lassandebiztosan

2013. július 30., kedd

Egy romantikus ajándék is lehet veszélyes

 Néha komolyan mondom, úgy érzem, mintha az életünk tragikomédia lenne... o.O Az történt ma, hogy férjem elvitte a leányzót anyósomhoz, én meg itthon maradtam. Anyós kertjéből hozott Embör egy szál rózsát, aminek nagyon megörültem. Olyan jól esett! :)
 Viszont a kisasszonynak is fájt rá a foga, és addig toporzékolt, míg megkaparintotta, mivel tüske nem volt rajta, gondoltam üsse kő. Tök édesen szimatolta, nagyon beleélte magát, a macska meg azt hitte, hogy fű, így ő is szeretett volna részesülni az én ajándékomból. Majd megszakadtam a röhögéstől, ahogy a gyerök bőszen szagolgatta, a macska meg mászott rá a lányra, és mindenáron meg akarta rágicsálni, és ennek Hancsesz nem annyira örült. :D Néha tényleg olyanok, mint két testvér, jót marakodtak a rózsán.
 Majd esti rutin közben a növény véletlenül az ágyon maradt, amit persze a cicus kihasznált, és lerágott belőle egy levéldarabot. Ekkor már szegény rózsának a virága is letörött, csak egy vékony hártya tartja. Ez még hagyján, de ami utána jött... Elkezdett a kisállat szenvedni, öklendezett, kaparta a száját, ugyanis a torkán akadt a levél darabka. Én meg csupa ideg lettem, mert már vérzett is a szája. Először azt hittem, hogy a rózsa sértette fel a gigáját, de nem, hanem ahogy a mancsával igyekezett kiszedni, akkor megkarmolta magát. Szétfeszítettem a száját, és belekukucskáltam, és láttam, hogy ott van, de mivel heves ellenállást tanúsított, és belém eresztette a karmait, elengedtem. Tovább kínlódott. Azon imádkoztam, hogy nehogy a légútjába kerüljön, mert akkor szerintem annyi lett volna neki. :( Már azon agyaltam, hogy rohanok vele ügyeletes orvoshoz, de aztán vittem neki vizet, de nem ivott. Majd egy kis szárazzal kínáltam, és szerencsére pár falat után abbahagyta az öklendezést. Férjjel lefogattam, és újra belestem, és ekkor már nem volt ott szerencsére. De még neki, mármint a Mókuskának állt ám feljebb, olyan csúnyán nézett, hogy nem igaz...
 Olyan kis szerencsétlen amúgy ez a macska... Kóbor jószág volt, és nem tudom, mi történhetett vele, de a farkában van egy majd 90 fokos görbület. Szerintem becsukhatták, és eltört. Nálunk is érték már balesetek, az életeiből párat már felhasznált. Például egyszer kint bagóztunk az erkélyen, ilyenkor mindig kijött velünk, de az ominózus alkalomkor megijedt, és kivetette magát az erkélyről, átszakítva a gyékényt, akkor 2. emeleten laktunk... Rohantam le, mint az őrült, vittük azonnal állatorvoshoz, ahol kiderült, hogy eltört a hátsó lába. :S Úgy sajnáltam szegényt. Volt még olyan is, hogy beakasztotta a körmét a számítógép aljába, és ott tekergőzött, és vonaglott. Máskor meg a fürdőszoba ajtóval ügyeskedett addig, hogy odaszorította a lábát. Nem semmi egy Cica Bettinszki, az biztos! Nem hagy unatkozni, de egy imádnivaló dög! :)

A szóban forgó rózsa, ami fénykorában egész helyes volt, de ilyenné tették a gyerökök. A kép azért van ennyire megbuherálva, mert vakuval készült, és az árnyék teljesen egybefolyt a levelekkel, és nem igazán látszódott, hogy mekkora darabot rágott le a kisállat, így talán jobban kivehető.

Innen vetette ki magát pár évvel ezelőtt.

Szép szemű lény :)

Fürdi után csapzottan, mérgesen. :D

Hiszti a hisztiről

 Neeeem, most kivételesen nem a kisleányról és a hisztijeiről fogok írni, hanem anyuról, és szólok előre, hogy erősen szomorkás hangulatú poszt lesz. Már régebben is meg akartam fogalmazni, hogy miért zavar, hogy sokszor negatív vagyok, és nem tudok csak nyafogva létezni...
 Szóval ma átjött anyu. Akiről tudni kell, hogy olyan hihetetlenül negatív hozzáállása van mindenhez, hogy elképesztő. És gondolom ez valamilyen szinten a génjeimben van, és gyerekkoromban is ilyen volt, így volt kitől tanulnom is.
 Írtam, hogy a kisasszony mostanában nem igazán eszik. És anyám ezen eléggé megbotránkozott, mert neki mindene a táplálkozás, és amellett, hogy roppant negatív ember, még iszonyúan tele van túlzó szorongásokkal és félelmekkel is. De ez már az egészséges szintet bőven túllépi. És hipochonder is rendesen (meg kényszeres, és gyűjtögető, a lánnyal novemberben voltunk utoljára nála, gondolhatjátok...). Az egyik kedvencem, mikor mesélek a Cukival kapcsolatos nehézségekről, akkor nekem szokott esni, hogy neki is ugyanolyan rossz ez. Ja, elhiszem, hogy rossz, de idejön 1-2 órára, nekem meg a nap 24 órájában kell gondoskodnom róla, és látnom, hogy mennyire más, és megküzdeni elég sok dologgal vele kapcsolatban, szerintem nem igazán összehasonlítható... És én nem várom el senkitől, hogy sajnáljon, neki sem azért meséltem, csak gondoltam érdekli, hogy mi van a lányával és az unokájával. Természetesen érdekli, de nem értem, hogy miért zavarja, ha néha nem ő van a középpontban, miért kell egyből azzal jönni, hogy neki is mennyire fáj ez...
 Csak mellékesen jegyezném meg, hogy kamaszként kötelező volt végighallgatnom a különféle kórságokról szóló cikkeket a Patika Magazinból, vagy épp az Orvos a családban című hatszáz éves könyvből tartott felolvasóestet. És hiába mondtam, hogy nem érdekel, hagyjon már, annál inkább csinálta. Most nem akarom hibáztatni, hogy miatta lettem ilyen defektes, de azért lehet, hogy egy kis köze van hozzá. És erre azután ébredtem rá, hogy a Tündüs megszületett. Olvastam sok helyen, hogy a gyereknevelés elején sokszor átértékeljük az anyánkkal való kapcsolatot, és ilyenkor fogjuk fel igazán, hogy mit tett érünk. Igen, anyu is sok áldozatot hozott, volt, hogy egész jó volt a kapcsolatunk, őszintén lehetett vele beszélni sok dologról, az utolsó falat kenyerét is odaadná; DE bejött a képbe, hogy mennyi mindent nem tett meg. Leginkább azért haragszom rá, mert hagyta, hogy a Mamákám (Ő velünk élt, anyu vele volt itthon ápolásin) és én -akkor ugye még kislány voltam- ki legyünk téve két alkoholista veszekedésének, verekedésének (féltestvérem és apám közt voltak ezek a "bulik" rendszeresek). Emlékszem, volt, hogy mezítláb menekültünk a lépcsőházban a szomszédhoz, és ott is kellett aludnunk. Volt, hogy rendőröket is hívtak, és vérfolyás is történt (apám kiharapott egy darabot féltestvérem kezéből). Mikor még fiatalabb volt anyu, simán ki tudott volna ebből az ördögi körből lépni, el tudott volna válni, a hülye fiát meg igazán megnevelhette volna, talán akkor nem lenne ekkora link (a mai napig, pedig lassan 40 éves, természetesnek veszi, hogy anyuci adjon neki enni, pénzt, fedelet a feje fölé, stb.), vagy csak simán megszakíthatta volna vele a kapcsolatot addig, míg ilyen gusztustalanul viselkedik. Sok erő és kitartás kellett volna hozzá, de mivel neki a munka mindig is büdös volt, így inkább maradt, és tűrt. Sőt, én azt is meg merem kockáztatni, hogy ő valamilyen szinten élvezte is, hogy az áldozat szerepében pózolhat, csak épp az idős néniről és a kisebbik kölkéről feledkezett meg, mert lehet, hogy nincs így, de szerintem mi nagyobb áldozatok voltunk, mint ő, mert mi teljesen ki voltunk szolgáltatva nekik, nem volt választási lehetőségünk. Anyósomat azért tisztelem, mert ő lépett, elvált a férjem alkoholista faterjától (aki még soha, egyetlen egyszer sem látta az unokáját), egyedül nevelte a két fiát, dolgozott két munkahelyen, albérletről albérletbe jártak, sokat nélkülöztek, mégis mikor erről beszéltek, boldogsággal tették, rá is kérdeztem, és mondták, hogy igen, nagy szegénységben éltek, de boldogok voltak. Nekünk volt saját lakás, régen még trabi is, hellyel közzel pénz is, de a boldogság az elég ritka volt. Amúgy apámra is haragszom emiatt, mert ő is léphetett volna, és kiszakíthatott volna onnan. Csak neki is kényelmesebb volt így...
 De a lényeg az, hogy sajnos sokszor észreveszem magamon, hogy nagyon  hasonlítok anyura, pedig nagyon nem akarok!!! Persze én nem tartogatok száz éves újságokat, és nem is élünk dzsuvában, de a hozzáállásom kísértetiesen hasonló, és ezen iszonyúan szeretnék változtatni. Az antidepi mellett az is szólt, hogy így hátha másabb lehetek, hátha így nem leszek annyira megkeseredett, mint ő. Gondolom ronda dolognak tűnik bűnbakot keresni arra, hogy miért vagyok ilyen. Páran mondták már, hogy ez csak a múlt, nekem a jelennel kell foglalkoznom, mert csak azon tudok változtatni. Ez így is van, teljesen egyetértek, de senki ne mondja nekem, hogy nincs hatással rám az a sok szar, amit gyerekként magamba kellett szívnom, mert nem fogom elhinni. És a jelen kialakítása közben igen is nekem többlet energiát és odafigyelést igényel, hogy ne egy savanya, pesszimista picsaként álljak a dolgokhoz. Példaképem Mamákám, aki olyan pozitív volt, hogy csodájára jártam, és annyira de annyira szeretnék inkább rá hasonlítani. Ő sosem panaszkodott, pedig rengeteg rossz dolgot át kellett élnie (világháborúk, szegénység, stb.). Még 86 évesen kenyeret dagasztott és sütött, azóta sem ettem olyan finomat, sosem volt lusta. Nagyon hiányzik! Óriási támaszom volt. 2009-ben halt meg. :( És még a halálos ágyán is énekelt szegénykém.
 Én sem vagyok makulátlan, és tudom, hogy már ez alatt a kicsit több, mint két év alatt is rengeteg hibát követtem el a gyerekneveléssel kapcsolatban (is), de abban 100%-ig biztos vagyok, hogy nem hagynám, hogy a gyerekem rettegésben éljen, vállalnám inkább a nyomort, a robotot, a nélkülözést.

2013. július 29., hétfő

A Cukiról

  • Külalak: továbbra is gyönyörű. :) Lehet, elfogult is vagyok, de többen is mondták már, hogy igen jól sikerült. Kilóra nem tudom mennyi, nehéz, az biztos. Mondjuk mostanában kevesebbet eszik, és nyúlik, úgyhogy már nem olyan kis pufók hurka. A lába már 24-es. :O Elég nagy termetű, főleg hozzánk képest. Sem az apja, sem én nem vagyunk égimeszelők, a leányzó viszont ránézésre 3 év körülinek tűnik (csak az arányai még babásak).

  • Kommunikáció: Rengeteg új szót tud, mindent visszamond, továbbra is egy dalos pacsirta, de konkrétan a kommunikációjában áttörő változások nincsenek (a verbális rész a kommunikáció kb. 10%-át teszi ki, ezért sem szeretem, mikor azzal jönnek, hogy mi a fene bajom van, hát szépen beszél...), nem törekszik a kölcsönösségre. Sokat echolál, kérdésre visszamondja ugyanúgy a kérdést, meséből is idéz, stb. Óhaját sokszor kifejezi (mese, zene bekapcsolása), de szükségleteket ritkán jelez (inni, enni nem gyakran kér). Beszédértésében nem látok nagy változást, vagyis nem igazán érti, hogy mit karattyolunk. A napirendi kártyákat továbbra is használjuk. Van, hogy nem reagál rá, de én emögött inkább dacot sejtek. :) 

  • Irányíthatóság: Nem sokat változott... Eddig ha jól emlékszem maximum 4 olyan alkalom volt, hogy a játszótérről nem őrjöngés kíséretével jöttünk haza. Sétálni csak arra hajlandó, amerre ő akar, nem érdekli, ha lemaradunk, eltántoríthatatlan. Kérések közül van pár, amit megtesz, de egy-kettőnél több újat nem tanult meg. 

  • Táplálkozás: Katasztrófa! Olyan iszonyatosan válogat, hogy nem igaz, vékonyodott is sokat. Emlékszem, mikor nem volt még gyerekem, és láttam, hogy sógorék nagyobbik fia mit le nem vág, csak pislogtam, és nagyképűen azt gondoltam, hogy az enyém biztos nem lesz ilyen. Nem a fenét nem! Van pár kaja, amit mindig megeszik (virsli, májasos kenyér, kovászos uborka), de van sok olyan is, amire ránéz, és meg sem kóstolja. Vagy eszik egy kanállal, majd elkezd játszani vele, aminek nem nagyon szoktam örülni.
        

  • Ivászat: Még mindig csak és kizárólag cumisüvegből hajlandó inni. Vettem neki sokféle itatót, de jobb esetben kipróbálja, és ennyi. Volt, hogy fél napot, vagy még többet nem adtam neki cumisüvegbe, de akkor sem volt hajlandó újítani. Kissé merev a drágám... Pohárból eleinte szépen ivott, de megunta, és pár korty után már inkább játszik vele. Szívószálas dobozosnál láttam áttörést, mert rájött a nyitjára, és szépen kortyolt, tetszett is neki, de néhány alkalom után már tiltakozott ellene (el nem tudom képzelni, hogy mi változhatott...). Továbbra is csak bizonyos szituációkban (fürdés után pelenkázás közben), vagy bizonyos helyeken (jelenleg nem a szobája sarkában iszik, hanem a mi ágyunkat jelölte ki ivásra, és természetesen továbbra is csak fekve visz be folyadékot), házon kívül csak elvétve hajlandó inni, még ebben a kánikulában is.

  • Széklet: Okés szerencsére. Csak büdös. :) De kié nem az.  :D

  • Mozgás: Sokat fejlődött, ügyesedett. A TSMT elkezdésekor úgy ment, mint egy maci, széles alapon járt, de azóta sokat javult. Még mindig kicsit darabos, de aranyos nagyon. Futni úgy fut, mintha pattogna közben, és olyan édes, ahogy lobog a haja és a pampuskája ilyenkor. :D Bátor is lett, már több csúszdáról is le mer egyedül csusszani. Nem ugrik, de a TSMT feladatok közt van ilyen feladat, úgyhogy gyúr keményen. :) Egy igazi sajtkukac, egy percig nem tud ficánkolás nélkül maradni, ha fekszik, akkor is jár valamije.

  • Játék:
    Nem igazán kötik le a hétköznapi játékok, de általában elfoglalja magát, sokszor talál valamit, amivel szöszölhet, kopoghat. Vagy aminek gyönyörködhet a mozgásában, hangjában. Ha engedném, egész nap BB-t és Dórát nézne. Ha megkérem, megitatja Zsuzsit (a babája), vagy ad neki pufit, de a babakocsiba nem szereti beletenni. Azzal inkább úgy játszik, hogy a kerekeit pörgeti vagy mindent belepakol. o.O Ez azt jelenti, hogy babákon kívül minden utazik a hírhedt babakocsiban, amit ő úgy hív, hogy bakocsika. Nekem erről mindig az jut eszembe, mikor kislányként láttam idős, általában dohányzó néniket tologatni rozzant babakocsikat, és én mindig nagy kíváncsisággal kukucskáltam be, de csalódnom kellett, mert baba helyett penészes kenyeret, és mindenféle limlomot láttam. Nem nagyon enged csatlakozni a játékokhoz, nem egyszer előfordult már, hogy olvasott, leültem mellé, erre fogta magát, és kiment a folyosóra, és ott folytatta tovább. Mondom, bocsesz, nem akartalak zavarni! :O Vannak dolgok, amiket roppant viccesnek talál: felfújt lufi röptetése, buborékok, pattogó labda. Annyira falat, mikor kacag. :)  A rajzolás most háttérbe szorult, néha van, hogy pár percig leköti, de nem hatódik meg. Régen imádta, gondolom megunta. Pöttyös labdát és kígyót megtanult rajzolni. :) Motorozni egyáltalán nem hajlandó, a triciklin sem marad meg 1 percnél tovább.


  • Szobatisztaság:
    Ahogy a képen is látszik, alakul az! :D Na jó, nem. Írtam régebben, hogy pár hónappal ezelőtt szólt, ha bekakilt, de egy ideje nem. Ez azóta sem változott, vagyis magától nem nyilatkozik, ha pedig rákérdezek, hogy van -e kaka a pelusban, akkor a válasz mindig az, hogy kaka; ha van, ha nincs, akkor is. Nagy melegben volt, hogy csak bugyi vagy az sem volt rajta, de mindent összepisilt, a bigyón pár másodpercnél tovább nem marad, így mondom nem erőltetem, úgy érzem, még nincs itt az idő. A pénztárcánknak jót tenne, ha szobatiszta lenne, de nincs mit tenni, szegény embert az ág is húzza, ugyebár...


  • Különleges "hobbijai": A lóbálás úgy tűnik a kedvenc, ez a kezdetektől fogva jellemző rá. Annyi a változás, hogy pár hónaponként váltogatja a tárgyat. Jelenleg egy csörgő a favorit, de ha az épp nincs nálunk, akkor bármit képes lóbálni, legutóbb a sapkája szolgált erre. Szereti még szórni a homokot, kavicsot, és gyönyörködik benne teljesen átszellemülve. A csurgatást sem veti meg, és nem érdekli, hogy a folyadék az fürdővíz, pohárban lévő innivaló, pocsolya vagy leves. Az ujjait már nagyon rég rázta a szeme előtt, és nem is beszél  hozzájuk. Vannak ismétlődő dolgai, ami alatt azt értem, hogy pl. tegnap a mama udvarában rajzolt krétával, és egyszer csak fogta magát, kezébe vett egyet, odament a jó pár lépésre lévő kukakitoló fém izéhez, amit megkocogtatott a krétával, majd visszajött, és hozta magával a krétát, amit letett a többi közé, majd vett egy újat, amivel vissza a kukakitolóhoz, és kezdte az egészet elölről, és folytatta is elég sokáig.

2013. július 27., szombat

A nászút

  A következő bejegyzésben már a jelenről szándékozom írni... ;)

 Jaj, de jó is volt! :) A Mátrába mentünk. Én, mint tősgyökeres alföldi rajongok és megbolondulok a hegyekért, de akár a dombokért is. Mikor már közeledtünk Gyöngyös felé, nem lehetett levakarni a busz ablakáról, ámulatba ejtett a látvány. Ugyanez visszafele is, persze mindig én ülök az ablaknál.
 A túrázást 8.-os koromban szerettem meg, szerencsére férfi osztályfőnökünk volt, aki nem mindenáron csak múzeumba akart vinni minket, és nem mellesleg nagy túrázó hírében állt. Így részt vehettem egy 3 napos sátras kiránduláson, ami úgy tűnik nagyon meghatározó része volt az életemnek, hisz azóta tart a szerelem a hegyek, a túrázás és az erdők iránt.

 Mátraházánál szálltunk le a buszról, és már indultunk is meghódítani a csúcsot, az ország legmagasabb pontját. Egy elég meredek utat sikerült kifognunk, jól kidöglöttünk, mire felértünk, és egyszer el is tévedtünk, de aki túrázott már, az tudja, hogy ez nem nehéz...
 A kedvenc helyem a Kékestető. Egyszerűen elvarázsol. Ezen belül a legjobb a szanatórium. Be lehet menni, és ott rengeteg éhes állatka várja, hogy megvendégeljük őket. Amikor először mentünk, még nem tudtunk erről, így nem volt nálunk mókusoknak való eledel, és szegényeket csak az eldobált üres héjjal csalogattuk, de nem hülyék ezek, és gyorsan rájöttek, és inkább másoknál kell kunyerálniuk. A következő alkalommal már készültünk, és vittünk mogyorót. Ez egy akkora élmény, hogy hihetetlen, és alig várom, hogy Cukinak is megmutassuk, biztos tetszene neki. Még cinegék is "megtámadtak". Olyan fura hangja van közelről a szárnyuknak, kicsit ijesztő is volt, és kissé hajazott a Madarak című filmre.
 Az első éjszakát egy pihenőhelyen töltöttük, nem messze a Kékestől. Még szalonnát is sütöttünk. Azért elég ijesztő esténként az erdő, itt nincs ám közvilágítás, szó szerint koromsötét van. Sokszor még térerő sem volt. Egyszer valami jószág is jött a kajaszagra, szerintem valami nyest-féle lehetett, csak a világító szemeit láttuk, és a csörtetésére lettünk figyelmesek, egyre közeledett, mire a nagy bátor túrázók sikoltozva ugrottak a padra. :) Vicces volt így visszagondolva, akkor persze betojtunk, főleg én. Azért egy picit tudtam aludni. Embört nem igazán érdeklik az ilyen apróságok, hogy hol alszik, így ő jóval többet aludt, és ezt hangadással is jelezte. Én azzal bátorítottam magam, hogy ettől a horkolástól biztos megijednek a vadak, és nem gondolnak minket potenciális vacsorának.
 Az ébredés nem volt túl kellemes, ugyanis arra lettünk figyelmesek, hogy úszik a sátrunk, ami nem egy profi, esetlegesen esővédővel ellátott alvó alkalmatosság, hanem egy olcsó, legegyszerűbb, leggagyibb, pár ezer forintos. Esküszöm olyasmi, mint a gyerekeknek gyártott játéksátrak. :) Mindegy, túléltük, de fáztunk, mint állat, és a legtöbb cuccunk vizes lett. Így azon tervünk, hogy 3 napot a szabad ég alatt töltünk, nem jött be.

 Másnap sokat gyalogoltunk, és reménykedtünk, hogy kegyes lesz az időjárás ezután. Borult, párás idő volt, néha esett, az utak többsége csupa sár volt, némelyik ezáltal nehezen járható. Egyszer el is tévedtünk, és tettünk egy jó nagy kitérőt. Nekünk nincs ám GPS-ünk, csak a térkép, és a turista jelek. Amik egész jók, de néha olyan eldugott helyen vannak, hogy egy fáradt turista nem biztos, hogy kiszúrja. Meg néha pont azt a fát csavarja ki a szél, amin a jel van, úgyhogy résen kell lenni.
 A legjobb kikapcsolódásnak tartom egyébként a túrázást, hiányzik is már nagyon, remélem hamarosan el tudunk menni hármasban egy kisebb útra. Annyira jó, hogy itt nincs tv, internet, kényelmi dolgok, zaj, rohanás, idegeskedés; hanem "csak" a fák, a csendet megtörő madárcsicsergés, béke, nyugalom. Imádom!!! A megszokott napi szarságok helyett csak a tájra és a turistajelekre kell figyelni, és azon agyalni, hogy hol verjük fel a sátorfánkat, és ami még fontos, hogy legyen elég víz. (Egy régebbi túra alkalmával egy rossz döntés miatt -amit természetesen nem én hoztam :P - nem töltöttük fel a flaskáinkat a forrásnál, hisz úgy voltunk vele, nemsokára lesz egy másik, addig is kevesebb ideig kell cipelni. Erre úgy jártunk, hogy abból épp nem csordogált, csak csöpögött a víz... Pár órás gyaloglás és szomjazás után éktelen hisztiben törtem ki, aminek férjem nem nagyon örült.)
 Este egy kemping szállójában húztuk meg magunkat, és szárítottuk a ruháinkat, hálózsákjainkat. Nem volt egy 5 csillagos nászutas lakosztály, de azért nem volt olyan borzasztó ágyban, szárazon aludni. :)

 Következő nap elsétáltunk Parádfürdőre. Itt ha még kicsit megy az ember, eljut az Ilona-vízeséshez, ami nagyon szép. Ennek környékén szerettük volna felverni a sátrat. Ez is meghiúsult, ugyanis már sötét volt, mikor elkezdett dörögni. Én meg, mivel beszari vagyok, attól tartottam, hogy belénk csap a villám, ugyanis a szálláshelyünk egy mező féleség volt. Addig  rinyáltam, míg végül visszamentünk Parádfürdőre, és ott egy park vendégszeretetét élvezhettük. :) (Mögöttünk egy nagyon puccos hotel volt.)

 Reggel frissen, kipihenve elég hamar útnak eredtünk, hisz még meg akartuk nézni a recski kényszermunkatábort, viszont a haza szállító buszt is el szerettük volna érni, így kapkodni kellett a lábainkat. Szép tájakon vezetett az utunk, de ez általában így volt. A Recski Nemzeti Emlékpark nem volt egy felemelő hely, viszont sok érdekességet lehetett olvasni, és megtudni az itt raboskodókról.

 Ezután már jöttünk haza. Jócskán elfáradtunk a végére. Valamiért olyan szomorú elhagyni a Mátrát. Úgy odaköltöznénk. Persze, lehet, ha mindig ilyen szép tájat látnánk mondjuk a konyhaablakból, elmúlna a varázsa, de amíg nem ezt kell néznem minden nap, teljesen elbűvöl és magával ragad, és hiányzik. :)


A nászutas lakosztály :D (kicsit dohos szag volt, de a célnak megfelelt)

2013. július 26., péntek

A kissé megkésett nászéjszaka

 Megint nosztalgiázom egy kicsit. :) Abban az időben nem vezettem blogot, de azért szeretném, hogy valahol nyoma legyen ennek a fontos eseménynek. Ami nem más, mint a nászéjszakánk, ami pont 3 éve volt. És azért érzem szükségét megemlíteni, mert majdhogynem 100%, hogy akkor fogant a Tündüs.  :)))

 Nekem PCOS-em van. Azzal kezdődött, hogy párszor össze-vissza megjött, és kicsit szőrösebb voltam, mint kellene. Elmentem nőgyógyászhoz, ha jól emlékszem 16 évesen, megmutattam a hasamon kandikáló pár szőrszálat (szerintem nem volt vészes, és direkt nem téptem ki őket, hogy lássa), de egyből kaptam is a receptet mindenféle vérvétel nélkül, Diane 35-re. Később utánolvastam, és hát ez azért nem egy kismiska gyógyszer. Ha jól emlékszem 1 évig szedtem, majd áttértem egy gyengébbre. Majd, mivel egészen 19 éves koromig kb. 6-szor ha volt spontán menstruációm, szerettem volna gyógyszer nélkül is. A nőgyógyászok nem igazán értették. Mindenesetre abbahagytam, persze nem volt menzim, így pár hónap múlva vissza a dokihoz, aki írt olyat, ami meghozta. Majd voltam hormonvizsgálaton, hüvelyi uh-on, és mindkettő arra engedett következtetni, hogy PCOS-el állok szemben. A helyi orvosok a fogamzásgátló felírásán kívül nem igazán tudtak, vagy akartak velem foglalkozni, így elmentem magán úton endokrinológushoz. Egy tündéri nőhöz mentem, 60 km-re az otthonomtól, de megérte, mert szerintem neki köszönhetem a leányzót. :) Ő ugyanis komolyan vette a bajom, és a gyökerénél akarta megragadni a problémát, így kaptam Meforalt. Ebben az volt a durva, hogy nem lehetett erre a bajra felírni (nem tudom, hogy azóta változtak -e a szabályok, remélem igen!), ugyanis ez cukorbetegeknek való szer. Viszont a PCOS is a cukorháztartással áll kapcsolatban, így jó hatással van rá ez a gyógyszer. De, mivel nem volt engedélyezve vagy mifene (nem akarok hülyeséget sem összehordani, de így történt, csak a szakszavakra már nem emlékszem), szóval nem írhatták fel nekem, mivel nem voltam cukorbeteg. Viszont a doktornő megoldotta, hogy szedhessem, ugyanis a fiókból elővett pár dobozzal. Ez gondolom nem volt törvényes, de annál inkább emberséges és lelkiismeretes cselekedetnek tartom.
 Elkezdtem szedni, és láss csodát, kb. 35 nap múlva mindenféle női hormonos, fogamzásgátlós beavatkozás nélkül, önerőből tudtam menstruálni. Ez óriási dolog volt számomra, és lelkileg is megkönnyebbültem, komolyan mondom, élveztem. Vagy legalábbis nagyon örültem neki. :) És ezek után is, bár nem 28 naponként, de rendszeresen volt. Szedtem pár hónapon keresztül, majd a kontrollon úgy tűnt, hogy beállt a hormonszintem, megpróbáltuk elhagyni. Majd, mivel bár továbbra is rendszertelenül, de megjött, és egyelőre még nem szerettünk volna babát, így nem is foglalkoztam a témával.
 2010-ben merült fel bennünk úgy igazán, hogy szeretnénk gyerkőcöt. Februárban voltam ugyanannál az endokrinológus doktornőnél, és még ekkor is úgy tűnt a hormonvizsgálatból, hogy egy kis Clostilbegyt-es rásegítéssel próbáljuk meg. Javaslatára felkerestem a nőgyógyászt, és már a kezemben is volt a recept. El is kezdtem szedni, és vártam a csodát, de nem jött. Mértem hőt, néztem nyákot ( :D szegény férjem totál őrültnek nézett, kérdezte is, hogy minden rendben van -e, mikor egyszer véletlenül meglátta, ahogy átszellemülten nézegetem a nyák nyúlóságát...). Az első hónapban nem volt semmi eredmény. A doki nem követett nyomon, 1 db uh sem volt, pedig elméletileg azért nem árt, mert könnyen lehet túlstimuláció is, meg még ez-az. A 2. gyógyszeres hónapban viszont nem mertem próbálkozni, mert sógorék fiai bárányhimlősek lettek, és persze találkoztunk lappangási időben velük... Anyu pedig határozottan állítja, hogy nem voltam bárányhimlős (van rá esély, ugyanis én 6 évesen kerültem csak közösségbe). Próbáltam nyomozni, felhívtam még az ÁNTSZ-t is, meg a volt gyerekorvosomat, de nem tudtak nyilatkozni. :( Így mondom ne kockáztassunk, de egyébként nem kaptam el. A 3. closty-s hónapban újra a tettek mezejére léptünk... eredménytelenül. Eléggé elkeseredtem, mert azt mondta a doktor úr, hogy 3 hónap gyógyszer, 3 hónap szünet, majd még 3 hónap tabletta; és ha akkor sem, akkor lepasszol, és mehetünk meddőségi központba.

 A bogyó mentes 2. hónapban volt az esküvőnk, teljesen a szervezés körül jártak a gondolataim, és csak örvendeztem, hogy elvesz végre 4 évnyi jegyesség után. :) Nem védekeztünk, de nem is volt eszemben az utódnemzés. Nem tudom, hogy attól -e, hogy nem a "témán" görcsöltem, vagy az esküvő miatti nagy stressz által kiváltott ovuláció (állítólag van ilyen) okozta -e, hogy végül akkor estem teherbe, mikor nem is számítottunk rá. Volt is nagy meglepetés. :)

2013. július 24., szerda

Házassági évforduló

 3 éve lettem asszony. :) Mikor szerveztük, a mottónk az volt, hogy kicsi pénzből nagy mulatság. Nem voltunk sokan, anyósom udvarában volt a lagzi kölcsön sátorban, hidegtál volt a táplálék, a ruhám egy sima egyszerű nyári egyrészes volt, így ahhoz képest tényleg nem került sokba az egész. A zenét mi válogattuk, a vendégsereg korosabb tagjai sokszor pislogtak nagyokat, nekik lehet, hogy annyira nem tetszett. :) Szólt Depeche Mode, System of a Down, Kiscsillag, House of Pain, és még sok más kellemes muzsika. Ha jól emlékszem, 2 igazi mulatós volt csak. :D Az egybegyűltek úgy nyilatkoztak, hogy jól érezték magukat, én mindenképp. Ha gazdag lennék, akkor sem csinálnám másként, úgy érzem, ez pont így volt nekünk tökélete és hozzánk illő.

 Fontos megjegyzés: azon a képen, ahol guggolok, csak a fotó kedvéért csinálunk úgy, mintha csinálnánk valamit. :D 


2013. július 23., kedd

Bogárszárny-fülbevaló

 Ma megérkezett a házassági évfordulós ajándékom, amit én választottam, még hónapokkal ezelőtt. :) Egyből beleszerettem ezekbe a bogárszárny-fülikbe, amiket itt vásároltam a Gyöngyblogú lánytól. :) Olyan gyönyörű és különleges, és még zöld is (egyik kedvenc színem).  És még pózoltam is, pedig esküszöm, hogy nem szokásom magamat fényképezgetni, de most kedvet kaptam hozzá. Legközelebb lehet, hogy jövök pucsítós, csücsörítős, tükörben pózolós fotókkal... :D (Ne rettegjetek, csak vicc vót!)



 

 És olyan de olyan büszke voltam a leányomra, hogy csak na! Ugyanis szó nélkül köszönt a postásnak, mondta, hogy szila és még azt is megállapította, hogy báci. :D Egyem is meg! Olvasztó jelenet volt! (Megjegyezném, hogy például a fölöttünk lakó úr majd 50 évesen sem képes, még visszaköszönni sem, csak elvétve... Mindig megfogadom, hogy legközelebb nem fogok előre köszönni, de basszus, rájöttem, hogy anyu úgy belém nevelte ezt, hogy már reflexből jön, és nagyon résen kell lennem, hogy némán menjek el mellette.)

 Késő délután lementünk a játszóra, és most meg magamra voltam iszonyú büszke. Tudom, az öndicséret büdös, de nem baj. Az történt, hogy eddig mindig a koszos, büdös, undi, tócsában tapicskolt, ami azért áll mindig a játszón, mert el van dugulva a kút (de méééé nem a kerítésen kívülre tették???). Mondom kipróbálom, hátha: öntöttem a vödrébe tiszta vizet, és azzal elvolt (szórta bele a homokot), és nem is ment a kúthoz. :D Sikerélmény a köbön! 
 Hazainduláskor elagyabugyált, mert túl közel merészkedve próbáltam vigasztalni... Itthon meg attól akadt ki, hogy először lefürdettem (csupa retek volt), és csak utána vacsizott, ugyanis a napirendjében fordított a sorrend, és hát nem túl rugalmas a drágám. Úgy viselkedett, mintha savval mosdattam volna, visított, mikor csak hozzá értem, csoda, hogy a szomszédok nem hívták a rendőröket, mert úgy tűnhetett, hogy bántom szegínyt. :O

A tegnapi nap "fénypontjai"

1. Férjem azt a kérdést szegezte nekem, hogy: -Szerinted ezt túléli a házasságunk? Nem tudom, hogy pontosan az 'ez' alatt mit értett, de azt a választ adtam, hogy majd az idő fogja megmondani. :O Jó, tudom, hogy volt már nagyobb harmónia köztünk, és nekem is megfordultak már hasonló gondolatok a fejemben, de így a másik féltől hallani eléggé letaglózó volt...

2. Mosolyogva kértem egy puszit a leányzótól, mire odajött és adott egy dupla sallert az orcámra. o.O Mondom az anyád kiskésit! Mármint csak gondoltam, mert lefagytam, soha nem vert még meg, így hidegzuhanyként ért. Az egyik kezében csörgő is volt. Majd miután értetlenül néztem rá, odadugta a homlokát az enyémhez, vicsorítva, fogcsikorgatva remegett (régen is csinált ilyet, sokszor így mutat ki szeretetet, ha jól sejtem), majd nyarvogott egy hangosat, és odébbállt. Fizikailag nem fájt a tasli, de lelkileg azért igen. :( Remélem nem akar rendszert csinálni ebből, mert akkor nem leszünk jóban. Ma szerencsére még nem bántalmazott tettleg. Meg nem tettleg sem.

2013. július 22., hétfő

Cipővásárlás kiruccanással

 Tegnap csak átmentünk Kecskemétre (a mi falunkban városunkban nem találtunk olyan lábbelit, ami árban és tulajdonságaiban is megfelelő). Reggel már hőemelkedése sem volt, igaz alig bírtuk felkelteni, és azért látszódott rajta, hogy nincs formában, de nem volt vészes szerencsére.
 A buszmegállóban meg felháborodtam. Van ez a kiegészítő f*szság, direkt megnéztem a neten, hogy olyannal menjünk, amire nem kell, ehhez képest az a járat fizetős volt, és ez a megállóban jelölve is volt. Arra a megállapításra jutottam, hogy írok egy email-t a volánnak, hogy kiderítsem, hogy mi van, vagy legalábbis szóljak, hogy valami nem okés. Mert most nem azon a 300 Ft-on múlt a boldogulásunk, de akkor mi a francért töltöttem jó pár percet azzal, hogy kibogarásszam, hogy melyik járat felkiáltójeles, meg kiemelt vagy országos vagy mi a túró. Amúgy is a hajam égnek áll ettől az egésztől, amit állítólag úgy harangoztak be márciusban, hogy azé' van ez, hogy mennyé vonattal inkább, de ehhez képest májusban már a máv-nál is perkálni kell pluszban. Nem tudom, miért kell köntörfalazni... És röhejesnek tartom, hogy a jegyem kemény 55 Ft, míg a kieg. jegy 150 Ft. És az is érdekes, hogy 3 éves kor felett már perkálni kell... És amióta vannak ezek a nagy hirdetőtáblás trafikok, azóta erősödött a vágyam, hogy visszaszokjak, mivel mindenhol a pofámba tolják, hogy bagózz, bagózz, bagózz. Közben meg erre is azt mondták, hogy azé', hogy kevesebben szíjják. Még jó, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindketten cigizzünk, így én addig biztos nem fogok újra dohányozni, míg nem lesz munkám. De olyan jó cigizni!!! :( Barátnőm mesélte, hogy az egyik külföldi ismerősük azt hitte, hogy szexshop-ok, mivel el van sötétítve az üveg, ki van rakva a 18-as karika, de semmi nemzetközi nyelven felfogható kiírás nincs. Láttam a neten pár vicces dolgot ezzel kapcsolatban, pl a Dohány utca átnevezése Nemzeti Dohány utcára, vagy a Nemzetiségi Dohánybolt. :D
 Szerencsére találtunk cipellőt, az egyik 50%-al le volt értékelve, így vettünk 3500 Ft-ért egy  Bären-Schuhe szandit, ami számomra elgondolkodtató, hogy a kínaiban is kb. itt kezdődnek az árak, ez meg azért csak jobb minőségű. És vettünk még egy vászon cipőt is, mert ha esik az eső, azért csak ne szandálban legyen már. Amúgy általában szezon közepén vált méretet  a lába... :)
 A cipőpróbálás nagyon hasonlított a Thomas után című film egyik jelenetére, vagyis elég nagy harcok árán sikerült rátuszkolni a lábára a lábbelit.
 A játszóházat kihagytuk, mert tényleg nem volt a toppon, álmos is volt meg nyűgös, így jöttünk is haza, de előtte azért persze csúszdázott a  0 kilóméterkőnél. :) Ez kihagyhatatlan, én is nagyon szerettem gyerekként. :) Most is fel akartam mászni, de a tornacipőm csúszott, így nem sikerült. o.O

Pózer. Kár, hogy nem szeretném, hogy látszódjék az arcunk, ugyanis szinte pont ilyen fejet vág, és nagyon tündéri. :D 

"Lecsúszóóóó"

"tócsa"

2013. július 20., szombat

Hőemelkedés

 Terveztem, hogy írok arról, hogy milyen kis félnótás ez a csemete, de mivel szegénykém úgy fest, hogy beteg, így nincs szívem most. (De amint meggyógyul, megteszem, mert nem semmi kisgyermek ám ő...) 
 Már tegnap fura volt, mondjuk az apja bele is fagyasztotta a vízbe, vagyis elfelejtet pót meleget engedni, és azt gondoltuk attól. (Rengeteg ideig képes fürdeni, ha nem szednénk ki, szerintem reggelig is ott csücsülne. Egyik nap én, a másikon Embör fürdet, szerintem ez tök jó rendszer.) Nagyon fehér volt, és olyan kis bágyatagnak nézett ki szegénykém.
 Ma viszont nappal elvolt, nem is igazán látszódott rajta semmi, sőt, még evett is (sajtos tésztát!), de délutánra ismét érdekes lett az ábrázata. Meg melegnek is éreztük, megmértük, és hőemelkedése volt (37,6). Agyaltam, hogy adjak -e neki lázcsillapítót, nehogy este felmenjen, de végül mondom hagy pusztuljanak a kórokozók a magasabb hőtől, így nem kapott. És olyan érdekes, mert nemrég megmértem -éljenek az infrás lázmérők, amikkel alvó gyerek hőjét is ellenőrizheti az aggódó szülő!- és már hőemelkedés sem volt. Ilyennel még nem találkoztam, remélem nem valami komoly, csak egy kósza valami, amit könnyen legyűr az immuna. Hallottam valami egynapos lázról, lehet ez is olyasmi. 
 Holnap terveztünk szandál vásárlást, egybekötve egy kis játszóházazással, nem tudom, lesz -e belőle valami. Remélem igen! 

2013. július 19., péntek

Idegbaj kerülgetett párszor

Legszívesebben ilyen fejet vágtam volna a történtekhez. :D Kép forrása: Pinterest

 Az elmaradhatatlan negatív áradat. :S Nem volt egyszerű az előző pár nap, valahogy tényleg igaz, hogy csőstül jön a baj... Nem ám elosztva, neeem, abban semmi izgi. Amúgy nem olyan világkatasztrófák, amik történtek, csak egybe átélni őket nem volt túl mókás.

 Kezdődött azzal, hogy kértem az Embert 100-szor, hogy rakjuk el a csúszdát addig, míg meleg van, mert a lenge öltözetű lány tapad rá, és veszélyes. Persze falra hányt borsó. Én azért nem raktam el, mert nem bírom szétszedni. Milliószor próbáltam, nem megy. És akkor az egyik nap a leányzó úgy odatapadt, hogy csak na, és lefejelte az oldalát. Nagyon megsajnáltam szegényt, ezzel együtt meg irdatlan dühöt éreztem az édesapja irányába. Így miután megnyugodott a Cuki, gondoltam jól kiosztom telefonon. Nyomkodom, semmi. Tovább nyomkodom, ismét semmi. Beszart az érintőképernyő, csak a gombokra reagált... Még szerencse, hogy van egy plusz telefon, a régi enyém, amit amúgy tökre szeretek, csak azért cseréltem le a tapicskolósra, mert arra nagyobb felbontású képeket is lehetett feltenni. Keresem, de persze nincs sehol. Felforgatok minden szekrényt, mire végre eszembe jut, hogy ez a mobil egy ideje már játéktelefonként üzemelt, így az egyik tárolóban ráleltem. Mire felhívtam az Embört, a dühöm már csillapodott, így nem kapott nagy fejmosást.

 Majd jött az a csodás nap, mikor drága férjem "kissé" kirúgott a hámból... Legújabban ritkán iszik, de akkor kiüti magát. Úgy hozták fel a lépcsőn, és fehér volt, mint a fal. Kérdezték, hová tegyék, még szerencse, hogy kapcsoltam, és mondom a konyhába. Most nem részletezem, de a bevitt alkohol egy része a taposón végezte... Ami még szépítette ezt az estét, az az volt, hogy az egyik ivótársa maradt vele, mert félt, hogy megfullad. Ő sem volt szomjas, és elég hangosan beszélt. Erre felkelt a lány... Végre férj elaludt, a cimbora hazament, én meg hajnali fél 2-kor felmostam... Oké, előfordul az ilyesmi, én sem vagyok szent, csak az a különbség, hogy mikor én rókáztam be, akkor az még 4 év múlva is fel volt hánytorgatva, de mikor urasága csinál hasonlót, arról már másnap nem lehet beszélni. :P

 Majd beszóltak a praxison.

 Gondoltam a felgyülemlett feszültséget levezetem bicajozással. Van egy csotrogányom, ami már akkor szar volt, mikor megvettük (valami import minőségtelen fos, a külső 3 hónap alatt szanaszét töredezett, és kopott...). Én már a vásárláskor nem voltam kibékülve vele, szerettem volna, ha rádobunk pár ezer Ft-ot és veszünk egy normálisat, de neeeem. Jó ez, mondotta Embör. (Ő sem járt jól, mert a szerelések hada várt rá.)
 Szóval, a csörgő-zörgő rettenet nyergébe vágtam magam, és tök jó volt, kellemes idő, sötétség, ideglevezetés, stb., mire egyszer csak lezuhant a lánc. Rengetegszer jártam így vele, de még így sem voltam túl rutinos. Ez annyit tesz, hogy kb. 15 percig próbáltam az oldalára fektetett bringára visszarakni a láncot, persze sikertelenül. Aztán felvillant, hogy mintha láttam volna, hogy ezt a műveletet fejre állított kerékpáron szokták, és láss csodát: sikerült. :) Könyékig olajos voltam, de már mosolyogtam magamon kínomban.

 Következő nap anyósoméknál voltunk. Túlöltöztünk, meg naptejet sem vittem, meg egyébként sem voltam kedvem menni, így gondoltam, hazaugrok a szükséges dolgokért. Természetesen a binyigli megint cserben hagyott, de most durvábban: mindkét fogaskerékről ledobódott a lánc. Azért igyekeztem visszatenni, kevés sikerrel. Egy koma tök rendes volt, pont a házuk előtt szenvedtem bütyköltem, és segített. Nagyon jól esett a kedvessége! :)
 Miután visszaértem anyósomékhoz, már mint a mesékben a dühös szereplőknek, nekem is füstölt a fülem. Már nem bírtam visszafogni magam, és elbődültem, hogy "olyan ez a kiba' bicikli, mint az életem, egy nagy rakás fos". Elég nagy lett a csend, sógorék is csak pislogtak. Végül férjem szó nélkül meghúzta a láncot, gondoltam érezte, hogy még egy hasonló szituációt nehezen viselnék. Amúgy azért is dobtam oda ezt a mondatot, mert sógornőm egy mázlista, és igen, gyarló ember módjára van bennem irigység. Két tipikusan fejlődő gyerek, cukimuki férj (néha el sem hiszem, hogy ezek testvérek... az én férjem általában csak akkor cukimuki, ha akar valamit), és még normális, fasza biciklije is van. Azért ne ijedjetek meg, nem voltam nagyon partykiller, ezt a kis kirohanásomat leszámítva; és a birkapörkölt is finom volt, összességében egész jó kis délután volt. :)

 Pár nappal ezek után este 10-kor kopognak. Tudtam, hogy ki az, mert anyu mindig ugyanúgy kopog. Éreztem, hogy valami baj van. Nem tévedtem, ugyanis apám alkotott: részegen elesett, és széttörte az orrát, elvitte a mentő...

 Az már csak hab a tortán, hogy kisasszonykával egyre nehezebb, de ezt majd egy következőben. o.O

2013. július 16., kedd

Vannak ám jó emlékeim is :)

 Bármilyen meglepő is. :D Mostanában sokszor jutnak eszembe a 3 évvel ezelőtti események, és ezek igazán jókedvre derítenek. :) Ilyenkor már nagyban napoztam, hogy az esküvőnkre kicsit egységesebb legyen a színem, mert ekkor dolgoztam szabadfődön is (borsót szedtem), és az alkarom sötétbarna volt, a dekoltázsom helye meg hófehér. Mondom ez így milyen már, szolárium nem az én világom, így maradt az, hogy kinyitottam az erkélyajtót, és mikor sütött a nap, lehevertem a földre a szobában (az erkélyünk elég pici volt, oda nem fértem ki fekve, állva is max. 3-an, de akkor már eléggé egymás hegyén hátán voltunk), és jaj, de mennyire jó volt. Annyira nem lettem hű de barna, de azért egy kis színem csak lett, és a kontraszt is csökkent. Kár, hogy az új helyen nincs erkély, így most hókadt vagyok, de sebaj (ennyi anyajeggyel jobb is, ha nem süttetem magam).

 És mivel nem szabadna annyira a múltban élnem, mint teszem (és persze nem szabadna annyira rettegnem a jövőtől, ahogy teszem), így megemlítek egy jelenben zajló dolgot is. Gondolom már szétvet benneteket az ideg, hogy mi a helyzet gyógyszerfronton. Lassan elfogy a második doboz, így talán már nagyon sokat nem fognak változni a dolgok, és merek nyilatkozni: szóval, ha rajtam kívül is van valaki, aki azért halogatja az antidepi elkezdését, mert fél, hogy kiradírozza az életéből az orgazmust, az inkább tegyen egy próbát, és lehet, hogy olyan pozitívan fog csalódni, mint én. Igen, szerencsére van, remélem lesz is. Annyi, hogy kicsit nehezebb eljutni oda, és jobban kell összpontosítani, de csupán ennyi változott a gyógyszer szedése óta. És én bevallom, hogy az első pár nap mellékhatásai egyáltalán nem voltak olyan durvák, mint hittem. Persze ez nem azt jelenti, hogy másra is ugyanilyen hatással van, de azért szerettem volna ezt leírni, mert legtöbbször csak negatív véleményeket olvastam az SSRI típusú bogyókról, viszont hogy lekopogjam, én nem panaszkodhatok. Reggelente végre nem azt érzem, hogy legszívesebben fel sem kelnék. :) Úgyhogy hurrá! Tudom, nem babablogos téma, de mondjuk nem is ígértem sosem, hogy kizárólag a gyermekről fogok írni.
 Plusz olvasok egy könyvet, és tök jó. 
 De ne ijedjetek meg, nem maradtok negatív energiák nélkül, ugyanis nem szeretném, ha a feledés homályába veszne a pazarnak nem igazán mondható múlt hetem, amit hamarosan megosztok veletek. :) 

2013. július 15., hétfő

Ha sokáig nem írnék, akkor sitten vagyok


a képre itt leltem
Nem szép dolog ebből viccet csinálnom, mert ugye nehogy a falra festett ördög megjelenjen... Nyugi, nem lettem bűnöző, legalábbis nem szándékosan. Szóval, eldurvult a helyzet a praxison, és egy felvértezett harci amazon a beszólásai mellett még fenyegetett is, hogy szól a kórháznak, hogy rágalmazom őket, és majd kapok tőlük egy olyan levelet, hogy "pislogok, mint Rozi a moziban". Szerintem amúgy ez a nő totál beteg, félelmetes. Ő a legdurvább, mondjuk a többi sem piskóta. Számítottam kritikusokra, de valahogy az arányokat fordítva képzeltem el.
 Megkérdeztem az egyik ismerősömet, hogy számíthatok -e valami hivatalos megtorlásra, de ő azt mondta, hogy nem. És végül is, ha ilyenekért rendszeresen büntetnének, akkor sokkal több bíróság és börtön kellene, mert elég sokan leírják a véleményüket az interneten... Mindenesetre nem gondoltam volna, hogy az emberekben ennyi gyűlölet, és indulat van. Azzal is tisztában vagyok és voltam is, hogy a kórház ettől a picsától függetlenül is találkozhat az írásommal. Van egy olyan, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága és a rágalmazás/becsületsértés, amik közt szerintem a határ nem egy konkrétan meghúzható, határozott vonal. Mindenesetre bízom benne, hogy én az első fogalmat merítettem ki a firkálmányommal. Ha az ismerősöm nem nyugtatott volna meg, akkor még ennél is több gyomorideget kellett volna megennem. Így se kutya, de azért merek reménykedni benne, hogy nem lesznek következményei. Ha lenne visszhangja, állok elébe, semmi valótlant nem állítottam, és tőlem függetlenül is találtam olyan véleménynyilvánításokat, amik kísértetiesen hasonlítanak az én aggályaimra.
 A praxis moderátoráról is megvan a véleményem, egyáltalán nem pártatlan. Én megkaptam a magamét azért, mert nagybetűket használva kiabáltam, és hogy vádló és felületes az írásom, de például az, aki azt ecsetelgette, hogy sajnálja, hogy a dokik közbeavatkoztak, és nem hagyták, hogy az evolúció kiszelektáljon (magyarul megdögöljek), azt pedig szó nélkül hagyta...
 Ami a legjobban idegesített a fenyegetőző libában az az, hogy azt hiszi, hogy attól, hogy ott szült, mindent tud; és az, hogy neki pozitív élménye volt, feljogosítja arra, hogy egy esetleges negatív tapasztalatot semmissé tegyen az ő szerencséje. Akkor ezek szerint, ha például van 100 jól sikerült műtét, az az 1, ami esetleg nem sikerült, ne adj' Isten halállal végződött, nem kell vele foglalkozni, hisz ott a 100 pozitív... Én egy percig nem állítottam, hogy ott csak szar lehet mindenkinek, és megemlítettem a jó tapasztalatokat is, de azt nem vették észre, és én nem kérdőjeleztem meg az ő pozitív tapasztalatát, míg ez visszafelé egyáltalán nem mondható el... Ennyi rosszindulatú, elfogult, empátiát hírből sem ismerő embert egy rakáson még nemigen láttam. Ez az okostojás azt is tényként állította, hogy kaptam oxitocint, és azért volt ilyen gyors a szülés, nem baj, hogy egy cseppet sem kaptam. A másik tulok meg nem hiszi el, hogy a méhszájtágítás mellett a hüvelyemet is feszigették. Annyira jó nekik, hogy jobban tudják, mint én. Ja, és mivel többüktől megkaptam, hogy a kikönyökölés az igen is fasza dolog, és örüljek neki; ezzel ellentétben a WHO kérdéses eljárásnak tartja. Általában már csak akkor vetik be, mikor nagyon indokolt, és ez is azt a feltételezésemet támasztja alá, hogy bizony nagyon nehezen született meg a leányzó, és indokolt volt, hogy mielőbb kipasszírozzák belőlem és lehet, hogy nem ártott volna megcsászározni. Ja, de erre is megkaptam, hogy én nyomtam bénán. Igen, valószínűleg így történt, ezt aláírom, de a miértek sem elhanyagolhatók, miszerint baszottul nem éreztem a tolófájást, csak azt, hogy mindjárt kettészakad a micsodám, nem mondták, hogy mikor nyomjak, így csak találomra csináltam...

2013. július 11., csütörtök

Betámadtak a trollok

 o.O Tegnap este elküldtem a praxisnak, ma már meg is jelent, és pár hozzászólást kaptam is... Én sokszor azt érzem, hogy ufó vagyok, és nem értem az embereket, mintha más nyelvet beszélnénk... Na mindegy, a hajtépés mellett azért tudok mosolyogni a sok gyíkon.

 Valahol számítottam is rá, ugyanis a napokban sikerült felhúznom magam azon, hogy egy nemes cél érdekében készült fotósorozatba is belekötött egy vadtulok... így nem is csodálkozom, hogy nekem is beszólogatnak (bírom az ilyen fotelkommentelőket, az életben szerintem úgy el vannak nyomva, mint a fene, és itt élik ki magukat; vagy csak simán rosszmájúak). Ezeken a fényképeken Rett szindrómás kislányok szerepelnek híres színészekkel, a címe: Közelebb. A fényképek eladásából nyert bevételt az alapítványuk fogja kapni, és emellett céljuk még a figyelemfelhívás is. Az általam említett személynek az volt a baja, hogy szerinte nem is szívszorító, és a képeknek még lelkük sincs, mert a színészek csak a fotózás idejére kerültek közelebb a kislányokhoz, egyébként nincs is közük egymáshoz. Mi van??? Mi a bajod??? Kérdeztem én. Meg még fennakadt valami fotózás technikai dolgon is... Amikor egy ilyen megindító és hasznos kezdeményezésnél is akad olyan, aki beszól, akkor elgondolkozom, hogy miért gondoltam akár egy percig is, hogy az elcseszett szülésélményem kivétel lesz és megmenekül a sok okostól?

2013. július 9., kedd

Kész

 Nem bírtam magammal, nagyon kikívánkozott, így tegnap hajnalban nekiestem, ma meg egész nap álmos voltam. :) Párszor már megírtam, de akkor nem teljesen így, most azt hiszem sikerült rendszereznem, és kiemelnem a lényeget. :D Mondjuk így is jó hosszú lett, de sebaj. Címet még nem sikerült adnom. Azon majd még agyalok, aztán elküldöm. Jól esett kiadnom magamból. :) És nem mellesleg így ezen a blogon is szerepel bővebben, hogy mi hogy történt. A helyeket és a várost itt kisípolom, a Praxison viszont vállalom. Jó, kissé már betegesen féltem a személyazonosságom titkosságát, de ez van. :)


Van egy kisváros az Alföldön. Ennek a városnak pár évvel ezelőtt még volt kórháza, de bezárt (jaj, bocsánat, nem zárt az be kérem szépen, "csak" struktúrát váltott, vagyis elfekvő lett szakrendelésekkel és rehabilitációval). Addig persze sokan szidták, de így, hogy nincs, csak most érezzük igazán, hogy mit veszítettünk...

Terhes lettem, nagy volt az öröm. Persze attól nem voltam boldog, hogy nem az én szülővárosomban fogok életet adni neki, de úgy voltam vele, az X. Y. Kórházában is biztonságban leszünk. 
A szülés várható időpontja előtti nap mentem fájásmérésre a helyi szakrendelésre. Ezen a reggelen valahogy nem mozgott a babám, és olyan furcsa, rossz érzésem támadt. Beértem, felhelyezték a vizsgálófejeket, de a szokásos patadobogás helyett most csend volt. A vizsgálatot végző hölgy kezdett komoly arcot vágni. Pakolja, pakolja, semmi. Ekkor áthív egy másik hölgyet, akkor sincs semmi. Majd egyre fehérebb lett az arcuk, és hívták az orvost. Ő is komor volt, szavakat csíptem csak el, igazából fel sem nagyon fogtam, hogy mi történik. A következő, amire tisztán emlékszem, hogy mondják, hogy feküdjek a bal oldalamra, a baba már nem érzi jól bent magát, leesett a szívhangja, hívják a mentőket, mindjárt itt lesznek. A telefonba ezt mondták: kérnénk egy mentőt, sürgősségi császár lesz valószínűleg, készítsék elő a műtőt. Ekkor már nagyon ideges voltam, rettegtem, fogalmam sem volt, hogy mi van a kislányommal. Csak annyit tudtam tenni, hogy feküdtem a bal oldalamon, és próbáltam nyugtatni magam. De ahogy teltek a percek, egyre inkább nőtt a feszültség. 35 perc alatt ért ki a mentő (ha nem szüntetik meg a szülészetet, akkor ezzel ellentétben csak egy emeletet kellett volna megtennünk). Állítólag azért kellett ennyit várni, mert a városunkban nem volt szabad kocsi, így a célállomásról, azaz *** városból jött. Ehhez a 35 perchez adódott még a szülés helyszínére vezető út, ami hiába autópálya, így is kellett még pluszban minimum 15 perc...

Miután megérkeztünk azonnal CTG-re kötöttek, és szerencsére ekkor már rendeződött a kicsi szívhangja. Majdnem hazaküldtek, a rossz NST-eredményre annyit mondott az ügyeletes orvos, hogy biztos elnézték, tiszta a magzatvíz, nincsenek rendszeres fájásaim. Igazából ezeket a szülésznőtanulóktól tudtam meg... Közülük volt egy lelkes, és egy kevésbé lelkes. A lelkes tanuló nagyon kedves volt, mindenben segített, masszírozta a derekam, információt szolgáltatott nekem, és a kint várakozó rokonaimnak is. Ha ilyen marad, akkor nagyon jó és lelkiismeretes szakemberrel gyarapodik az egészségügy. A szülésznőről is csak jót tudok mondani, talán a kislányom életét is neki köszönhetem, mert nem hagyta, hogy hazapateroljanak, ő észrevette, hogy szenvedünk; mondta, hogy fájni fog, amit csinál, de értünk teszi, vagyis kézzel tágított. Az orvost pedig győzködte, hogy halad a folyamat. A doktor úr még le is szidta, miután ő is méltóztatott megvizsgálni, hogy nem is nagyon halad a tágulás. De végül megkegyelmezett ő is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy fekszem széttárt lábakkal, ő matat, semmiről nem tájékoztat, majd egyszer csak vízcsobogást hallok, és hirtelen le sem esett, hogy ez bizony a magzatvíz. Nem sértődtem volna meg, ha közli, hogy mi fog következni... De ekkor csak az érdekelt, hogy nem zavarnak haza, belátható időn belül a karjaimban tarthatom őt, akit annyira vártunk.
Burokrepesztés után szinte azonnal összefüggő fájásaim lettek, majd 2 óra múlva már nyomtam. Csak nagyon enyhe székelési ingert éreztem, nem igazán tudtam, hogy mikor kellene nyomnom, és sajnos nem is kaptam utasításokat. Fél órát szenvedtem, iszonyúan fájt, mondtam is, hogy nem bírom tovább, de szerencsére egy határozott szülésznő rám szólt, és észhez tértem. Ezután az orvos emlékszem, feszegette a hüvelyemet, de úgy, hogy megfogta a két oldalát, és csak húzta, húzta, engem meg majd megevett a fene. Egyszer csak a fejemnél termett, "gyengéden" belekönyökölt a hasamba, és megszületett a kislányom. Elég nagy baba volt, én meg pici vagyok, és a mérések alapján a csípőmről úgy nyilatkoztak, hogy határesetes, szóval a téraránytalanság esélye fennállt, hasam akkora volt, mint a ház, sokan mondták (e.ü.-i dolgozók főleg), hogy tuti császár lesz... Ehhez képest -hajszál híján vákuummal befejezett- hüvelyi szülés lett. Elképzelhető, hogy került oxigénhiányos állapotba szegénykém. Erre utalhat, hogy a mozgása megkésve fejlődött, 8 hónap gyógytorna kellett, hogy megtanuljon járni, de ez már egy másik történet...

Azt hittem, hogy ezzel túl vagyunk a nehezén, de sajnos nem így történt. Kislányom nem akart szopizni, a csecsemősök semmiben nem segítettek. A védőnő a 2. vagy 3. nap igen, valószínűleg rám uszították, mert unták, hogy csak az én babám bömböl állandóan a szoptatások ideje alatt. A csecsemősök elég érdekesek voltak, igazából annyi emlékem van róluk, hogy sokszor elég durván vágták hozzám a gyereket, meg egyszer egy feltűnően flegma nőszemély érdekes hangnemben közölte, keresztbetett kézzel, lábdobolás kísérete mellett, hogy "végül is ráérek ám anyuka". Ezt azzal érdemeltem ki, hogy nem vettem észre egyből, hogy fertőtlenítő folyadékot akar a kezemre nyomni, ugyanis háttal álltam, valamit pakoltam. Negatív dolog volt még, hogy az a dolgozó, aki az ágyneműcserét végezte, leszidott, mikor a véres helyett tisztát kértem. Úgy csinált, mintha direkt véreztem volna össze... Na meg a látogatások is elég érdekesek, az osztályra nem mehetnek be rokonok, így mindenki kint a folyosón tolong a lift előtt, ahol van kábé 4 szék. Én a szülés után egy nappal nem tudtam volna kimenni, így ha nem  könyörögtem volna, hogy had jöjjenek már be egy picit a szobába, akkor aznap még egy kis időre sem láthattam volna a férjemet, és az édesanyámat. Ez lehet, hogy apróságnak tűnik, de aki szült már, az tudja, hogy mekkora lelki viharok dúlnak az újdonsült anyukákban, és mennyire fontos, hogy találkozhassunk a szeretteinkkel.

Végül a hazaadás tervezett napján kaptam egy jókora "pofont". Hosszas várakozások után végül benyögték, hogy felejtsem el, hogy ma távozunk. Fel kellett mennem, és ott egy doktornő tájékoztatott, hogy átkerült a babám a koraszülött osztályra, mert kiszáradt, infúziót kap. Kérdeztem, és közben próbáltam magam nyugtatni, hogy de ugye ezt infúzióval könnyen tudják kezelni, és nincs nagy vész, mire odavágta, hogy az elektrolitháztartása is felborult. Ekkor eltört a mécses, megijedtem és elkezdtem zokogni. A nagyon empatikus hölgy annyit mondott, hogy fejezzem be, mert megijesztem a többi kismamát... Igazán jól esett! Nem tettek át másik kórterembe, hozták a babákat, akik boldogan szopiztak, míg az én csöppségemnek meg tű állt ki a fejéből, és ő ilyen "bababarát" módon kapta a folyadékpótlást. Én sajnos ettől a látványtól rosszul lettem, szédültem, minden bajom volt. Leültettek ott a koraszülött osztályon, adtak inni, és még cukrot is, majd hívtak beteghordót, és mondták, hogy a következő etetésre inkább ne jöjjek, ha nem érzem magam jól, nehogy a betegszállítónak a bokrok közül kelljen összeszednie. Sajnos nem lettem jobban, és kiderült, hogy a vérnyomásom felszökött 190/100 körüli értékre. Adtak vérnyomáscsökkentőt, majd lefeküdtem, és sopánkodtam, hogy a reggeli etetésre tudjak menni. Nem lett így, a vérnyomásom elszabadult (200 fölé is ment), nem használtak a gyógyszerek, így engem a *** kórházból átszállítottak a ***ba, ugyanis csak ott van belgyógyászati osztály. Itt nagyon kedvesek voltak az ápolónők. Volt, aki látta, hogy fejek, leült mellém, és mondta, hogy ne aggódjak, ha nem sikerülne a szoptatás, neki is tápszeres mindkét gyereke, mégis olyan egészségesek, mint a makk. Nagyon jól estek a szavai, sokat jelentett. Amikor sikerült lejjebb vinniük a 4. nap az értékeket, mehettem végre. Igen ám, de a 2 kórház azért elég nagy távolságra van egymástól, férjem hazavitte az utcai ruháimat, így hálóingben és köntösben indultam neki, felpakolva nehéz cuccokkal (mivel nem tudtuk, hogy mikor engednek ki, előző nap hoztak a hozzátartozóim sok rostost, ételt, stb). Nem igazán bírtam el a csomagokat, de nagyon rendes volt egy orvos, vagy rezidens, nem tudom pontosan, hogy milyen beosztásban volt, nem is ez a lényeg. Vitte a cuccaimat végig a kórházak közt járó ingyenes járathoz. Ez is roppant kedves dolog volt, ha nem segít, a cuccomat csak magam után húzva tudtam volna elérni a buszt, sőt, mivel kevés idő volt, szerintem le is késtem volna.

Megérkezve már nagyon vártam a találkozást, és a hazajövetelt. Kicsit zokon vettem, mikor nem akarták egyből haza adni, fel is kellett magam vetetni osztályra (ott, ahol intéztem a felvételt, azért meghallottam egy olyan beszélgetést, aminek a tárgya én voltam, és ami arról szólt, hogy minek akarja felvetetni a doktornő, úgy se tud ez szoptatni...) Itt is volt szerencsém kedves ápolónőhöz, biztatott, nyugtatott, lelket öntött belém. Kétszer meg kellett etetnem a kislányomat (meg akart róla győződni a doktornő, hogy képes vagyok -e ellátni, gondolom nem tettem túl jó benyomást a hálóing/köntös szerkómmal, és a kezemben lévő kanül vagy branüllel, azt ugyanis bent felejtették, és így az összkép olyan volt, mintha megszöktem volna egy bizonyos zárt helyről...akkor rosszul esett, hogy nem adják oda egyből, de így visszagondolva azért érthető, és tényleg a kislányom érdekét nézték), majd végre zöld jelzést kaptunk, és jöhettünk haza, nagy megkönnyebbülésünkre.

Ebből az egészből számomra nagyon felháborító az, hogy egy bababarát kórházban hogy a csudába szárad ki egy baba? Az egyik ismerősöm csecsemős nővér volt évekig, és azt mondta, ha az ő idejében történt volna ilyen, akkor abból nagy botrány és leszidás lett volna, pedig akkor még nem is voltak bababarát kórházak... Legalábbis nem hívták őket így. Az is érdekes, hogy a koraszülött osztályon kapásból elfogadta a cumisüveget. Később azt is kiderítettem, hogy ezekben a csodálatos bababarát kórházakban ugye tiltott a cumisüveg használata (mert az az ördög műve, hisz utána állítólag egyáltalán nem fogadják el a mellet) így pohárból/kanálból történik a pótlás. Nekem ez sajnálom, de nem tetszik. Nem vagyok szakember, ezt aláírom, így pusztán csak a laikus gondolataimmal próbálom összerakni a képet: szerintem, mivel a kislányom izmai lazák voltak, és ez alól a szájában lévők sem voltak kivételek, emiatt nem szopott, és gondolom emiatt sok levegőt nyelhetett a poharazás közben, és ezek voltak az állandó sírásának az okozói, ami végül odavezetett, hogy kiszáradt. 
Ha visszagondolok életem egyik fő eseményére, sajnos több rossz emlék tör fel, mint jó. Borzasztó volt a kiszolgáltatottság -és a félelemérzés, de annak azért örülök, hogy kedves, elhivatott egészségügyi dolgozókhoz is volt szerencsém. Mindenesetre jó darabig nem tervezünk családbővítést... 

2013. július 8., hétfő

Lehet, hogy megírom

 Egyik ismerősöm kitett a fb-ra egy linket, ami a Praxis egyik történetére irányított (egy 72 órás tabiért jó pár helyre el kellett mennie az illetőnek...). Régebben is ismertem ezt az oldalt, de valahogy nem éreztem, hogy meg kellene írnom a "csodás" élményt, ahogy megszületett a kislányom, kezdve a kórházba kerüléstől a kiszáradásig. Természetesen a jóról is írnék, mert azért találkoztam jó pár rendes egészségügyi dolgozóval is, és nem állítom, hogy mind gonosz, alávaló, gerinctelen hentes, de rengeteg a számomra felfoghatatlan dolog, viselkedés, beszólás. Ezek közül az egyik, hogy egy bababarát kórházban, ami még többször az év kórháza is lett, hogy a f@szba szárítanak ki egy gyereket? És még sorolhatnám. Most így, hogy nem frissek a sebek, tudok ezekről (viszonylag) higgadtan beszélni, írni; és tudom, hogy semmi nem változna, de valahogy úgy érzem, hogy nem tarthatom magamban. Vagyis lehet, hogy mégis változna valami: elképzelhetőnek tartom, hogy ez is segítene lezárni az életemnek ezen fejezetét. Most még egyszer megrágnám, mert szerintem a végső emésztéshez, feldolgozáshoz ez még kell. A kérődzők is felbüfögik a félig megemésztett füvet, most valahogy úgy érzem, hogy fel kell büffentenem, majd még egyszer megcsócsálni, és aztán végre sikerül majd kiszarni leszarni. (Azé' lehet, hogy látszódik, hogy emelt óraszámban tanultam a kedvenc tantárgyamat, a biológiát. :D)*

*Kis pontosítás: nem azért látszódik, hogy biosz szakos voltam, mert hogy jaj de ügyes vagyok, hogy tudom, hogy a kérődzők hogyan emésztenek (ezt elég sokan tudják), hanem hogy a lelki harmóniámért folytatott "harcommal" kapcsolatban ilyen hasonlat jut eszembe. :D Ja, és amúgy állatorvos szerettem volna lenni, de a rohadt rendszer meghiúsította az álmaimat. Nálunk vezették be a 2 szintű érettségit, és még márciusban sehol sem voltak az új típusú feladatsorokat bemutató könyvek, a tanárunkkal poénkodtunk is rajta, hogy az érettségire majdcsak megérkezik... És velünk azért is volt kitolás ez az egész, mert mi a régi rendszer szerint készültünk 4 éven keresztül a felvételire, és a kétszintűn egész máshogy oszlottak el a pontok, mint ahogy hittük. Pár pont híja lett volna, hogy felvegyenek államira. :( És a "vicces" rész: a költségtérítésesre bekerültem volna a pontjaim alapján, vagyis ha lett volna félévente 1 millióm (az egyetem elvégzésére "csak" 10 misire lett volna szükségem), akkor most lehet, hogy dr. x.y.-ként gyógyítanám a jószágokat... :( Ezek után hányingerem lett az egész oktatástól, és nem is szereztem diplomát. (Belekezdtem 2 fősuliba, de a sértődöttség és a Diákhiteltől való félelem, meg az érdektelenség miatt otthagytam mindkettőt, bár lehet, nem kellett volna. Majd idővel elképzelhető, hogy valamibe belevágok, az egyik rokonom pl. 40 évesen szerezte meg az elsőt, nem vagyok én még lemaradva semmiről sem. :) És fő az optimizmus!)

2013. július 4., csütörtök

A Rukkoláról és a könyvekről még pár szó

 Áh, tök jó! Sikerélmény, éljen! :) Szóval, feltettem a rukkola.hu-ra egy könyvet, és pár óra múlva már akadt is rá jelentkező. A multiorgazmusos pár című könyvről van szó. Még első féléves fősulis koromban ruháztam be erre is, asszem az epillátorral egy időben, az első Diákhitelemből. :) Ebben taoista megközelítéssel is írnak a szexről, de olyan gyakorlati dolgok is vannak benne, amit egy olyan földhöz ragadt ember is felfog, mint én. Sok szó esik arról, hogy a nő és a férfi is menjen el többször egy együttlét alatt. Amúgy érdekes könyv, de jelenleg annak is örülök, ha csak úgy, mindenféle magasztos cél és energiaáramlás nélkül, csak úgy lazán összebújunk. :) (Nem akarok semmit sem elkiabálni, de úgy tűnik, hogy másfél doboznyi antidepi után is el tudok menni, remélem ez a későbbiekben is így lesz...).

 És már nem tartok igényt a kedves olvasóimtól a hőn áhított könyvre, mert a kedvenc fb-os csoportomban az egyik anyuka megvette, és ha kiolvasta, kölcsönadja. :))) 

Sorsfordító gyerekek

 Hosszabban szerettem volna írni, de Tündüs a tejfogyasztás óta elég érdekesen alszik (tegnap délután épp hogy 1 órácskát aludt, de este így is 10-ig beszélt az ágyában, hajnal 6-kor énekelte az Érik a szőlőt, de visszaaludt fél 9-ig), és hiába minden igyekezetem, nem akar tetélni, pedig nekem olyan jól tud esni, ha délután alszik, meg nem beszélve arról, hogy 6-7 fele kibírhatatlanul nyűgös lesz... készítem az idegszálaimat.

 
Szóval, nincs meg valakinek véletlenül Singer Magdolna - Szabolcs Judit: Sorsfordító gyerekek című könyv? Kölcsönbe kérném, és természetesen állnám posta árát, még így is olcsóbb lenne, mintha megvenném. Olvasgattam róla, és lehet, hogy egy kicsit rendbe tenne lelkileg. Hátha. Mert azért egy picit megzuhantam a Tündüs változása miatt, meg elfáradtam a környezettel való harcolásban, és még az egészségügy bizém is itt van. Most eléggé egyszerre jöttek össze a dolgok... Ha nincs meg senkinek, vagy nem szeretné kölcsönadni, akkor majd bepróbálkozom egy könyv cserélős oldalon, a Rukkolán keresztül megkaparintani, tök jó ötletnek tartom ezt a mozgalmat. Mesélt már róla az egyik barátom, de én annyira nem vagyok olvasós, de most kedvet kaptam hozzá, ha más úton nem tudom megszerezni, akkor hátha azon keresztül valamikor igen. Röviden az a lényege, hogy fel tehetünk oda könyvet, amiért kapunk pontot, majd ha valaki lecsap rá, és átadjuk neki, akkor megint kapunk pontot, és akkor ha találunk nekünk tetsző felajánlott könyvet, akkor pontokért cserébe happohatjuk.   

2013. július 3., szerda

Pár lépés hátra

 Sajnos az történt, hogy a kisasszonyka most nem műkszik úgy, mint az ez előtti hetekben. :( Pedig már tényleg olyan jó volt minden! 
 Pénteken a csanában kapott kakaót... Jó, nem haragszom érte, mert nem kötöttem ki, hogy ne adjanak neki, mondjuk az ismerősömnek mondtam, hogy pár hónapja tejet nem kap... Este betrottyantott egy jó szaftosat, büdöset. Ekkor már kezdett gyanús lenni. (Se hőemelkedés, se több fosi nem volt.) A viselkedése megint kezdett érdekes lenni. Mármint eddig is az volt, de nem olyan szinten, hogy zavaró lett volna. Férj is vett neki tejberizst, így még több tejet kapott, és ezután már az arcán kijött az ekcéma. :( Szóval nagy valószínűséggel még mindig allergiás... És annyira durva, hogy mennyire kifordult magából. Már ezer éve nem járt lábujjhegyen, most rengetegszer; már csak ritkán lóbált, most majdnem egész nap; már egészen együttműködőnek volt mondható, most újból egy zoknilevétel is közelharcok árán sikerül csak. És annyira látszódik, hogy nincs köztünk. Aki nem látott ilyet, lehet, hogy nem tudja elképzelni, de valami olyasmi, mintha elbambulna, csak hosszabb ideig és közben csinálja a kis furiságait, és se hall se lát.
 További visszafejlődések is vannak. Lehet, hogy már írtam, nem emlékszem, szóval régen mondta, hogy "kaka", mikor termelt egy adagot. Most viszont, mikor érzem, hogy szaglik, kérdezem, hogy "kaka van -e esetleg?", mire ő mondja, hogy "kaka". Majd jó pár órával később megkérdezem, mikor tudom, hogy nincs betojva, és akkor is azt mondja, hogy "kaka". A kommunikációs nehézségekre még írok pár példát: befejezi a kaját, de marad pár falat, mondja, hogy "nem kell", és nyújtja a maradékot. Ekkor általában visszakérdezek, hogy "biztos, nem kell?" (párszor volt, hogy annak ellenére, hogy már nemmmkell-ezett, még egy csomót evett....) , és a válasz: "nem kell". Olyan is van, hogy tesztelem, ilyenkor a visszakérdezés így hangzik: "kell?" Mire ő: "kelllll", és nyomja a markomba a maradékot. A másik, ma kérdezem, hogy "kérsz még pufit?" Ő: "kéjsz". Genyó voltam, és nem adtam neki oda, hanem ezután érdeklődtem, hogy "nem kell?" Mire ő: "nem kell", és közben nyúlt a pufiért. Na ilyenkor azért legszívesebben kiszaladnék sikítva a világból... De helyette csak sóhajtani szoktam. Egyszerűen nem jut el a tudatomig az, hogy egy olyan emberpalánta, aki vagy 50 dalt elénekel, az A part alatt kezdetűt is végig, hiba nélkül, szép kiejtéssel, az hogy a jó büdös életbe nem tud egy kiba' igent, vagy nemet mondani, vagy legalább bólintani??? Áhhh. Őkelme ehelyett papagájként visszamondja a kérdéseket. Tudom, más gyerek is csinálja, ez a beszédfejlődés része, és egy bizonyos korig nem is kóros, DE az szerintem aggasztó, hogy minden kérdést visszamond. Leszarnám én, ha legalább a felére válaszolna. :( Nehezek így a mindennapjaink, mert ki kell találni, hogy mit szeretne, mert a kommunikáció más eszközeivel sem tudja sokszor egyértelműen a tudtunkra adni, hogy mi az óhaja... Persze, szerencsére azért van pár dolog, amit stabilan tud szavakkal kérni, azért már ez is valami.
 Az Isten világáért nem hajlandó lemondani a cumisüvegről... Már az itatópoharak garmadáját megvettem neki, de tényleg, és max egyszer iszik belőle, aztán esküszöm, hogy inkább kitikkadna, minthogy inna valamelyikből. Csúnya dolog, de volt, hogy fél napig nem töltöttem a cumisüvegébe, csak az itatókba. És ő akkor sem, pedig akkor kicsit már melegebb is volt... Mikor tápos volt tápszerrel tápláltam, akkor ugye ott volt, hogy nem ártana neki adni folyadékot, mert hát ezek a vackok nem olyan  tuti cuccok, mint a szent anyatej (nem az anyatejjel van gondom, hanem azzal, hogy túl van misztifikálva, ezért a véleményemért nyugodtan le lehet nyelni, akkor is így gondolnám, ha sikerült volna az emlőmből etetni...). Szóval, ugye a cukor is a Sátán műve, így csak vízzel kínáltam. De vagy fuldoklott, vagy kiköpte, vagy már magát a cuclit lökte ki a nyelvével. És akkor sem volt hajlandó. 1 hónapig tartottam magam mereven az előírásokhoz, de miután 40 fok lett, így tettem egy kis cukrot a teába, és ivott. Jó, aszongyák, hogy ha szomjas, akkor úgyis iszik... Hát őt kérem szépen nem olyan fából faragták! Erre tökéletes példa, hogy újszülöttként is kiszáradt. o.O Szóval én tényleg azt érzem, hogy inkább rosszul lenne, mintsem a cumisüvegen kívül másból hajlandó lenne folyadékot fogyasztani. Ja, és természetesen csak az Avent variábilis jó az úri szájának (mocskos drága), és ráadásul imádja rágogatni... A pohár is felejtős, mert egy fél korty után már belenyúl, belekanalaz, elkezd vele szaladni, beledobál morzsát, stb. Szóval, elég mereven ragaszkodik a megszokott dolgaihoz.

 A tejallergia gyanú miatt megint mehetünk gasztróra. Nem örülök neki, de annak igen, hogy így legalább lesz papírunk, amit szépen viszek majd a bölcsibe, oviba. Mert ahogy elnézem, rá nagyon rossz hatással van a tej. Érdekes, a tejtermékkel nem tapasztaltam ilyesmit, mindenesetre ha beigazolódik, akkor azokat is száműzzük. Itt jön képbe a GAPS diéta. Nagyon szeretném idővel kipróbálni, mert szerintem tuti sokat javítana az állapotán, de sajnos egyelőre kivitelezhetetlen. Több okból is: csak cukros löttyöt iszik, a diéta alatt ezt sem lehetne; glutént, keményítőt és tejet sem. Viszont a Cuki irtó válogatós, de tényleg brutális, amit művel (pedig régen milyen jó evő volt, régi szép idők...) és ha meg nem kapná meg a fejlődő szervezete a megfelelő tápanyagokat, az sem lenne jó hatással az idegrendszerére. Meg ha jön a bölcsi, akkor leszarják, hogy anyuka mit akar, ott biztos, hogy nem fogják a diéta alapján étkeztetni. Most nem írom le inkább, hogy mit gondolok arról, hogy a szülőnek semmi beleszólása nincs abba, hogy a gyereke mit egyen (persze, káosz lenne, ha mindenki beleszólhatna, de nem igaz, hogy nyomós indokkal sem vihet a szülő kaját, és orvosi igazolás kell mindenhez, de a GAPS még nem igazán elterjedt, szerintem jó sokáig kellene keresgélnem, hogy találjak olyan dokit, aki erről adna papírt...). Mindegy, annak örülök, hogy tudok erről a diétáról, és ha hamarabb nem is, de felső tagozatban hátha belevághatunk.

2013. július 2., kedd

Madarak

Nem beszariak...

 A Kékesen eredetileg mókusokat akartunk etetni, de betámadtak a cinegék is. :) Olyan ijesztő hangja van közelről a szárnycsapkodásuknak, de azért bírtam őket. o.O






 A márciusi tél és a hó miatt tettünk ki az ablakba etetőt, és egy gerlepár rászokott. Elméletileg ilyenkor már nem kellene etetni őket, de nincs szívünk nem adni nekik. Ők is bátrak, ugyanis ma (is) cigizett Embör a konyhaablakban (nem örülök neki, mert így, hogy én nem szívom büdös, meg persze nem akarunk passzívan sem dohányozni, de mivel rendes emberem van, nincs erkélyünk és viszonylag magasan lakunk, így néha engedek neki, de természetesen morgok érte, nehogy megszokja a jót... :) ). És szóval ezek az éhes párák nem zavartatták magukat, leszálltak, és ott toporogtak a párkányon, hogy adjunk már nekik enni. De ahogy nézni tudnak?! Jujjj, de drágák. :)



2013. július 1., hétfő

A családi napköziről

 Hetente egyszer vittem a Cukit, mondom nem olyan vészesen drága, gyerekek közt van, megtudom, hogy közösségben hogy műkszik, és én is kapok 3 órányi gyerekmentes időt.

  • 1. alkalom: Összesen 4 gyerek volt, tökéletes volt bemelegítésnek. Nem is volt vele gond, ott volt az a gyógypedagógus is, akivel még régebben álltunk kapcsolatban az Ayres-terápia miatt, de mivel utána megkaptuk ingyenesen a TSMT-t, így megszakadt a kapcsolatunk, hívjuk őt J. néninek. Ő több éven keresztül foglalkozott autistákkal is. A másik gondozó az egyik ismerősöm volt, ő ajánlotta, hogy vigyem el a Tündüst. J. néni mondta ismerősnek, hogy valóban mutat autisztikus vonásokat, de enyhének tűnik, és jól reagál a fejlesztésekre. (Ebben semmi újdonság, ez én mind tudtam, csak abban reménykedtem, hogy a szemellenzős "barinőm" észrevesz majd dolgokat. Ó, én naiv...) J. néni felajánlotta, hogy ha ott lesz, akkor kicsit megAyresezi (fú, de szépen fejeztem ki magam... :) )
  • 2. alkalom: Ekkor már több gyerkőc volt. De lazán ott tudtam hagyni, elmondás alapján jól érezte magát. Egyszer "pánikolt", mikor nyüzsögtek a többiek, de nem volt vészes, kimentek az udvarra, és homokot szórt.
  • 3. alkalom: Ekkor is simán ott tudtam hagyni, észre sem vette, hogy lelépek, pedig köszöntem neki. Viszont másfél órával később csörgött a telefonom, és az ismerősöm hívott, kérdezte, hogy nem vagyok -e a közelben, mert vigasztalhatatlanul zokog, ki van borulva, és csak tombol... Na mondom, ez nem hangzik jól, és telefonon keresztül is hallottam, hogy szegénykém mennyire kivan. Fogtam magam, és mentem. Mire odaértem, már jobban volt, a hintában ülve dalolt maga elé bambulva. Azt tapasztalom, hogy az éneket nyugtatónak, és az elvonulás egyik eszközének is használja. Aztán elmesélték, hogy azt vette ennyire zokon szegénykém, hogy egy kislány közvetlen volt vele, beszélt hozzá, próbált volna vele játszani. Annyira behergelte magát, hogy nem is tízóraizott, hanem zokogott. Odáig fajult ez, hogy az ismerősöm babakocsiba tette, elmentek egy kört sétálni, és ekkor lehiggadt. A szívem szakadt meg érte. :( 
  • 4. alkalom: Ekkor volt bennem egy kis félsz az előző heti tombolás miatt. Akkor kezdtem el aggódni, mikor bekanyarodva az utcába, mondta, hogy semmibaa, semmmibaaa (semmi baj), és feszengett a babakocsiban. A beparkolás alatt már zokogott, amint meglátta az ismerősömet, még elkeseredettebben sírt. :( Nagy nehezen a hintának köszönhetően lecsillapodott, de közben sajnos párbeszédbe elegyedtem az ismimmel. Jaj, de kár volt...: "Én: -Fú, hát azért félek, hogy majd élesben a bölcsiben mi lesz, hogy fogja viselni. Meg persze még azt sem tudom, hogy a bizottság mit mond, de remélem azt, hogy betehetem integráló csoportba. Ő: -Jaj, hát nem igaz, ne mondj már ilyeneket, egy szülő oda íratja be a gyerekét ahová akarja. Én: -Ez sajnos a mi esetünkben nem teljesen van így, ők jelölik ki az intézményt. Ő: -Annyira szar, hogy mindenkit beskatulyáznak, nincs ezzel a gyerekkel semmi, nem kell túldramatizálni, csak ilyen visszahúzódó személyisége van és kész. Én: -Azért kell beskatulyázni, hogy jogosult legyen az őt megillető fejlesztésre, majd a megfelelő intézmény és csoport kiválasztásában is támpontot ad ez. És ne felejtsd el, hogy másképp nem tudtam volna anyagiak miatt megadni neki a fejlesztéseket, muszáj voltam bizottság elé vinni. És ha ennyire nincs vele semmi, akkor J. néni miért szeretné fejleszteni?" Erre nem tudott mit mondani, én meg legszívesebben mondjuk leköptem volna, de jobbnak láttam inkább odébbállni, így hazajöttem szétdurrant fejjel. Azért mikor mentem érte, az kárpótolt a reggeli idegsokkért, ugyanis messziről kiszúrt, megörült, mosolygott, és szaladt hozzám. :)
 ***
 És most jön a latolgatás, hogy mi legyen. Valószínűleg az lesz, hogy nem viszem többet. A pénzből 1 hónap alatt összejön egy cipő ára. A másik, hogy az egyik célja ennek az egésznek az lett volna, hogy megtudjam, hogy hogyan viselkedik, és hogy hogyan viszonyulnak hozzá a többiek. Az ismerősömmel a kisasszony átvételekor nem nagyon volt időm beszélni. Így írtam neki, amire b@szott válaszolni, pedig csak egyszerű kérdéseket tettem fel. És a legutóbbi párbeszéd is eléggé felhúzott. Nem értem, hogy attól, hogy pszichológus végzettségű, miért érzi magát feljogosítva arra, hogy megkérdőjelezze több, elismert SZAKEMBER véleményét, és odaböfögje nekem, hogy nincs semmi baj ezzel a gyerekkel. Ja, biztos a visszahúzódó személyiség egyik fő jellegzetessége az is, hogy mindenféle sztereotíp és repetitív dolgai vannak például... Többen jöttek már ezzel, és nem akartam mindenki fejét leharapni emiatt, hisz tudom, hogy sokan zavarukban mondják, hogy minden rendben van ezzel a lánnyal, vagy majd kinövi és ezzel szeretnének vigasztalni; de az a gond, hogy ebben az esetben nem ez történt. Ez a nagyon tudálékony ismerősöm még a legelején, mikor csak felmerült a gyanú, hogy a mozgásán kívül más területeken is eltérő ütemben fejlődik, ő akkor is azt mondta, hogy csak mi vagyunk hülyék, nincs vele semmi. És szerintem nem bírja lenyelni azt a békát, hogy SAJNOS nekünk lett igazunk, bár ne így lenne. És hiába a papír, a szakvélemények, ő akkor is ragaszkodik makacsul a véleményéhez, amivel viszont roppantul fel tudja cseszni az agyamat. És tudni kell, hogy ő egy időben a legjobb barátnőm volt (nem mostanában). :D És ő az is, aki mikor elkezdtem szedni a gyógyszert, és jócskán magam alatt voltam csak azt a tanácsot adta, hogy rakjam le a bogyeszt, és inkább igyak. :D Remélem sosem szeretne a szakmájában dolgozni, pár alkoholistával több lenne... Ja, és nagyon unszimpatikus módon próbált egy 2,5 éves kisgyereket szobatisztaságra nevelni, valahogy nem szeretném, hogy a csemetémre egy ilyen beállítottságú ember vigyázzon (Annyit mondott szegénynek, hogy addig nem jövünk ki a wc-ből, amíg bele nem pisilsz. Elméletileg csak viccelt, de egy ekkora gyerek nem érti a poént, legalábbis az ilyet tuti nem.)
  Nem tudom biztosra, csak sejtéseim vannak, hogy szerintem tojik a többi gyerekre az életem. Mikor legutóbb mentem érte, meglestem, hogy mit csinál, és a legújabb hóbortjának hódolt, vagyis egyik helyről szórta a homokot egy másik helyre, amely helyek pár lépés távolságban voltak egymástól. (Tudom, tudom, ezek a visszahúzódó gyerekek már csak ilyenek.) Ezt a homokszórást meg a játszón is meg tudja csinálni, nem mellesleg ingyen. (Nem smucigság miatt írom ezt, mert tényleg a világ összes pénzét sem sajnálnám, ha tudnám, hogy jól érzi magát, és nem látnám, hogy mennyire szorong, mikor bekísérem.)
   Szóval, szerintem ennyi volt...