Olvasok sok babás blogot, és csomószor találkozom olyan mondatokkal, gondolatokkal, amik több helyen is feltűnnek; viszont én nem éreztem, nem tapasztaltam ilyet, max az ellenkezőjét... Pár példa:
"Mindent megért": ezt még régebben olvastam sok olyan blogban, ahol a főszereplők egykorúak az én Tündüsömmel. Azóta már ifjabb lurkók anyukái is írták ezt. Én inkább azt érzem, hogy semmit nem ért meg. Jó, ez azért kicsit túlzás, és már picit finomodott, de például megkérem, hogy dobja nekem a labdát, vagy tegyen ezt azt valahova, semmi reakció. :( Itt most stagnálást érzek, hónapok óta nem változott semmi. Annyi a könnyebbség, hogy legalább a napi rutin a kártyáknak hála gördülékenyebben megy.
Fejlődő kommunikáció: Persze itt nagyok az egyéni eltérések alap esetben is, főleg a beszéd terén. De egyszerűen nem fér a fejembe, hogy aki első hallás után visszamondja a szavakat (már nem tudom számolni a szókincsét, annyi van), és számtalan mondókát fúj kívülről, az egy nyamvadt, egyszerű kérdésre miért nem tud válaszolni??? Példa: "Kérsz még?" A válasz: "Kéjsz még." Kérdés: "Mi kell?" Válasz: "Mi kell." És találjam, ki hogy a mi kell alatt mire gondol... Vagy ha valamit nem akar, akkor egyszerűen őrjöng, és dobálja magát, ahelyett, hogy egy qrva nemet mondana. Elnézést a vulgáris kifejezésekért, de ezek a mindennapokat rohadtul megnehezítik.
Szeretetgombóc: Szerencsére itt van változás, bújósabb; sokszor kér puszit is. Ezt pár hónappal ezelőtt el sem tudtam volna képzelni. Viszont az bánt, hogy mindig, mikor hazajön a melóból az apja, rá se néz, csak mondja, hogy "tiktakzzzóóóra", és tépi le az apjáról a karórát, amit aztán egyből elkezd lóbálni, és megy fel-alá vele. Látom, hogy az Embernek is fáj, de azért már kezdjük megszokni. Miután megunja az órát, megkaparintja az övet is, és azt is lóbálja, és eközben mintha észre sem venné, hogy egyel többen vagyunk itthon. Semmi érzelem nem tükröződik az arcán, pedig imádja az apját. Ez az órás-öves kör minden nap ugyanígy zajlik. :( Vagy ott van, mikor reggel nagy mosollyal az arcomon bemegyek hozzá, kedvesen köszönök neki, erre ő szintén fapofival: "főőő" (redőnyt felhúzni), "beka" (zene bekapcsolása), "tejci" (tápot hozni). És semmi öröm nem vélek felfedezni az arcán, hogy meglátta a muterját. És minden reggel ugyanez megy. :S De én akkor is mosolyogva fogok bemenni, bármennyire is tudom, hogy az utasításokon kívül mást nem mond, nem mutat.
"Meg akarom állítani az időt, mert ez a kedvenc korszakom": Én ezt még nem igazán éreztem. És ilyenkor szörnyetegnek is érzem magam. :( Talán az az 1 hónap volt a legjobb, mikor megtanult járni (ekkor megnyugodtunk, mert ugye aki még nem tudná, a volt dokink azzal ijesztgetett, hogy izomsorvadásos...), és még nem merült fel a lassabb mozgásfejlődésen kívül másféle eltérés. Nekem az volt a kedvenc időszakom olyannyira, hogy észre sem vettem volna a furcsaságait, lemaradásait; ha férj nem rágja a fülem. Lehet, még most sem emeltem volna ki a fejem a homokból.
"Nem hittem volna, hogy ezután is ennyi új dolgot fog megtanulni": Jelenleg nagyon stagnál a leányzó. A TSMT gyönyörűen beindította a beszélőkéjét, rengeteg szót és verset tud, de ennyi, ezen kívül nem mondanék előrelépést, fejlődést, változást; sőt, egy két területen regressziót is érzek (játékok használata, evés).
Jó, persze nem hasonlítjuk a gyerekeket... A mesékben lehet, hogy nem, de az életben annál többször. Nem vezet sehová, csak oda, hogy fáj. Lehet, hogy mazochista vagyok, hogy nem hagytam abba a normál gyerkőcökről szóló blogok olvasását, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Megszerettem őket, szívemhez nőttek, érdekel, hogy mi van velük, ők az én ismeretlen ismerőseim a szüleikkel együtt, és akármennyire is fáj az néha, hogy egyre mélyül a szakadék a Tündüs és a kortársai közt, attól még olvasni fogom őket továbbra is. Mert ha épp nem sajdul a szívem, akkor beleképzelem magam a helyükbe, és arra gondolok közben, hogy akár mi is lehetnénk ők. De bele kell nyugodnom, hogy nem lehet mindenen változtatni, és így kell megtanulnom boldognak lenni, és elfogadni azt, amit a sors nekünk szánt.
