2013. június 13., csütörtök

Ezen agyalok pár napja

 "Egy különleges gyermek: sorscsapás vagy kihívás? Egy ilyesfajta diagnózis, mint autizmus vagy fejlődési rendellenesség borzasztó csapásként érheti az embert, és akár a gyermeke iránti örömet is elveszítheti ekkor. Ez egyike azoknak a nehézségeknek, amelyeket szívesen elkerülnénk az életben, de ami mégis keresztezi életutunkat. Sok ember érez ilyen szituációban meglehetős stresszt, és a felmerülő gondokat alig tudja feldolgozni. Mások ellenben megpróbálják a dolgot úgy, ahogy túlélni
Keveseknek az is sikerül, hogy a szituációból kiindulva olyan akciókat formáljanak, amelyek lehetővé teszik számukra a helyzetnek kihívásként való elfogadását. A son-rise program egy olyan látószöget ad, amelynek segítségével lehetőséget kapunk a régi sémák elvetésére és a "megváltozott" körülmények között új bátorsággal lépünk fel ellenük. Az lesz boldog, aki tesz érte valamit, nem az, aki csak tétlenül várakozik."
(forrás: Esőember, 2000. IV. évfolyam 4. szám )

 Párszor írtam már a fb-os csoportunkról. Most is nekik köszönhetem, hogy elkezdtem másként látni a dolgokat. Egy érintett anyuka mutatott egy videót erről a son-rise programról (eddig nem is hallottam róla). Kicsit utánanéztem, hogy mit is takar ez a módszer. Sok érdekességet olvastam róla. Valószínűleg (mocskos anyagiak miatt) nem lesz arra lehetőségünk, hogy kipróbáljuk, viszont már az óriási segítség, hogy máshogy állok hozzá ehhez az egész helyzethez. A célom pedig az, hogy idővel kihívásként fogadjam el azt, amit a sors adott. (Jelenleg talán még az "úgy ahogy túlélni" fázisban vagyok, de már ez fejlődés, mert pár hónappal ezelőtt még úgy éreztem, hogy alig tudom feldolgozni.)

15 megjegyzés:

  1. Még picike ez a gyerek. Sosem lehet tudni, mi lesz belőle. Még az orvosok sem tudják gondolom. A túlélési fázis szerintem is nagyon jó, sokan vannak ebben a fázisban beteg gyerek nélkül is. Csak sokan nem mondják ki.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, még pirinyó, emiatt nincs is diagnózisunk, de ha minden jól alakul, akkor max. 1 éven belül többet fogunk tudni. Az a szerencsénk, hogy jól reagál a fejlesztésekre, és hogy hamar kezdtük.
      Igen, szerintem is sok a titkos "túlélő"...

      Törlés
  2. Most olvastam el a blogod. Csodállak Benneteket. Őszintén. Biztos vagyok benne hogy el fog jönni hamarosan a nap amikor "hátra dőlhettek", megérdemlitek. Rendben lesz a Kiscsaj!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aranyos vagy! Ilyenkor mindig zavarba jövök ám, mert én sokszor inkább szégyellem magam, hogy a hozzáállásom még nem a legideálisabb, de rajta vagyok az ügyön. :) És olyan fura, mikor dicséretet kapunk. De azért jól esik, köszönöm!

      Törlés
    2. Kati: Nem is értem, miért kellene magad szégyelleni. Leírod azt ami van úgy ahogy megtörtént. Ja, hogy nem heherészel hozzá? Hát én se tenném. De fogsz majd, ebben biztos vagyok, csak az sajnos még nem most van. Ahogy nagyanyám mondta, ahol a természet kevesebbet ad valamiből, ott ad többet másból. Nem volt egy tanult asszony, de bizony nagy igazság. Bár helyzeteket nem érdemes összehasonlítani, de azért szoktunk persze, amikor a fiam régebben elkeseredetten kérdezte, hogy miért van neki több 10 féle allergiája, meg minden nyavalyája, mindig azt mondtam neki, örüljön hogy neki csak ez van, másnak meg más, és az sokszor rosszabb.

      Törlés
    3. Majd lehet, hogy hamarosan hosszabban kifejtem, hogy miért is zavar, hogy nyavík vagyok. Várom már, hogy heherésszek. :)
      Az én Mamákám kedvence az volt, hogy olyan sose volt, hogy sehogy se legyen. Egyelőre nem tudom, hogy hol ad többet a természet, de remélem ránk is igaz lesz.

      Én is szoktam magamnak mondani, hogy másnak nehezebb a keresztje,mégis bírja, de pontosan ezért is érzem sokszor magam kellemetlenül, hogy én, a hozzájuk képest pirinyó, bajommal is jajveszékelek.

      Törlés
    4. Az a baj, hogy nincs olyan, hogy máshoz képest a saját bajunk pirinyó. Mindenkinek az a legnagyobb baja, ami éppen van, függetlenül attól, hogy másnak lehet rosszabb. De ugye akkor semmitől se buknánk ki, ha ezt el lehetne fogadni. Persze vannak reálisan pirinyó bajok, anyajegy, szeplő, akármi, de a te problémád sajnos nem pirinyó, és ezt nyilván te is érzed. És attól sem lesz kisebb, hogy másnak meg rosszabb. Csak hát valamit kell mondani magunknak. Ahogy mamád mondta, valahogy mindig lesz. A helyzet pedig sokszor javul, te is írod, a fejlesztés hatásos, az eredmény pedig csak jobb lesz.

      Törlés
  3. Olvasgattam néhány blogot a listádról (ovi ügy), és látom, hány ember hozzáállását finomítod, afféle kis forradalmárként. Na, ez a nem semmi, legyél büszke magadra, lánykádra! És szerintem is meglesz az a hátradőlés. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Van bennem egy kis harciasság, ha valami a szívügyem. :) Ha nem is tudom megváltoztatni az embereket, de azt szinte feladatomnak vagy inkább küldetéstudatomnak tartom, hogy felhívjam pár ember figyelmét arra, hogy nem is olyan ijesztőek és veszélyesek az sni-s gyerkőcök, és ha ezen elgondolkodnak egy picit, akkor már megérte nyomkodnom a billentyűzetet.

      Törlés
  4. Bocs, hogy ismeretlenül írok (régebb óta kukkollak már, szakmai ártalom, hogy nálad ragadtam :-)),de amit most érzel az teljesen normális reakció egy nem normális helyzetre. Nem normális= "más" gyerek. Senki nem úgy tervez 9 hónapon keresztül, hogy különleges gyereke lesz, hanem átlagosra számít mindenki. Kivéve persze azt, hogy az ő gyereke lesz a legszebb és legokosabb, de ez ugye természetes. Aztán néha beüt a krach és minden összeomlik. Lehet, hogy hülyén hangzik, de ez "így van rendjén": az ember sokszor utálja a helyzetét, aztán persze jön a lelkifurka, hogy pedig mennyire szereti a gyerekét, és milyen jó, hogy "csak" ennyi baja van, bezzeg másoknak ott a halmozottan fogyatékos. Néha meg halálosan haragszik mindenkire, akinek átlagos gyereke van, aztán a sorsra, hogy neki miért nincs. Azért, mert ez nem átlagos helyzet. Igenis meg kell vele küzdeni, fel kell dolgozni, és ez nem meg egyik napról a másikra, sőt simán vannak jó és rossz (és nagyon rossz) napok. Nyugi, Te normális vagy :-).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olyan jó, hogy több embertől is azt hallom, hogy teljesen normális (jó, szerintem néha lehet, hogy egy picit túlzó) a reakcióm. Érintett anyukák, akik az úton már előrébb járnak, és már nem sorscsapásként tekintenek a helyzetükre, elárulták, hogy eleinte hasonlóan reagáltak, mint én. Úgyhogy ha ennyien mondjátok, akkor már nem tartom magam klinikai esetnek. :)
      Amúgy én, az örök pesszimista, a terhességhez, szüléshez, szoptatáshoz kivételesen optimistán áltam hozzá, és egyik sem olyan volt, mint hittem. Így visszatértem a kis védekező mechanizmusomhoz, vagyis hogy inkább csalódjak pozitívan,mint fordítva.
      Teljesen azt érzem, amit írtál, vagyis hogy attól függ, hogy honnan nézem a helyzetünket. És igen, jön a bűntudat, mikor a nagyobb problémákkal küszködőkre gondolok, viszont sokszor igazságtalannak érzem, hogy miért nem olyan ő is, mint a legtöbb gyerek.
      Tudtam én, hogy a konduktorok jófejek ;), és van rálátásuk, hogy mi megy végbe a szülőkben. A miénk is nagyon aranyos. Szerintem nektek ez nem csak munka, inkább hivatás (gyógypedagógusokra, gyógytornászokra is igaz). Jó, persze itt sem lehet általánosítani, de a személyes tapasztalataim nagyon jók. :)

      Törlés
  5. Én nem hiszem el, hogy van olyan anyuka aki rögtön "túllép rajta", feldolgozza viszonylag hamar...stb.
    Szerintem igenis mindenki végigmegy ezeken a lépcsőfokokon. Az más kérdés, hogy nem vallja be, mert manapság nem szabad gyengének látszani, meg titkoljuk el a bajunkat...stb.
    Nálunk most Máté teljesen be van "zakkanva", nekem eszembe se jutott, hogy ne forduljak azonnal segítségért. De tudom vannak olyanok, akik szerint el kell titkolni, ha valami nem rózsaszín az életünkben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Attól ijedtem meg, hogy én már szerintem túl sok időt és energiát pazaroltam el a gödör mélyén csücsülve. Ezzel nem változik semmi, csak az egészségemet teszem tönkre. :( Kár, hogy nem lehet ezekből a lépcsőfokokból kihagyni párat... Azok a szerencsésebbek, akik olyan beállítottságúak, akik könnyebben túl tudnak jutni az önsajnálaton (engem sajnos nem olyan fából faragtak). Tényleg írok majd erről, sok dolog kavarog bennem ezzel kapcsolatban.
      De igazad van, hogy nagyon nem illendő mostanában gyengének lenni. :( Szerintem a sok elfojtást miatt is van ennyi lelki beteg.
      A be van zakkanva alatt mit értesz Máténál? És kihez fordultatok segítségért?

      Törlés
  6. Én aztán megértelek, mert én is ilyen típus vagyok. És én is úgy gondolom, hogy azoknak jobb, akiket más fából faragtak.
    Egyébként én nem szeretem elfojtani a dolgokat.
    Lassan 5 hónapja külföldön van Máté apja és hullámvölgyes az életünk és most gödöralja van. Olyan kis befordult ez a gyerek. :-( És tudom, hogy neked meg másnak ennél jóval nagyobb problémája van, de én is ilyen kis kesergős emberke vagyok, mindent a szívemre veszek. Nekünk olyan védőnőnk van, hogy emberileg és szakmailag is tisztelem és szeretem és én bizony ha elakadok Mátéval kapcsolatban, akkor rögtön hozzá fordulok hogy segítsen megérteni mi miért van és mit tehetnék.
    Baromira nem szégyellem, hogy egyedül nem tudom megoldani. :-) Azt viszont nagyon sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagy kincs a jó védőnő, szerencsés vagy ilyen szempontból. Viszont az nehéz lehet, hogy Máté apukája ilyen sokat van külföldön. :( Én bele sem merek gondolni, hogy mit csinálnék hasonló helyzetben, de nagy valószínűséggel sárgaházba kerülnék. :O Úgyhogy szerintem egyáltalán nem vagy gyenge. Ha meg mégis, hát nem lehet mindenki erős. :)

      Törlés

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...