lassandebiztosan

2013. június 29., szombat

Bölcsi: beíratás, szülői, hová, mikortól

 Nem is írtam, hogy még május 6-án beírattam a nallányt a bölcsibe. Mondom biztos ami tuti alapon inkább ejtsük meg most, hiába elképzelhető, hogy csak áprilisban fogja kezdeni, nem akarok úgy járni, hogy nem tudom hová tenni, miután munkába kell állnom.
 Szimpatikus a vezetőnő, jeleztem, hogy "papíros" gyermekről van szó, nagyon aranyosan kezelte ezt is. Több, mint 1 órát beszélgettünk... Nem egyszerű a helyzetünk (hát ugyan, mért lenne bármi is egyszerű, már tényleg kezdem megszokni), mert ő arra hívta fel a figyelmem, hogy ugye ha áprilisban beszoktatom, júniusban meg bezár a bölcsi, és az ügyeletes rendszerben nem azok a gondozók vannak, vagy valami ilyesmi, szóval hogy ez a sok változás egy "sima" gyereket is megviselhet, nemhogy egy speckót. És ha megszobatisztul, akkor szeptembertől meg már ovis lenne, újabb változás, újabb sokk... De nekem meg vissza kellene mennem melózni. Tudom, hogy nevetséges a 2 órás munkám (mármint nem a munka nevetséges, hanem az óraszám), de ha nem megyek vissza, akkor még az a kicsi pénz sem lesz, és ez legalább valamennyire biztos állás. Legalábbis remélem! Erre mondta a vezető, hogy ő a helyemben lehet, hogy nem tenné ki ekkora változásoknak a gyermeket. Hamarabb elméletileg nem tudok visszamenni, mert vettek fel a helyemre határozott időre valakit. Mivel ez csak 2 órás, mellette vállalhatnék 4 órában valamit máshol. Vállalnék én, de mit?
 A másik meg az, hogy jó pár szakember javasolta, hogy ha megengedhetjük magunknak, akkor inkább maradjak vele itthon 3 éves koráig. Ahogy elnézem a társas viselkedését (vagyis helyesebben fogalmazva a magába gubózását), a szívem mélyén én is ezt érzem helyesnek. Fél év alatt is sokat fejlődött, ha kapna még ennyi időt, valószínűleg könnyebben menne a beszoktatás. Most biztos sokan azt gondoljátok, hogy hát de a közösségnek mekkora húzó ereje van. Igen, arra a gyerekre jó hatással van, akit érdekelnek a többiek, de a Tündüst hidegen hagyják, sőt, inkább szorong gyerekek közt. :( Ezt erősíti meg a csana is, de erről majd egy következő bejegyzésben írok... Szóval nem tom, nem tom, nem tooooom mi a fene legyen!
 A beíratásnál még átugrottam az óvodába is, ott is beszéltem a vezetővel. A bölcsivezető küldött át, mert akkor 1 hónapja változott a törvény, és nem volt minden világos, nem volt benne biztos, hogy 3 éves kora után is maradhat -e a böliben. De az óvodavezető elmondása szerint az sni-sek maradhatnak tovább, törvény ide vagy oda. De még akkor kapták meg nemrég a törvénymódosítást, meg ilyenek... Itt rákérdeztem a szobatisztaságos dologra, mire a válasz: tudja, hogy nem kizáró ok, ha valaki még pelusos, de nem tudja az ovi biztosítani a tisztába tétel tárgyi feltételeit... Direkt rákérdeztem, hogy a speciális csoportban sem? Ott sem... :(

 Megvolt a szülői. Semmi izgi, bemutatkoztak, tudjuk a csoport nevét meg ilyesmik. Itt is mondták a gondozók, amit már a beíratásnál is hallottam, hogy eddig ebben a bölcsiben volt a spéci csoport. Ez tőlünk tényleg egy köpésre van. Erre a város másik szegletében lévő intézmény megnyert egy pályázatot, így szinte biztos, hogy oda átkerül a spéci csopi... Mármint az nekem most jelenleg nem világos, hogy külön van -e speciális csoport és integráló (vagy minden csoportba fogadnak sni-seket?), és ha külön van, akkor csak a spéci költözik, az integráló marad? Lövésem sincs... Arról nem beszélve, hogy ugye még az is rejtély, hogy majd a bizottság mit mond, remélem azért azt, hogy integrálható. Én mindenképp meg akarom próbálni, aztán ha a gyakorlatban mégsem működik, akkor zokszó nélkül rakom át a szegregáltba, ha ott neki jobb lesz.

 Mennyi kérdőjel, egy sima beíratásnál!!! Mondtam már, hogy rühellem a bizonytalanságot? o.O  

Keresőszavak

 Én úgy szeretem megnézni, hogy milyen szavakra dobja ki a blogomat a kereső! :D Sokszor találok vicces és megdöbbentő dolgokat... De amúgy észrevettem, hogy sajnos sok eltűnik. :O Mármint hogy egyszer még kiírja, de egy kis idő múlva hiába megyek rá arra, hogy "minden időpont", vagy bármelyik fülre, eltűnik. Így eldöntöttem, hogy bizonyos időközönként megörökítem a kedvenceket. :) Az aktuális kettő:

"kata+szőrös+punával": Nagy valószínűséggel ez a hónaljszőrrettegéses bejegyzésem miatt történhetett meg. :D Szegény kereső szerintem csalódva távozhatott, mert itt bizony nem talál Katát se szőrös, se csupasz punával. :P

"kiállhatatlan anyós": Eleinte csíptem az anyósomat, de idővel azért kimutatta a foga fehérjéjét. 1 évig laktunk egy fedél alatt, bőven elég is volt. Na, akkor kiállhatatlan volt, az biztos; de mióta max. heti egyszer látom, el bírom viselni. :)

2013. június 27., csütörtök

Pedig már olyan jó volt minden!


(forrás: Pinterest)
Áh, mindig van valami... Nem unatkozom soha, pedig olyan jó lenne. Több, mint 1 hónapja szedem az antidepit (majd szándékomban áll írni róla), így már gondolom a cuccnak is köszönhetően szinte rózsaszínben láttam a világot, ez ugye a csemetére is jó hatással volt. De a kártyavár most összedőlt.
 Leginkább egy gusztustalan, horrorfilmbe illő egészségügyi nyavalya küldött padlóra. Ha kiderül, hogy mivel állok szemben, akkor tájékoztatom a nagyérdeműt, de addig megtartom titoknak. Annyit elárulok, hogy az egyik rémálmom vált valóra... Nem győztem dr Google-t segítségül hívni, de sokkal okosabb nem lettem, sőt a doki meg, hát hogy is fogalmazzak: olyan izé, ő sem mondott semmit. Ja, de annyit, hogy nem kell rémtörténeteket olvasgatni, és arra a válaszomra, hogy megmaradok -e, azt mondta, hogy igen. o.O Mikor még iwiw-en fent voltam, rákerestem, és ezt találtam a profilján:
Állatok: Bobi kutya és a körzetem
:D Mondom ez kész. Amúgy is egy elég rideg teremtés, de nem bánom, nem léleksimogatásra járok oda. A kórság kiderítésének lépéseit megtette, szóval nem panaszkodom én. És nem is tartok ott, hogy lecseréljem. Nem úgy, mint az előző dokit. Mókás dolog miatt váltottam, bár akkor nem nevettem rajta. Szóval, az történt jó pár évvel ezelőtt, hogy állandóan hőemelkedésem volt. De mindig. És ez nem is zavart volna, na de a vele járó tompultság igencsak aggasztott. Elküldött góckutatásra, nem találtak semmi gyulladást. A belgyógyászaton meg xanax-ot írt fel a dokibá... Amúgy itt mifelénk divat mindenre ezt felírni, egyik ismerősömnek ingadozó cukorra is ezt akarta adni az orvos, anyósomnak meg a pajzsmirigy bajára írták fel ugyanezt a multifunkciós csodaszert. :O Na, de akkor még volt bennem annyi, hogy felháborodottan széttéptem a receptet. Miután pár év múlva mégis ennél a gyógyszernél kötöttem ki, férjem megjegyezte, hogy már biztos akkor látta rajtam a doki, hogy nem vagyok százas. :D Mondtam már, hogy veszettül kedves és humorbomba gyáros férjem van? :) Na, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy miután nem találtak nálam szervi bajt, így azt mondta az akkori háziorvos, hogy szerelmes vagyok, és amiatt magasabb a hőm. Oké, az érzelmekkel kapcsolatban igaza volt, na de hogy ez hőemelkedést okozzon?! És ott papolt nekem nem tudom mennyit, hogy új helyzet, stressz, stb. Na mondom én innen megyek, ha választhatok akkor inkább legyen egy rideg, kevés szavú dokim, mint egy mindenféle f@szságot összehordó. Ja, és aki doki lett helyette, az egy cukorfalat volt, imádtam, de pár hónap múlva nyugger lett... És az ő helyére jött a mostani.

 Ezen kívül vannak mindenféle aggodalmaim, mint például mi a lótúró legyen a bölcsivel, munkával, hová, hogy lenne a legjobb, éhen halunk vagy megfagyunk a télen, ha úgy alakul, hogy mégsem melózom, és csak 3 éves kora után rakom be, ahogy a bizottság és a gyógypedagógus ajánlotta, de ha áprilisban rakom be, és szeptemberig megszobatisztul, akkor meg a sok változás nem jó neki, stb. Jaj nekem, de sok kérdés és bizonytalanság. Ha jól emlékszem nem írtam még a beíratásról, vagy igen? Nem tudom, de meg kellene örökíteni, hogy már a kezdés is milyen macerás... Na majd nekiveselkedem.

 Aztán meg idővel majdcsak minden a helyére kerül, és megoldódnak az ügyes-bajos dolgaink. Csak győzzem kivárni. :D Ugye nem a türelmemről vagyok híres, de már alakulok, az élet tanítgat rá rendesen. :)

Sok beszédnek...

...sok az alja. Vagy azt is írhatnám, hogy néha a kevesebb több. Ezt nem csak a "vitapartneremre" értem, hanem magamra is.
 Talán kár volt nevet említeni, vagy nem is tudom. Mindegy, ebből is tanultam.
 Sokat rágódtam, tépelődtem, agyaltam ezen az egészen. De annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom megváltani a világot, nem akarom megváltoztatni az emberek véleményét, nem akarok ráerőltetni senkire semmit; viszont annál inkább szeretném, ha a két fél közti párbeszéd megteremtődne, (még ha eleinte döcögős és kimerítő is, ahogy azt az ominózus eset is bizonyítja) és szeretném ha az emberek véleménye árnyaltabb lenne a témával kapcsolatban, és kevesebb lenne a félelem bennük, és látnák, hogy a más/sérült/fogyatékos emberek nem ijesztő ufónauták, és bízom benne, hogy majd nemsokára arról számolhatok be személyes tapasztalatokat említve, hogy az integráció nem csak elméletben szép, hanem a gyakorlatban is működik.
 Ha valakinek van kedve, szerintem nézzen meg pár Esély című műsort. (M1 videótárában fellelhetőek.) Tökéletesen alkalmas arra (is), hogy pár részt megnézve ne legyen olyan "felháborító" a "durva" másságot nem annyira könnyen toleráló embereknek, ha valaki "ki van szíjazva" (aki nem olvasta az integrációról írt bejegyzésem hozzászólásait, annak lehet, hogy az idézőjeles szavak nem érthetőek), vagy mozgássérült, vagy éppenséggel végtaghiányos.

2013. június 23., vasárnap

Tőserdő réme(i)

 Cím eredete: Tőserdő egy jó kis üdülő-kiránduló hely, Holt-Tiszával, nemzeti parkkal; ahol évente szokott lenni Tőserdő Szépe verseny. Na, mi persze nem arra mentünk (nem is most van), nem is szeretnék jelentkezni (pedig biztos nagy eséllyel indulnék :P :D ), de a címben szereplő képzeletbeli díjjal megajándékoztam magunkat. :)

 A történet igazából 1 héttel ezelőtt kezdődött. Már száz éve rágom az Ember fülit, hogy ugyan menjünk már el valahová, mert kezdek megőrülni, hogy orvosi vizsgálatokon kívül más egyébért nem hagytuk el szülővárosunkat falunkat, és a tavalyi 1 strandoláson kívül semmiféle családi programot nem szerveztünk. Végre megunta, hogy nyaggatom, és beadta a derekát. 
 Két ötlet merült fel szűkös anyagi helyzetünk miatt: az egyik a helyi strand meglátogatása. Az idő jó volt, de volt egy kis probléma, ami meghiúsította ezt a tervet: nem számoltam azzal, hogy a leányzó nagyobb lesz, mint tavaly, és nem megy bele a popója az itthon fellelhető fürdőpelenkába... Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, szerencsétlenre próbáltuk ráfeszegetni, sikerült is, de elég szerencsétlenül nézett ki, és a menéséből ítélve elég kényelmetlen lehetett, így lemondtunk a strandolásról. :D
 A másik ötlet: Tőserdőbe kiruccanás. Ezt azért vetettük el, mert későn keltünk, és úgy alakult a napunk, hogy már nem lett volna szerencsés nekivágni. De megbeszéltük, hogy a következő héten elmegyünk ide (olyan drágák azok a rohadt fürdőpelusok, hogy a strandolást egy ideig hanyagoljuk).

 És akkor elérkezett a szombat. Vonattal mentünk. Tündüs pöppet nyűgi volt, de Süni Pufival (a legeslegfinomabb extrudált kukorica) el tudtuk hallgattatni. :) Meg szerencsére nincs is olyan messze, így a rekkenő hőséget leszámítva jól telt az út.
 A fényképezőgépet naná, hogy otthon hagytam, pedig előző este átpakoltam a gagyibba az elemeket és a memóriakártyát... (Férj szerint betegesen féltem a dolgaimat, lehet, hogy igaza van...).
 Sétáltunk az erdőben, majd odaértünk a tócsához. Mondtam már, hogy a Cuki szerint minden víz (reklámban a tenger, a fürdővíz) tócsa? Így a Holt-Tisza is. Végül is, jó nagy tócsa. Tudni kell erről, hogy ifjú koromban lehetett benne fürödni. Aztán pár évig valamiért nem. Majd most legnagyobb megdöbbenésünkre újra lehet. Ahogy látta a Cuki, megállíthatatlan volt. De persze semmiféle fürdős cuccot nem vittünk, még jó, hogy hatszáz fok volt, így annyira nem volt tragédia, hogy nem rendelkeztünk törölközővel. Én azért nem mentem be (szoknyában érdekes lett volna), de Férj igen. (Úgy, ahogy volt, rövidgatyában. Az is pillanatok alatt megszáradt.) Állítólag kellemes meleg a víz. Tetszett Hannesznak is, ő sima pelusban nyomta, ami persze jól megszívta magát, de egy szál punában nem akartuk, hogy az iszapban ücsörögjön... A vízből való kiemelés kis közelharc árán, de sikerült. És éljen Bogyó és Babóca, na meg a technika, hogy már lehet telefonon mesét nézni, minek köszönhetően egy darabig el tudtuk terelni a figyelmét a pancsolásról. Mondtam is szívem választottjának, hogy öcsém, lehet, hogy azért kellett több év, hogy teherbe essek, mert nem akarta a sors, hogy egy ekkora adu ász nélkül kelljen megbirkózni a szülővé válás nehézségeivel. :) De tényleg óriási segítség, és lehet, hogy nem a legjobb gyereknyugtató, de ha más nem használ, muszáj valamit bevetni. :P
 Ebéd után ismét be akart volna menni a "tócsába" a leányzó, de nem engedtük, így volt méltatlankodás. És ekkor már a csodafegyver, a mese sem érdekelte, úgy eldobta a telefont, hogy csak na. Engem most nem igazán zavart, sejtettem, hogy lesznek hisztik, de most komolyan, melyik gyerek nem patáliázik??? Viszont férjuram nem volt a helyzet magaslatán. Pedig általában ő a türelmesebb. Most viszont csak morgott, morgott, morgott. Ennek határozottan nem örültem, hisz olyan ritkán mozdulunk ki, miért kell elrontani ilyennel. Ha ezt leszámítjuk, akkor én nagyon jól éreztem magam, imádok erdőben sétálgatni, szóval megérte. És ha már így lehet ingyé fürödni, elképzelhető, hogy idén még kinézünk. És még csónakázni is lehet. Álmodozom egy olyanról, hogy lepasszoljuk az utódot valamelyik nagyinak, és akkor mi majd romantikusan evezhetünk, meg ilyenek. :)
 Hazafelé a vonat több, mint fél órát késett. Nekem ekkor szakadt el a cérnám, ugyanis rohadt meleg volt, Tündüs nem aludt délután, és már minden baja volt. Még fel is hívtam a MÁV-ot, hogy megtudakoljam, hogy mi a fene, de pont a hívás közepette hallottam, hogy zakatol. Ja, és nem haragszom a késés miatt, mert egy jóképű és kedves kalauz "bácsi" ellenőrizte és árulta a jegyeket. Odafele is kedves típusú volt, de nem volt az esetem küllemileg. Ne sajnáljátok nagyon a férjemet, hisz neki is elmondtam a megfigyeléseimet, és ő is rendszeresen beszámol arról, hogy sok nőszemély mennyire kirakja a dolgait, meg ilyenek. Nem vakságot fogadtunk. :)

<3 Életeim (férjem kőműves dekoltázsát kockáztam ki :D )

Egy jó darabig elszöszölt azzal, hogy a csónak üléséről ledobálta a "tócsába" a leveleket (amiket persze sűrűn kellett pótolnunk, mert utasításba adta, hogy mégkeee, mégkeee). Csak az volt a gond, hogy egy idő után bele akart menni abba a trutymós vízbe, ami a csónak orrában volt, de persze nem engedtünk neki...

A szárazföldi hajósjány

2013. június 20., csütörtök

Elfogadás, fogyatékosság, integrálás - az én szűrőmön keresztül

 Még nem terveztem erről írni, de nem olyan rég két blogban is olvastam az integrálásról. Nesreca bejegyzése nagyon jól esett, Babién viszont napokig rágódtam. Egyébként nagyon örülök, hogy megírta, annak ellenére, hogy több részével nem értek egyet, és egy-két dolog fájt is. De nincs bennem harag, sőt, hasznosnak tartom, mert szerintem rengetegen hasonlóan vélekednek a másságról, integrálásról. Így legalább van lövésem arról, hogy majd mire készüljek, ha a Tündüs közösségbe fog kerülni, és ha kiderül a "titkunk", miért fognak tőlünk félni páran, vagy miért néznek esetleg csúnyán.

 Nyilvánvalóan nem tudom a kérdést elfogultság nélkül szemlélni, hisz érintettek vagyunk. Viszont, szerintem, ha nem lenne egy ijesztő SNI-s gyerekem (aki valójában nem is annyira félelmetes, csak olyan fú de nagyon csúnyán hangzik az, hogy speckó nevelési igényű) akkor is hasonlóan vélekednék. Azért tartom ezt valószínűnek, mert gyerekként találkoztam több eltérő fejlődésű, fogyatékos, kerekesszékes gyerekkel, felnőttel. Ha csak hallottam volna a létezésükről, arról, hogy őket is el kell fogadni, és például csak tv-ben láttam volna őket, máshogy állnék ehhez a témához. Szerintem könnyebb volt így megérteni, elfogadni. Sőt, ha lett volna SNI-s osztálytársam, csoporttársam, még inkább az lett volna. Nagyon hasznos dolognak tartom az integrálást, hisz mindkét fél profitál(hat) belőle.
 Ugyanakkor sok szülőben ott van a rettegés, hogy hát de egy "ilyen" gyerek hátráltatja az én csemetém fejlődését, visszafogja, stb. Én úgy gondolom, hogy ez alaptalan félelem, ugyanis, például ha visszaemlékszem, mindig voltak bukdácsoló osztálytársaim, de ettől én még nem lettem rossz tanuló. Attól, hogy az én lányom nem úgy kommunikál, még nem fog visszafejlődni miatta a többi gyerek beszélőkéje. És lehetne még sok példát felhozni...

 Erős a gyanúm, hogy azért van sok szülőben negatív érzés ezzel a témával kapcsolatban, mert hiányosak az ismereteik, szóval nem képzelem én azt, hogy hú, hát milyen érzéketlen tuskók, és gonoszak ők, akiknek könnyebb kereszt jutott. Ezzel persze nincs is baj, mert miért is kellene nekik tudniuk bármit is mondjuk a szakértői bizottságokról (akiknek egyik feladata az is, hogy eldöntsék, hogy egy adott gyerkőcöt lehet -e integrálni, vagy jobb neki és a többieknek a szegregált csoport). A baj ott kezdődik, ha nem kapnak választ a kérdéseikre. Sokszor nehéz persze kérdezni, én is van, hogy félek, nehogy megbántsak valakit. De szerintem a közöny, és elfordulás nagyon rossz tanácsadó. Ezekről a dolgokról kell beszélni, hogy tisztuljon a kép. Lehet, hogy vannak, akik érintett anyukaként, apukaként nem szívesen tartanak felvilágosítást, de a tapasztalatom inkább az, hogy nagyon szívesen mesélünk, osztunk meg tapasztalatot, és reményeim szerint oszlatunk el félelmeket.

 Akit érdekel a téma, és szeretne az autizmus kapcsán egy nagyon hasznos bejegyzést olvasni, annak jó szívvel ajánlom ezt:
http://merjmaslenni.blogspot.hu/2013/06/autizmussal-elo-gyermek-bolcsodeben.html

 Pár videót is hozok. Valahogy véletlenül találtam rájuk. Az állásinterjúsra emlékszem is, a többire nem annyira, de most, valamilyen szinten érintettként még inkább szíven ütöttek ezek az 1 perces filmek:

Ez szerintem jócskán arcul csap:




Megható:




Ez úgyszintén:




"Itt mindenki nagyon aranyos. Például az a lány, aki mindig izgul, hogy nem fér el." Szívszorító:




Az ebben elmondottakat pedig sajnos (ha nem is olyan durván, de) a saját bőrünkön tapasztaljuk:

2013. június 17., hétfő

Félelmetes hónalj, egy első, és egy második

 Ugye elég meleg van. Így nyárias viseletben (bugyi, gatya, pelenka) vagyunk itthon. Tudni kell az én hónaljamról, hogy brutál erős lenne rajta a szőr, ha nem tennék ellene. Még az első, vagy második diákhitelemből beruháztam egy epilátorra. Párszor használtam azért, de mivel veszettül fájt, így egy idő után csak szomorkodott a szekrény mélyén. Ám nemrég ismét munkába állítottam.
 Ennek oka pedig az, hogy a kisleányom fél a hónaljborostától. :D Ugyanis kb. fél nappal a borotválás után már látni, hogy ott bizony valami készül kinőni... És ez valamiért roppant ijesztő. :O De az apjának is szőrös szokott lenni a képe, mert ő meg csak kétnaponta borotválkozik, szóval nem értem, hogy miért keltett benne ilyen rossz érzést. Szegénykém ökölbe szorította a kezét, felhúzta a vállait, és még az ágyról is lemenekült, ha fel mertem emelni a kezem. o.O Szóval, hogy ne szorongjon a gyermek, így megkínoztam magam. Még vérzett is. Szegény én. :) De így legalább rászántam magam. Mert egy ideje már terveztem, de könnyen lebeszéltem magam róla...

 Tegnap jó későn mentünk le a játszótérre (fél 8 fele), mert eltolódott az egész nap, meg dög meleg volt, és ahová szoktunk járni, ott csak facsemeték vannak, így csak naplemente környékén volt elviselhető az idő. És a nagy esemény: először történt, hogy egyedül fölment, majd egyedül lecsúszott a csúszdáról. :) Úgy örültem neki! Eddig úgy csináltuk, hogy csúsztam vele (a kis termetnek is van előnye), mert nagyon fogta az oldalát, és én már jártam úgy, hogy lesúrolta a bőröm, mondom kíméljem már meg ettől. De tegnap már nem kellettem hozzá. :) Kis bátor. Szerintem az is segít, hogy nem olyan félős, hogy itthon is van csúszda, és azon már elég érdekes mutatványokat levág, például feláll a tetejére, minek hatására bennem megáll az ütő. De már kezdem szokni. De olyan kis cuki, ahogy feszít a tetején. :)

 És a második: idén második alkalommal fordult elő, hogy mindenféle jelenet, harc és bömbölés nélkül ott tudtuk hagyni a játszóteret. Mondtuk neki, hogy menjünk haza, és ment! Sőt, még a lépcsőn is egyedül jött fel, pedig általában fél emelet után már cipeltetni szokta a popóját. Juhúúú!

 Tegnap amúgy egy kicsit elkeseredtem, mert ha jól rémlik, írtam már, hogy általában nem megyünk sehová. Most jól elterveztük, hogy vasárnap máshogy lesz. Kitaláltuk, hogy menjünk ki a strandra. Igen ám, csak kiderült, hogy a fürdős pelusait jócskán kinőtte. Próbáltuk azért belepasszírozni, de nem igazán ment. :) Így feladtuk. Jó, akkor menjünk el vonattal egy bizonyos, nem túl messzi helyre, ahol erdő is van, és lehetne egy jót sétálni. Erről is lemondtunk, ugyanis nem annyira sűrűn jár arra vonat, így nem érte volna meg, a hamarabbit már lekéstük, a későbbivel meg, mire odaértünk volna, már szinte jöhettünk is volna vissza. Na majd legközelebb. De nem bántam meg, mert a tombolás nélküli hazajövetel kárpótolt.

 Ma már nem volt ennyire idillikus a helyzet. Lehet, hogy a melegtől, vagy fene tudja mitől, de nem volt hajlandó aludni délután. És ilyenkor ugye estére már eléggé zavarja minden. Alig bírtam megfürdetni, mert már beszálláskor: kiszálék-kiszálék-kiszálééééék. Majd az zavarta, hogy rákentem a tusfürdőt, nehezen viselte az érintést. Aztán szerintem túllendült a holtponton, mert bár 8 után kicsivel már ágyban volt, 9 után sikerült elaludnia nagy nehezen, de azóta is volt már fent, és sírt.
 Hozok egy képet, ami nem is olyan rég készült. Egy kis nosztalgia, mikor még hosszú újjúban és hosszú naciban aludt... (Nekem nem is pont azzal van bajom, hogy meleg van, elvégre nyár van, vagy mi; de ezek a hirtelen változások azért nem gyengék.)

2013. június 15., szombat

Ha ilyenek a barátaim...

 Az történt, hogy van/?volt? egy barátnőm. Neki 5 hónappal fiatalabb a gyereke, így volt, hogy együtt terheskedtünk. Ekkor kerültünk közelebb egymáshoz. Jókat beszélgettünk, ugye közös téma volt dögivel. Meg, gyengébb lelkű olvasóim számára talán felháborító lehet, de imádtuk egymást úgy "becézni", hogy mi van te hasas, erre a másik: semmi, te vemhes. Jó, tudom, elég csúnyán hangzik, de van, hogy egy idő után az ember már besokall a sok cukormáztól, és olyan jól esett undorítoskodni ilyen szövegekkel.
 Aztán a Dévény is összekovácsolt bennünket, az ő gyerkőce is hipó volt (ő így hívta a hipotóniát). A gyógytornász közel lakott hozzánk, így minden héten bejöttek, mikor mentek kezelésre. Rendszeresen ott szoptatta a fiát, ilyenkor előfordult, hogy pánikrohamot kaptam (ekkor kimentem a mosdóba, vagy valami, szóval nem látványosan haldokoltam a szeme láttára), mert fájt, hogy én nem tudom így táplálni a leányzómat, és ráadásul végig kellett néznem, ahogy elégedetten cuppogot a kiskrapek a cicin, miközben az enyém meg szenvedett a táptól (nem bírt tőle kakilni, 5 hónapos koráig hasfájós volt). De egyáltalán nem haragudtam ezért (még szép, hogy nem), mert természetes dolog, hogy így táplálja, és nem tehet arról, hogy nekünk nem jött össze. Meg mivel barátnők vagyunk/?voltunk?, el bírtam viselni azt a pár, enyhébb rohamot.
 Aztán nekik már nem kellett járniuk Dévényre, de azért, ha nem is olyan gyakran, de találkozgattunk. Majd elköltöztünk, messzebb kerültünk, így a talik is ritkultak, de a neten keresztül tartottuk a kapcsolatot.
 Időközben újra terhes lett, és azóta változott valami. Talán velem beszélve, vagy látva engem, eszébe jut, hogy a szülés lehet szar is/előfordulhat, hogy a gyerkőc nem átlagosan fejlődik, és nem akar áldott állapotban erre gondolni, és tudat alatt ezért kezdett el mellőzni? Nem tudom. Vagy ilyen rossz társaság lennék? Pedig igyekeztem a bennem lévő fájdalmaimat könnyen emészthetően tálalni. Sőt, csomószor vissza is fogtam magam, inkább nem mondtam semmit.
 Úgy kezdődött ez az egész balhé, hogy írtam neki, nem válaszolt. Megkérdeztem erre, hogy talán utál? (Nem értem, régebben is voltak hasonló dilijeim, akkor írt rá egy olyat, hogy "hülye állat, mért gyűlölnélek".) De most erre sem felelt. Közben persze engem érdekel, hogy mi van velük, így ismét írtam neki, hogy annak ellenére, hogy nem felel, továbbra is zaklatom, mert kíváncsi vagyok, hogy mi újság. Erre írt egy lekezelő levelet, ami arról szólt, hogy mekkora lópéló vagyok, hogy meg mertem kérdezi, hogy utál -e. Arra a kérdésemre, hogy hogy vannak, nem reagált. Majd én is válaszoltam, hasonló stílusban, mire ő azt felelte, hogy gyíkarc vagyok, hogy még nekem áll feljebb. DE MOST KOMOLYAN, EKKORA SZEMÉTLÁDA VAGYOK, HOGY MEG MERTEM KÉRDEZNI, HOGY AZÉRT MELLŐZ -E, MERT MEGBÁNTOTTAM ESETLEG??? EZ TÉNYLEG BUNKÓSÁG??? Mert régebben állandóan írogattunk egymásnak, kerestük egymás társaságát, most meg egy nyamvadt kétsoros levélre nem volt képes. Olyanokat írt, hogy ha nem tudok normális levelet írni, akkor inkább ne is tegyem, meg mindenfélét a fejemhez vágott. :( És fáj, baromira fáj, de ezek után békén hagyom. Lehet, hogy csak a terhességi hormonok miatt ilyen, nem tudom...

 Férjem szerint egyébként felnőttként, családos emberként már nemigen van létjogosultsága/értelme a barátságnak. Eddig nagyon nem értettem vele egyet, de már kezdem azt érezni, hogy neki van igaza. :(

2013. június 13., csütörtök

Ezen agyalok pár napja

 "Egy különleges gyermek: sorscsapás vagy kihívás? Egy ilyesfajta diagnózis, mint autizmus vagy fejlődési rendellenesség borzasztó csapásként érheti az embert, és akár a gyermeke iránti örömet is elveszítheti ekkor. Ez egyike azoknak a nehézségeknek, amelyeket szívesen elkerülnénk az életben, de ami mégis keresztezi életutunkat. Sok ember érez ilyen szituációban meglehetős stresszt, és a felmerülő gondokat alig tudja feldolgozni. Mások ellenben megpróbálják a dolgot úgy, ahogy túlélni
Keveseknek az is sikerül, hogy a szituációból kiindulva olyan akciókat formáljanak, amelyek lehetővé teszik számukra a helyzetnek kihívásként való elfogadását. A son-rise program egy olyan látószöget ad, amelynek segítségével lehetőséget kapunk a régi sémák elvetésére és a "megváltozott" körülmények között új bátorsággal lépünk fel ellenük. Az lesz boldog, aki tesz érte valamit, nem az, aki csak tétlenül várakozik."
(forrás: Esőember, 2000. IV. évfolyam 4. szám )

 Párszor írtam már a fb-os csoportunkról. Most is nekik köszönhetem, hogy elkezdtem másként látni a dolgokat. Egy érintett anyuka mutatott egy videót erről a son-rise programról (eddig nem is hallottam róla). Kicsit utánanéztem, hogy mit is takar ez a módszer. Sok érdekességet olvastam róla. Valószínűleg (mocskos anyagiak miatt) nem lesz arra lehetőségünk, hogy kipróbáljuk, viszont már az óriási segítség, hogy máshogy állok hozzá ehhez az egész helyzethez. A célom pedig az, hogy idővel kihívásként fogadjam el azt, amit a sors adott. (Jelenleg talán még az "úgy ahogy túlélni" fázisban vagyok, de már ez fejlődés, mert pár hónappal ezelőtt még úgy éreztem, hogy alig tudom feldolgozni.)

2013. június 8., szombat

Üvegfestés, barátnő, játszó

 Egy ideje már a rabja vagyok a Pinterest nevezetű képmegosztó oldalnak, de nem bánom. Tetszik, hogy kategorizálva vannak a képek. Ha szomorú vagyok, akkor mindig az állatost nézem meg, és egyből felvidulok. :)
 Ezen az oldalon már többször találkoztam a csináld magad résznél belülről festett üvegekkel. Há' mondom színt adni dolgoknak szeretek, vannak cuki üvegeim (amikben olivabogyó volt és az Ember hülyét kapott, hogy nem voltam hajlandó kidobni őket), és akrilfestékek, mondom a lelkemnek is biztos jót tenne egy kis színterápia, így nem volt mit tenni. Azért is, mert mikor nekiálltam, már napok óta csak esett és esett, vagy csak úgy borult volt az ég.
 Majd még hajtogatok virágot, vagy rakok beléjük szálasat (elméletileg az akril száradás után vízálló). Itt vannak ni:
Lime, olíva, türkiz, lila, magenta (a kép nem annyira adja vissza, élőben szebbek)


 Kell is a lélekápolás, mert úgy néz ki, hogy egy emberben csalódni fogok. :( Azt hittem barát, de most az a gyanúm, hogy csak érdek volt a egész. Na de majd elválik, mindenesetre nem esik jól, és akkor még finoman fogalmaztam.

 Ma voltunk játszón, mert végre az idő is engedte. Egyedül vittem, férj csak a végén csatlakozott. Elmentünk egy távolabbira, ahol van kút, ami körül állt a víz. Nem volt kedvem harcolni a leányzóval, mert mindenáron sarazni akart, így fél óra múlva menni készültünk. Ezt sikerült úgy előadni, hogy bazári látványosság voltunk... :D Tombolt, mint a veszett fene, alig bírtam beletuszkolni a babakocsiba. Ennek nincs karfája, így csak becsatolással lehet benne tartani, ami elég nehezen ment. Beakasztottam a két kezét, majd próbáltam a popóját beletenni, de mivel homorított, a kocsi meg gurult hátra, így nem volt könnyű, féltem is, hogy nehogy erősebben fogjam, vagy kitörjön a keze... De gondolom nem lett baja, mert a tett helyszínét elhagyva hamar elcsendesedett. De addig úgy üvöltött, hogy ihaj.
 Átmentünk egy másikra. Itt szerencsére nincs kút. :D Egész jól elvolt, levettem róla a cipőt és a zoknit, tetszett neki, hogy mezítláb volt. Kétszer fogta magát, és meg akart szökni. Hogy ezt miért csinálja? Homokozik, aztán egyszer csak fogja magát, és elindul. Semmire nem reagál, csak megy a nagyvilágba (mindig ugyanarra, de ez nem a hazaút, szóval nem értem). Alig bírom utolérni. Mikor végre sikerül, próbálom meggyőzni, hogy sokkal jobb ötlet lenne visszamenni, de ő csak menne. Ekkor jön, hogy megfogom, és az alkaromra fektetem hasalva (azért így, mert egyébként úgy hadakozik, hogy kifolyik a kezemből), és jó nagy hanghatás közepette visszatuszkolom a homokba (mámmint ő üvölt, én próbálok higgadt arckifejezéssel nyugalmat árasztani, csendben). Itt nincs kerítés, ezért tud(na) könnyen világgá menni.
 A játszóterezések alkalmával is szembesülök azzal, hogy szociális/kommunikációs téren mennyi lemaradása van szegénykémnek. Ez nem foglya megkönnyíteni az életét. Féltem nagyon. Amikor lapát harcok voltak, akkor is látszódott, hogy a többi gyerek kereste a szemkontaktust, de ő nem. Mikor elvették tőle, sírva, és teljes elkeseredéssel fordult hozzánk (már ez nagy szó egyébként, mert eddig nem nagyon kért vigaszt, ez is egy előrelépés). És ha valakihez odament, nem nézett rá, hanem csak a kiszemelt játékot leste. Persze nem akarok ezen lovagolni, meg  már kezdem megszokni, hogy ő másmilyen, de aggódom, hogy hogyan fogja megtanulni azokat a készségeket, amiket a legtöbb ember ösztönösen tud. Van egy videó, amiben egy Asperger-szindrómás (autizmus egyik formája) lány mesél arról, hogy neki mennyi mindent meg kellett tanulnia. Érdemes megnézni ezt a videót, sok érdekesség van benne. Tetszik hogy nem szomorú, és ezt látva bízom benne, hogy a mi kis békabocskorunknak is sikerül beilleszkednie, és boldog életet élnie. :)

2013. június 6., csütörtök

Brühühű

 Olvasok sok babás blogot, és csomószor találkozom olyan mondatokkal, gondolatokkal, amik több helyen is feltűnnek; viszont én nem éreztem, nem tapasztaltam ilyet, max az ellenkezőjét... Pár példa:

"Mindent megért": ezt még régebben olvastam sok olyan blogban, ahol a főszereplők egykorúak az én Tündüsömmel. Azóta már ifjabb lurkók anyukái is írták ezt. Én inkább azt érzem, hogy semmit nem ért meg. Jó, ez azért kicsit túlzás, és már picit finomodott, de például megkérem, hogy dobja nekem a labdát, vagy tegyen ezt azt valahova, semmi reakció. :( Itt most stagnálást érzek, hónapok óta nem változott semmi. Annyi a könnyebbség, hogy legalább a napi rutin a kártyáknak hála gördülékenyebben megy.

Fejlődő kommunikáció: Persze itt nagyok az egyéni eltérések alap esetben is, főleg a beszéd terén. De egyszerűen nem fér a fejembe, hogy aki első hallás után visszamondja a szavakat (már nem tudom számolni a szókincsét, annyi van), és számtalan mondókát fúj kívülről, az egy nyamvadt, egyszerű kérdésre miért nem tud válaszolni??? Példa: "Kérsz még?" A válasz: "Kéjsz még." Kérdés: "Mi kell?" Válasz: "Mi kell." És találjam, ki hogy a mi kell alatt mire gondol... Vagy ha valamit nem akar, akkor egyszerűen őrjöng, és dobálja magát, ahelyett, hogy egy qrva nemet mondana. Elnézést a vulgáris kifejezésekért, de ezek a mindennapokat rohadtul megnehezítik.

Szeretetgombóc: Szerencsére itt van változás, bújósabb; sokszor kér puszit is. Ezt pár hónappal ezelőtt el sem tudtam volna képzelni. Viszont az bánt, hogy mindig, mikor hazajön a melóból az apja, rá se néz, csak mondja, hogy "tiktakzzzóóóra", és tépi le az apjáról a karórát, amit aztán egyből elkezd lóbálni, és megy fel-alá vele. Látom, hogy az Embernek is fáj, de azért már kezdjük megszokni. Miután megunja az órát, megkaparintja az övet is, és azt is lóbálja, és eközben mintha észre sem venné, hogy egyel többen vagyunk itthon. Semmi érzelem nem tükröződik az arcán, pedig imádja az apját. Ez az órás-öves kör minden nap ugyanígy zajlik. :( Vagy ott van, mikor reggel nagy mosollyal az arcomon bemegyek hozzá, kedvesen köszönök neki, erre ő szintén fapofival: "főőő" (redőnyt felhúzni), "beka" (zene bekapcsolása), "tejci" (tápot hozni). És semmi öröm nem vélek felfedezni az arcán, hogy meglátta a muterját. És minden reggel ugyanez megy. :S De én akkor is mosolyogva fogok bemenni, bármennyire is tudom, hogy az utasításokon kívül mást nem mond, nem mutat.

"Meg akarom állítani az időt, mert ez a kedvenc korszakom": Én ezt még nem igazán éreztem. És ilyenkor szörnyetegnek is érzem magam. :( Talán az az 1 hónap volt a legjobb, mikor megtanult járni (ekkor megnyugodtunk, mert ugye aki még nem tudná, a volt dokink azzal ijesztgetett, hogy izomsorvadásos...), és még nem merült fel a lassabb mozgásfejlődésen kívül másféle eltérés. Nekem az volt a kedvenc időszakom olyannyira, hogy észre sem vettem volna a furcsaságait, lemaradásait; ha férj nem rágja a fülem. Lehet, még most sem emeltem volna ki a fejem a homokból.

"Nem hittem volna, hogy ezután is ennyi új dolgot fog megtanulni": Jelenleg nagyon stagnál a leányzó. A TSMT gyönyörűen beindította a beszélőkéjét, rengeteg szót és verset tud, de ennyi, ezen kívül nem mondanék előrelépést, fejlődést, változást; sőt, egy két területen regressziót is érzek (játékok használata, evés).

Jó, persze nem hasonlítjuk a gyerekeket... A mesékben lehet, hogy nem, de az életben annál többször. Nem vezet sehová, csak oda, hogy fáj. Lehet, hogy mazochista vagyok, hogy nem hagytam abba a normál gyerkőcökről szóló blogok olvasását, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Megszerettem őket, szívemhez nőttek, érdekel, hogy mi van velük, ők az én ismeretlen ismerőseim a szüleikkel együtt, és akármennyire is fáj az néha, hogy egyre mélyül a szakadék a Tündüs és a kortársai közt, attól még olvasni fogom őket továbbra is. Mert ha épp nem sajdul a szívem, akkor beleképzelem magam a helyükbe, és arra gondolok közben, hogy akár mi is lehetnénk ők. De bele kell nyugodnom, hogy nem lehet mindenen változtatni, és így kell megtanulnom boldognak lenni, és elfogadni azt, amit a sors nekünk szánt.

2013. június 3., hétfő

Hogyan lettem Kijön?

 Emlékszem, mennyire vártam, hogy végre anyunak hívjon a kisasszony. Az apja, még a mai napig is van, hogy megkérdezi, hogy "Tündüs, ő kicsoda"? Mire a cuki: "anu". Ilyenkor szétolvadunk. :)
 No de az olvasztó jelenségnek vége. :S Remélem csak egy darabig! Történt ugyanis, hogy múlt héten a Tündérbündért elvittem egy családi napközibe, próbanapra (ez ingyé van). Ismerősöm ott dolgozik, és ő hívta fel erre a figyelmemet. Meg arra is, hogy lehet fél napra, vagy akár pár órára is beadni, és az ára sem olyan horror (400 Ft/óra), szóval, ha minden jól alakul, akkor hetente egyszer "bölcsis" lesz. Simán ott tudtam hagyni, nem sírt egy picit sem. Bevallom, nagyon jól esett az a néhány óra, feltöltődtem (sajnos ritkán vigyáznak rá mások rajtunk kívül, pedig néha nem ártana, mert akármilyen cuki, azért jó lenne pár órácska nélküle). Mikor mentem érte, el volt merülve valami játékban, nem hallotta, hogy megérkeztem. Leskelődtem, majd az ismerősöm kérdezte tőle, hogy "Tündüs, ki jött?". Ekkor rámnézett, és odajött hozzám, és megölelt. Jujjj! :))) Ritkán ölel ilyen erősen. Namármost, valamiért annyira összekötötte a kijött-öt velem, hogy azóta engem így hív... Csak ő jelen időt használ, szóval így lettem én kijön. o.O Az apja eléggé ki van akadva, én is furcsálom, de remélem idővel elfelejti, mert az anyu azért jobban tetszett. :)
 A bölcsire visszatérve, elmondás alapján jól viselkedett, mikor tízóraiztak, ment a többi gyerekkel, leült az asztalhoz, és ő evett a legtöbbet (itthon meg csak csipeget...). Képi bizonyítékot is láttam róla, szóval nem kamu. :D Nem volt sok gyerek, összesen 4-en voltak. És az ismerősömön kívül van egy gondozó néni, aki gyógypedagógus is, ami nem egy hátrány.
 Megszólalt azért bennem egy kis félsz. Ugyanis jellemző a kisleányra, hogy ha túl sok új inger éri, akkor nem jönnek elő a furcsaságai, és egészen úgy műkszik, mint a legtöbb gyerek. Volt már többször, hogy így jártunk, és mindenáron be akarták magyarázni, hogy hát látod, nincs ezzel a gyerekkel semmi... Aha, csak utána eltelt több óra, vagy többször mentünk, és ekkor már jöttek elő a dolgai. Szóval remélem nem itt is az volt a helyzet, hogy lesokkolódott a kis idegrendszere az új szitutól, és azért tűnt neurotipikus gyerkőcnek. Bízom benne, hogy tévedek, és tizedjére is ilyen lesz, de azért jobb felkészülni az ellenkezőjére is.

 Tegnap elkezdett folyni az orra szegénynek. Mondjuk nem is csodálom ebben a "szép, nyárias" időben... Pedig az utóbbi pár napban begyújtottam neki a fürdőben, utána még a szobájában is, de úgy tűnik, nem sokat ért. Láza, hőemelkedése nincs. Viszont energia, aaaz van bőven. Én nem értem, hogy hogy nem dől ki. Ma például fenézett délután aludni, 13 órát fent volt, és pörgött ezerrel. Ha nem kellett volna törölgetni és szívni az orrát, és nem lett volna vinnyogi, meg nem mondtam volna róla, hogy beteg... Jó, persze, inkább ez legyen, mert akkor gondolom nem nagyon beteg, de azért nekem fura. Engem a legkisebb nátha is legyűr, és csak feküdnék egész nap.

 Ja, és még annyi, hogy ma erősen elgondolkodtam/gondolkodtunk azon, hogy lehet, hogy nem várom meg, hogy három éves legyen, és munkába állok (valahova, ha találok). Anyagilag az utolsókat rúgjuk, meg bevallom, sokszor kicsinál a csajszi, és lehet, hogy több türelmem lenne hozzá, ha nem 0-24-ben kellene róla gondoskodnom. Szép dolog az anyaság, de én úgy érzem, hogy sokszor meghaladja a képességeimet. Vannak gyönyörű pillanatai, de nem hittem volna, hogy sokszor ilyen nehéz. Mindegy, nem vagyunk egyformák, nem lehet mindenki szuperanyu, na. :)
 Csak ugye kell majd a szervezés, mert pár hónapnyi meló után nem örülnének nagyon (egy új helyen), ha én kivennék 1 vagy 2 hét szabit, esetleg táppénzre mennék, ugyanis vinni akarom a Vadaskertbe (gyermekpszichiátria, nagyon jó híre van, és mivel gyanús a lelkem, és már benne van a "rendszerben", évente kellene visszavinni gy.pszichiátriára, de én oda, ahol először voltunk, biztos, hogy nem viszem), és lehet, hogy úgy alakul, hogy férjnek kell befeküdnie vele. Nem örült ennek az eshetőségnek... :P Én bevallom, megkönnyebbülnék, mert nem olyan jó buli ez, a szegediből kiindulva. Bár a Vadaskertben lehet, sőt szerintem biztos is, hogy másabb a helyzet. Na, de majd elválik, nem stresszelem (annyira) magam előre.

2013. június 1., szombat

Az utolsó korai (ebben a tanévben)

 Ez aznap történt, mikor megkaptam az előző bejegyzésben említett meglepit. :) Sokáig aludtunk, le sem merem írni, hogy meddig... Őőőő, fél 11-ig. :/ Tudom, hogy nem a legideálisabb, de mikor gyógypedagógusi fejlesztésre megyünk, akkor hagyom sokáig durmolni, mert ellenkező esetben nincs értelme mennünk, mert annyira irányíthatatlan. Ez amúgy a rekord, ennél későbbi kelés nem volt, remélem nem is lesz. :D És amúgy próbálom normál kertek közé terelni a napirendjét, több kevesebb sikerrel.
 Azért gondoltam, hogy leírom, hogy mik zajlottak egy ilyen foglalkozáson, mert jó lesz látni később, hogy honnan indultunk. Meg hallottam már olyan véleményt, de szó szerint ezt írta egy idióta: "kínzás a gyereknek, és később lelki beteg lesz"... Aki írta, gondolom nem látott még egy ilyet sem, viszont nagyon okosnak hiszi magát... Nem vettem észre a lányomon, hogy aggasztaná ez a fél órás elfoglaltság. Sőt: ugye napirendi kártyákkal próbáljuk gördülékenyebbé tenni az életet, és mikor mutatom neki a "megyünk N. nénihez" kártyát, mosolyogva ül le, hogy adjam rá a cipőt, és kábé félúton azt szajkózza, hogy N. nini, N. nini, N. nini, N.nini. Cuki!!! :)

 Mivel nem igazán mutatott együttműködési szándékot eleinte, így egy idő után itt is bevetettük a kártyákat, amik segítségével óriásit változott a hozzáállása, legtöbbször szépen csinálta a feladatokat:
  • Labda: Leül N.néni elé, én velük szembe. Mondom a kicsilányom nevét, mire N.néni felemeli a fejét az állánál fogva, hogy felém nézzen. (Nah, ez jó hülyén hangzik, de mindegy, remélem azért érthető :D ) Mikor rám néz, gurítom a labdát, majd gyorsan nyomok a szájába kekszet. Tudom, kicsit olyan kutyás-jutalomfalatosnak tűnik, de hatékony.
  • Ceruza: Rajz. Általában itthon is ezzel lehet a leghosszabb időre lekötni. Itt is inkább azt a célt szolgálja, hogy lazítson a nallány. Persze van belecsempészve egy kis fejlesztés is (rávezetés, hogy vegye le, majd rakja vissza a filctoll kupakját; ceruzák csere-berélése).
  • Gyertya: Itt "fújós" feladatok vannak. Gyertyát, vattát, buborékot fújnának, ha Tündüs is csinálná, de a gyertya lángját csak nagy ámulattal bámulja, eddig egyszer sikerült elfújnia. De amúgy tündérarcú, mert mikor N.néni elfújja, mondja, hogy ennyi. :D
  • Ceruza: Ugyanaz, mint az előzőnél.
  • Asztal: Finommotorikára gyúrnak, amiben ügyes. Régen is az volt, ezt már akkor is láttam. Legutóbb már teljesen egyedül fűzte a gyöngyöt a cipőfűzőre, amit ő kígyónak hív. És mindegyik kígyóra csak egyetlen egy gyöngy kerülhet valamilyen okból kifolyólag. :)
  • Dömper: Hasonlóan ülnénk, mint a labdás feladatnál (ha maradna, de általában ekkor már nem akar), és az lenne a lényeg, hogy rakunk, mi felnőttek a dömperbe valami izgit, majd odagurítjuk neki, ő kiveszi , majd visszalöki, megint pakolunk bele valamit, gurítunk, kivesz, visszalök. Ezt nem igazán szereti, nem akar benne részt venni. Valószínűleg el is fárad a végére.
 Szeptemberben folyt.köv. Örülök, hogy nem húztam a bizottságot, mert én úgy látom, hogy ez alatt a fél év alatt is sokat fejlődött. És ha most nem kezdtük volna el, akkor szeptemberben valószínűleg ezekkel a feladatokkal indítottunk volna, N.néni viszont mondta, hogy mivel ilyen kis ügyes, majd már nehezítünk egy kicsit.

Megint kaptam valamit :)

 Elég borongós volt a hangulatom mostanában, és Nesreca felvidított. Küldött ugyanis egy mini albumot, amit több irányba kell szétnyitni. Bevallom, először nem is értettem, de aztán rájöttem, és olyan izgalmas volt, hogy vajon mit rejt a következő oldal. :)
 Nagyon meghatódtam, hogy ilyen személyes ajándékot kaptam, és még egyszer köszönöm szépen! Ébredés után nem sokkal bontottam ki a borítékot, és a meglepetésnek és a mellé küldött levélnek hála, jól indult a napom. Lehet, hogy a Tündüske is megérezte, mert ő is egészen jó passzban volt. :)
 Természetesen nem kockás fejjel szerepelünk a képeken, azt utólag műveltem, hogy a személyazonosságunk titok maradjon. :) További képekért kattintsatok ide, ahol ezen kívül még sok-sok kreatív dologról szóló bejegyzést találtok.