Az történt, hogy van/?volt? egy barátnőm. Neki 5 hónappal fiatalabb a gyereke, így volt, hogy együtt terheskedtünk. Ekkor kerültünk közelebb egymáshoz. Jókat beszélgettünk, ugye közös téma volt dögivel. Meg, gyengébb lelkű olvasóim számára talán felháborító lehet, de imádtuk egymást úgy "becézni", hogy mi van te hasas, erre a másik: semmi, te vemhes. Jó, tudom, elég csúnyán hangzik, de van, hogy egy idő után az ember már besokall a sok cukormáztól, és olyan jól esett undorítoskodni ilyen szövegekkel.
Aztán a Dévény is összekovácsolt bennünket, az ő gyerkőce is hipó volt (ő így hívta a hipotóniát). A gyógytornász közel lakott hozzánk, így minden héten bejöttek, mikor mentek kezelésre. Rendszeresen ott szoptatta a fiát, ilyenkor előfordult, hogy pánikrohamot kaptam (ekkor kimentem a mosdóba, vagy valami, szóval nem látványosan haldokoltam a szeme láttára), mert fájt, hogy én nem tudom így táplálni a leányzómat, és ráadásul végig kellett néznem, ahogy elégedetten cuppogot a kiskrapek a cicin, miközben az enyém meg szenvedett a táptól (nem bírt tőle kakilni, 5 hónapos koráig hasfájós volt). De egyáltalán nem haragudtam ezért (még szép, hogy nem), mert természetes dolog, hogy így táplálja, és nem tehet arról, hogy nekünk nem jött össze. Meg mivel barátnők vagyunk/?voltunk?, el bírtam viselni azt a pár, enyhébb rohamot.
Aztán nekik már nem kellett járniuk Dévényre, de azért, ha nem is olyan gyakran, de találkozgattunk. Majd elköltöztünk, messzebb kerültünk, így a talik is ritkultak, de a neten keresztül tartottuk a kapcsolatot.
Időközben újra terhes lett, és azóta változott valami. Talán velem beszélve, vagy látva engem, eszébe jut, hogy a szülés lehet szar is/előfordulhat, hogy a gyerkőc nem átlagosan fejlődik, és nem akar áldott állapotban erre gondolni, és tudat alatt ezért kezdett el mellőzni? Nem tudom. Vagy ilyen rossz társaság lennék? Pedig igyekeztem a bennem lévő fájdalmaimat könnyen emészthetően tálalni. Sőt, csomószor vissza is fogtam magam, inkább nem mondtam semmit.
Úgy kezdődött ez az egész balhé, hogy írtam neki, nem válaszolt. Megkérdeztem erre, hogy talán utál? (Nem értem, régebben is voltak hasonló dilijeim, akkor írt rá egy olyat, hogy "hülye állat, mért gyűlölnélek".) De most erre sem felelt. Közben persze engem érdekel, hogy mi van velük, így ismét írtam neki, hogy annak ellenére, hogy nem felel, továbbra is zaklatom, mert kíváncsi vagyok, hogy mi újság. Erre írt egy lekezelő levelet, ami arról szólt, hogy mekkora lópéló vagyok, hogy meg mertem kérdezi, hogy utál -e. Arra a kérdésemre, hogy hogy vannak, nem reagált. Majd én is válaszoltam, hasonló stílusban, mire ő azt felelte, hogy gyíkarc vagyok, hogy még nekem áll feljebb. DE MOST KOMOLYAN, EKKORA SZEMÉTLÁDA VAGYOK, HOGY MEG MERTEM KÉRDEZNI, HOGY AZÉRT MELLŐZ -E, MERT MEGBÁNTOTTAM ESETLEG??? EZ TÉNYLEG BUNKÓSÁG??? Mert régebben állandóan írogattunk egymásnak, kerestük egymás társaságát, most meg egy nyamvadt kétsoros levélre nem volt képes. Olyanokat írt, hogy ha nem tudok normális levelet írni, akkor inkább ne is tegyem, meg mindenfélét a fejemhez vágott. :( És fáj, baromira fáj, de ezek után békén hagyom. Lehet, hogy csak a terhességi hormonok miatt ilyen, nem tudom...
Férjem szerint egyébként felnőttként, családos emberként már nemigen van létjogosultsága/értelme a barátságnak. Eddig nagyon nem értettem vele egyet, de már kezdem azt érezni, hogy neki van igaza. :(
