Hiszti a hisztiről

 Neeeem, most kivételesen nem a kisleányról és a hisztijeiről fogok írni, hanem anyuról, és szólok előre, hogy erősen szomorkás hangulatú poszt lesz. Már régebben is meg akartam fogalmazni, hogy miért zavar, hogy sokszor negatív vagyok, és nem tudok csak nyafogva létezni...
 Szóval ma átjött anyu. Akiről tudni kell, hogy olyan hihetetlenül negatív hozzáállása van mindenhez, hogy elképesztő. És gondolom ez valamilyen szinten a génjeimben van, és gyerekkoromban is ilyen volt, így volt kitől tanulnom is.
 Írtam, hogy a kisasszony mostanában nem igazán eszik. És anyám ezen eléggé megbotránkozott, mert neki mindene a táplálkozás, és amellett, hogy roppant negatív ember, még iszonyúan tele van túlzó szorongásokkal és félelmekkel is. De ez már az egészséges szintet bőven túllépi. És hipochonder is rendesen (meg kényszeres, és gyűjtögető, a lánnyal novemberben voltunk utoljára nála, gondolhatjátok...). Az egyik kedvencem, mikor mesélek a Cukival kapcsolatos nehézségekről, akkor nekem szokott esni, hogy neki is ugyanolyan rossz ez. Ja, elhiszem, hogy rossz, de idejön 1-2 órára, nekem meg a nap 24 órájában kell gondoskodnom róla, és látnom, hogy mennyire más, és megküzdeni elég sok dologgal vele kapcsolatban, szerintem nem igazán összehasonlítható... És én nem várom el senkitől, hogy sajnáljon, neki sem azért meséltem, csak gondoltam érdekli, hogy mi van a lányával és az unokájával. Természetesen érdekli, de nem értem, hogy miért zavarja, ha néha nem ő van a középpontban, miért kell egyből azzal jönni, hogy neki is mennyire fáj ez...
 Csak mellékesen jegyezném meg, hogy kamaszként kötelező volt végighallgatnom a különféle kórságokról szóló cikkeket a Patika Magazinból, vagy épp az Orvos a családban című hatszáz éves könyvből tartott felolvasóestet. És hiába mondtam, hogy nem érdekel, hagyjon már, annál inkább csinálta. Most nem akarom hibáztatni, hogy miatta lettem ilyen defektes, de azért lehet, hogy egy kis köze van hozzá. És erre azután ébredtem rá, hogy a Tündüs megszületett. Olvastam sok helyen, hogy a gyereknevelés elején sokszor átértékeljük az anyánkkal való kapcsolatot, és ilyenkor fogjuk fel igazán, hogy mit tett érünk. Igen, anyu is sok áldozatot hozott, volt, hogy egész jó volt a kapcsolatunk, őszintén lehetett vele beszélni sok dologról, az utolsó falat kenyerét is odaadná; DE bejött a képbe, hogy mennyi mindent nem tett meg. Leginkább azért haragszom rá, mert hagyta, hogy a Mamákám (Ő velünk élt, anyu vele volt itthon ápolásin) és én -akkor ugye még kislány voltam- ki legyünk téve két alkoholista veszekedésének, verekedésének (féltestvérem és apám közt voltak ezek a "bulik" rendszeresek). Emlékszem, volt, hogy mezítláb menekültünk a lépcsőházban a szomszédhoz, és ott is kellett aludnunk. Volt, hogy rendőröket is hívtak, és vérfolyás is történt (apám kiharapott egy darabot féltestvérem kezéből). Mikor még fiatalabb volt anyu, simán ki tudott volna ebből az ördögi körből lépni, el tudott volna válni, a hülye fiát meg igazán megnevelhette volna, talán akkor nem lenne ekkora link (a mai napig, pedig lassan 40 éves, természetesnek veszi, hogy anyuci adjon neki enni, pénzt, fedelet a feje fölé, stb.), vagy csak simán megszakíthatta volna vele a kapcsolatot addig, míg ilyen gusztustalanul viselkedik. Sok erő és kitartás kellett volna hozzá, de mivel neki a munka mindig is büdös volt, így inkább maradt, és tűrt. Sőt, én azt is meg merem kockáztatni, hogy ő valamilyen szinten élvezte is, hogy az áldozat szerepében pózolhat, csak épp az idős néniről és a kisebbik kölkéről feledkezett meg, mert lehet, hogy nincs így, de szerintem mi nagyobb áldozatok voltunk, mint ő, mert mi teljesen ki voltunk szolgáltatva nekik, nem volt választási lehetőségünk. Anyósomat azért tisztelem, mert ő lépett, elvált a férjem alkoholista faterjától (aki még soha, egyetlen egyszer sem látta az unokáját), egyedül nevelte a két fiát, dolgozott két munkahelyen, albérletről albérletbe jártak, sokat nélkülöztek, mégis mikor erről beszéltek, boldogsággal tették, rá is kérdeztem, és mondták, hogy igen, nagy szegénységben éltek, de boldogok voltak. Nekünk volt saját lakás, régen még trabi is, hellyel közzel pénz is, de a boldogság az elég ritka volt. Amúgy apámra is haragszom emiatt, mert ő is léphetett volna, és kiszakíthatott volna onnan. Csak neki is kényelmesebb volt így...
 De a lényeg az, hogy sajnos sokszor észreveszem magamon, hogy nagyon  hasonlítok anyura, pedig nagyon nem akarok!!! Persze én nem tartogatok száz éves újságokat, és nem is élünk dzsuvában, de a hozzáállásom kísértetiesen hasonló, és ezen iszonyúan szeretnék változtatni. Az antidepi mellett az is szólt, hogy így hátha másabb lehetek, hátha így nem leszek annyira megkeseredett, mint ő. Gondolom ronda dolognak tűnik bűnbakot keresni arra, hogy miért vagyok ilyen. Páran mondták már, hogy ez csak a múlt, nekem a jelennel kell foglalkoznom, mert csak azon tudok változtatni. Ez így is van, teljesen egyetértek, de senki ne mondja nekem, hogy nincs hatással rám az a sok szar, amit gyerekként magamba kellett szívnom, mert nem fogom elhinni. És a jelen kialakítása közben igen is nekem többlet energiát és odafigyelést igényel, hogy ne egy savanya, pesszimista picsaként álljak a dolgokhoz. Példaképem Mamákám, aki olyan pozitív volt, hogy csodájára jártam, és annyira de annyira szeretnék inkább rá hasonlítani. Ő sosem panaszkodott, pedig rengeteg rossz dolgot át kellett élnie (világháborúk, szegénység, stb.). Még 86 évesen kenyeret dagasztott és sütött, azóta sem ettem olyan finomat, sosem volt lusta. Nagyon hiányzik! Óriási támaszom volt. 2009-ben halt meg. :( És még a halálos ágyán is énekelt szegénykém.
 Én sem vagyok makulátlan, és tudom, hogy már ez alatt a kicsit több, mint két év alatt is rengeteg hibát követtem el a gyerekneveléssel kapcsolatban (is), de abban 100%-ig biztos vagyok, hogy nem hagynám, hogy a gyerekem rettegésben éljen, vállalnám inkább a nyomort, a robotot, a nélkülözést.