istenem, ha újra csinálhatnám, rengeteg dolgot máshogy tennék.
Borzasztó volt látni, ahogy lógott a kis fejéből az infúzió. Lehet, hogy én vagyok gyökér, de szerintem cumisüvegből talán emberségesebb a folyadékpótlás, mint tűn keresztül... De éljen, az erőszakos szoptatásra való buzdítás, és ez a bizonyos bababarát kórház, minden tiszteletem az övék. Szerény véleményem szerint sokkal többen tudnák anyatejjel táplálni a gyereküket, ha nem ennyire agresszívan próbálnák meggyőzni az anyukákat, hanem ehelyett inkább segítenének.
Tudom, hogy le kellene zárni ezeket a sérelmeket, de nem megy. Épp bőgni készültem a fentebb leírtakon, mikor jött a postás, és hozta a közgyógy kártyát... Még szerencse, hogy nem pár perccel később érkezett, és amúgy jófej, mert ugye kétszer szoktak csengetni, de mivel gyanította, hogy a gyermek délutánit szundít, így csak kopogott. :)
Borzalmas napokon vagyunk túl, Hancsesz egyre kezelhetetlenebb, épp hogy kinőtt a foga (a 20.), erre megfázott, és a nyűgösebbnél is nyűgösebb, én egyre befordultabb és elkeseredettebb vagyok, és nem tudom, hogy hogyan lehetne ezen túljutni, a férj is volt már kiegyensúlyozottabb... Szóval ez van sajnos. Majd hamarosan összeszedem, hogy miért is vagyok megzuhanva, mert elképzelhető, hogy nem annyira érthető.