2013. július 9., kedd

Kész

 Nem bírtam magammal, nagyon kikívánkozott, így tegnap hajnalban nekiestem, ma meg egész nap álmos voltam. :) Párszor már megírtam, de akkor nem teljesen így, most azt hiszem sikerült rendszereznem, és kiemelnem a lényeget. :D Mondjuk így is jó hosszú lett, de sebaj. Címet még nem sikerült adnom. Azon majd még agyalok, aztán elküldöm. Jól esett kiadnom magamból. :) És nem mellesleg így ezen a blogon is szerepel bővebben, hogy mi hogy történt. A helyeket és a várost itt kisípolom, a Praxison viszont vállalom. Jó, kissé már betegesen féltem a személyazonosságom titkosságát, de ez van. :)


Van egy kisváros az Alföldön. Ennek a városnak pár évvel ezelőtt még volt kórháza, de bezárt (jaj, bocsánat, nem zárt az be kérem szépen, "csak" struktúrát váltott, vagyis elfekvő lett szakrendelésekkel és rehabilitációval). Addig persze sokan szidták, de így, hogy nincs, csak most érezzük igazán, hogy mit veszítettünk...

Terhes lettem, nagy volt az öröm. Persze attól nem voltam boldog, hogy nem az én szülővárosomban fogok életet adni neki, de úgy voltam vele, az X. Y. Kórházában is biztonságban leszünk. 
A szülés várható időpontja előtti nap mentem fájásmérésre a helyi szakrendelésre. Ezen a reggelen valahogy nem mozgott a babám, és olyan furcsa, rossz érzésem támadt. Beértem, felhelyezték a vizsgálófejeket, de a szokásos patadobogás helyett most csend volt. A vizsgálatot végző hölgy kezdett komoly arcot vágni. Pakolja, pakolja, semmi. Ekkor áthív egy másik hölgyet, akkor sincs semmi. Majd egyre fehérebb lett az arcuk, és hívták az orvost. Ő is komor volt, szavakat csíptem csak el, igazából fel sem nagyon fogtam, hogy mi történik. A következő, amire tisztán emlékszem, hogy mondják, hogy feküdjek a bal oldalamra, a baba már nem érzi jól bent magát, leesett a szívhangja, hívják a mentőket, mindjárt itt lesznek. A telefonba ezt mondták: kérnénk egy mentőt, sürgősségi császár lesz valószínűleg, készítsék elő a műtőt. Ekkor már nagyon ideges voltam, rettegtem, fogalmam sem volt, hogy mi van a kislányommal. Csak annyit tudtam tenni, hogy feküdtem a bal oldalamon, és próbáltam nyugtatni magam. De ahogy teltek a percek, egyre inkább nőtt a feszültség. 35 perc alatt ért ki a mentő (ha nem szüntetik meg a szülészetet, akkor ezzel ellentétben csak egy emeletet kellett volna megtennünk). Állítólag azért kellett ennyit várni, mert a városunkban nem volt szabad kocsi, így a célállomásról, azaz *** városból jött. Ehhez a 35 perchez adódott még a szülés helyszínére vezető út, ami hiába autópálya, így is kellett még pluszban minimum 15 perc...

Miután megérkeztünk azonnal CTG-re kötöttek, és szerencsére ekkor már rendeződött a kicsi szívhangja. Majdnem hazaküldtek, a rossz NST-eredményre annyit mondott az ügyeletes orvos, hogy biztos elnézték, tiszta a magzatvíz, nincsenek rendszeres fájásaim. Igazából ezeket a szülésznőtanulóktól tudtam meg... Közülük volt egy lelkes, és egy kevésbé lelkes. A lelkes tanuló nagyon kedves volt, mindenben segített, masszírozta a derekam, információt szolgáltatott nekem, és a kint várakozó rokonaimnak is. Ha ilyen marad, akkor nagyon jó és lelkiismeretes szakemberrel gyarapodik az egészségügy. A szülésznőről is csak jót tudok mondani, talán a kislányom életét is neki köszönhetem, mert nem hagyta, hogy hazapateroljanak, ő észrevette, hogy szenvedünk; mondta, hogy fájni fog, amit csinál, de értünk teszi, vagyis kézzel tágított. Az orvost pedig győzködte, hogy halad a folyamat. A doktor úr még le is szidta, miután ő is méltóztatott megvizsgálni, hogy nem is nagyon halad a tágulás. De végül megkegyelmezett ő is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy fekszem széttárt lábakkal, ő matat, semmiről nem tájékoztat, majd egyszer csak vízcsobogást hallok, és hirtelen le sem esett, hogy ez bizony a magzatvíz. Nem sértődtem volna meg, ha közli, hogy mi fog következni... De ekkor csak az érdekelt, hogy nem zavarnak haza, belátható időn belül a karjaimban tarthatom őt, akit annyira vártunk.
Burokrepesztés után szinte azonnal összefüggő fájásaim lettek, majd 2 óra múlva már nyomtam. Csak nagyon enyhe székelési ingert éreztem, nem igazán tudtam, hogy mikor kellene nyomnom, és sajnos nem is kaptam utasításokat. Fél órát szenvedtem, iszonyúan fájt, mondtam is, hogy nem bírom tovább, de szerencsére egy határozott szülésznő rám szólt, és észhez tértem. Ezután az orvos emlékszem, feszegette a hüvelyemet, de úgy, hogy megfogta a két oldalát, és csak húzta, húzta, engem meg majd megevett a fene. Egyszer csak a fejemnél termett, "gyengéden" belekönyökölt a hasamba, és megszületett a kislányom. Elég nagy baba volt, én meg pici vagyok, és a mérések alapján a csípőmről úgy nyilatkoztak, hogy határesetes, szóval a téraránytalanság esélye fennállt, hasam akkora volt, mint a ház, sokan mondták (e.ü.-i dolgozók főleg), hogy tuti császár lesz... Ehhez képest -hajszál híján vákuummal befejezett- hüvelyi szülés lett. Elképzelhető, hogy került oxigénhiányos állapotba szegénykém. Erre utalhat, hogy a mozgása megkésve fejlődött, 8 hónap gyógytorna kellett, hogy megtanuljon járni, de ez már egy másik történet...

Azt hittem, hogy ezzel túl vagyunk a nehezén, de sajnos nem így történt. Kislányom nem akart szopizni, a csecsemősök semmiben nem segítettek. A védőnő a 2. vagy 3. nap igen, valószínűleg rám uszították, mert unták, hogy csak az én babám bömböl állandóan a szoptatások ideje alatt. A csecsemősök elég érdekesek voltak, igazából annyi emlékem van róluk, hogy sokszor elég durván vágták hozzám a gyereket, meg egyszer egy feltűnően flegma nőszemély érdekes hangnemben közölte, keresztbetett kézzel, lábdobolás kísérete mellett, hogy "végül is ráérek ám anyuka". Ezt azzal érdemeltem ki, hogy nem vettem észre egyből, hogy fertőtlenítő folyadékot akar a kezemre nyomni, ugyanis háttal álltam, valamit pakoltam. Negatív dolog volt még, hogy az a dolgozó, aki az ágyneműcserét végezte, leszidott, mikor a véres helyett tisztát kértem. Úgy csinált, mintha direkt véreztem volna össze... Na meg a látogatások is elég érdekesek, az osztályra nem mehetnek be rokonok, így mindenki kint a folyosón tolong a lift előtt, ahol van kábé 4 szék. Én a szülés után egy nappal nem tudtam volna kimenni, így ha nem  könyörögtem volna, hogy had jöjjenek már be egy picit a szobába, akkor aznap még egy kis időre sem láthattam volna a férjemet, és az édesanyámat. Ez lehet, hogy apróságnak tűnik, de aki szült már, az tudja, hogy mekkora lelki viharok dúlnak az újdonsült anyukákban, és mennyire fontos, hogy találkozhassunk a szeretteinkkel.

Végül a hazaadás tervezett napján kaptam egy jókora "pofont". Hosszas várakozások után végül benyögték, hogy felejtsem el, hogy ma távozunk. Fel kellett mennem, és ott egy doktornő tájékoztatott, hogy átkerült a babám a koraszülött osztályra, mert kiszáradt, infúziót kap. Kérdeztem, és közben próbáltam magam nyugtatni, hogy de ugye ezt infúzióval könnyen tudják kezelni, és nincs nagy vész, mire odavágta, hogy az elektrolitháztartása is felborult. Ekkor eltört a mécses, megijedtem és elkezdtem zokogni. A nagyon empatikus hölgy annyit mondott, hogy fejezzem be, mert megijesztem a többi kismamát... Igazán jól esett! Nem tettek át másik kórterembe, hozták a babákat, akik boldogan szopiztak, míg az én csöppségemnek meg tű állt ki a fejéből, és ő ilyen "bababarát" módon kapta a folyadékpótlást. Én sajnos ettől a látványtól rosszul lettem, szédültem, minden bajom volt. Leültettek ott a koraszülött osztályon, adtak inni, és még cukrot is, majd hívtak beteghordót, és mondták, hogy a következő etetésre inkább ne jöjjek, ha nem érzem magam jól, nehogy a betegszállítónak a bokrok közül kelljen összeszednie. Sajnos nem lettem jobban, és kiderült, hogy a vérnyomásom felszökött 190/100 körüli értékre. Adtak vérnyomáscsökkentőt, majd lefeküdtem, és sopánkodtam, hogy a reggeli etetésre tudjak menni. Nem lett így, a vérnyomásom elszabadult (200 fölé is ment), nem használtak a gyógyszerek, így engem a *** kórházból átszállítottak a ***ba, ugyanis csak ott van belgyógyászati osztály. Itt nagyon kedvesek voltak az ápolónők. Volt, aki látta, hogy fejek, leült mellém, és mondta, hogy ne aggódjak, ha nem sikerülne a szoptatás, neki is tápszeres mindkét gyereke, mégis olyan egészségesek, mint a makk. Nagyon jól estek a szavai, sokat jelentett. Amikor sikerült lejjebb vinniük a 4. nap az értékeket, mehettem végre. Igen ám, de a 2 kórház azért elég nagy távolságra van egymástól, férjem hazavitte az utcai ruháimat, így hálóingben és köntösben indultam neki, felpakolva nehéz cuccokkal (mivel nem tudtuk, hogy mikor engednek ki, előző nap hoztak a hozzátartozóim sok rostost, ételt, stb). Nem igazán bírtam el a csomagokat, de nagyon rendes volt egy orvos, vagy rezidens, nem tudom pontosan, hogy milyen beosztásban volt, nem is ez a lényeg. Vitte a cuccaimat végig a kórházak közt járó ingyenes járathoz. Ez is roppant kedves dolog volt, ha nem segít, a cuccomat csak magam után húzva tudtam volna elérni a buszt, sőt, mivel kevés idő volt, szerintem le is késtem volna.

Megérkezve már nagyon vártam a találkozást, és a hazajövetelt. Kicsit zokon vettem, mikor nem akarták egyből haza adni, fel is kellett magam vetetni osztályra (ott, ahol intéztem a felvételt, azért meghallottam egy olyan beszélgetést, aminek a tárgya én voltam, és ami arról szólt, hogy minek akarja felvetetni a doktornő, úgy se tud ez szoptatni...) Itt is volt szerencsém kedves ápolónőhöz, biztatott, nyugtatott, lelket öntött belém. Kétszer meg kellett etetnem a kislányomat (meg akart róla győződni a doktornő, hogy képes vagyok -e ellátni, gondolom nem tettem túl jó benyomást a hálóing/köntös szerkómmal, és a kezemben lévő kanül vagy branüllel, azt ugyanis bent felejtették, és így az összkép olyan volt, mintha megszöktem volna egy bizonyos zárt helyről...akkor rosszul esett, hogy nem adják oda egyből, de így visszagondolva azért érthető, és tényleg a kislányom érdekét nézték), majd végre zöld jelzést kaptunk, és jöhettünk haza, nagy megkönnyebbülésünkre.

Ebből az egészből számomra nagyon felháborító az, hogy egy bababarát kórházban hogy a csudába szárad ki egy baba? Az egyik ismerősöm csecsemős nővér volt évekig, és azt mondta, ha az ő idejében történt volna ilyen, akkor abból nagy botrány és leszidás lett volna, pedig akkor még nem is voltak bababarát kórházak... Legalábbis nem hívták őket így. Az is érdekes, hogy a koraszülött osztályon kapásból elfogadta a cumisüveget. Később azt is kiderítettem, hogy ezekben a csodálatos bababarát kórházakban ugye tiltott a cumisüveg használata (mert az az ördög műve, hisz utána állítólag egyáltalán nem fogadják el a mellet) így pohárból/kanálból történik a pótlás. Nekem ez sajnálom, de nem tetszik. Nem vagyok szakember, ezt aláírom, így pusztán csak a laikus gondolataimmal próbálom összerakni a képet: szerintem, mivel a kislányom izmai lazák voltak, és ez alól a szájában lévők sem voltak kivételek, emiatt nem szopott, és gondolom emiatt sok levegőt nyelhetett a poharazás közben, és ezek voltak az állandó sírásának az okozói, ami végül odavezetett, hogy kiszáradt. 
Ha visszagondolok életem egyik fő eseményére, sajnos több rossz emlék tör fel, mint jó. Borzasztó volt a kiszolgáltatottság -és a félelemérzés, de annak azért örülök, hogy kedves, elhivatott egészségügyi dolgozókhoz is volt szerencsém. Mindenesetre jó darabig nem tervezünk családbővítést... 

15 megjegyzés:

  1. ó, nagyon szomorú, nagyon sajnálom. szerinted a szülés körüli mizéria az oka Hanna minden bajának?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem a legkellemesebb emlékem, jobban is alakulhatott volna, de sajnos még sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna velünk. :(
      Sokat agyaltam rajta, hogy mitől olyan, amilyen, csomószor volt bűntudatom, hogy mi van, ha én tehetek róla (pl. jobban nyomhattam volna, vagy valami). Szerintem elképzelhető, hogy a mozgása gyorsabban fejlődött volna, és lehet, hogy a furcsaságai is enyhébben és/vagy később jelentkeztek volna, ha nem ilyen a szülés, és az előtte és utána lévő történések. Ha azt feltételezem, hogy autista, akkor én azon a véleményen vagyok, hogy rendelkezik genetikai hátérrel (vannak "gyanús" felmenői...), és erre jócskán rárakott egy lapáttal a szülés és szerintem a kiszáradás is. Valahol olvastam, hogy a fejletlen idegrendszerre nincs túl jó hatással, ha leesik a vércukorszint, feltételezem, ha ennyire kiszáradt, akkor jóllakva sem lehetett szegénykém. (És itt az újabb mardosó bűntudat, hogy há' milyen anyja van már szerencsétlennek, hogy az első napjaiban nem táplálta, meg aztán még magára is hagyta 4 napig... :( Tudom, hogy nem csak én tehetek róla, de így is rossz érzés.)

      Törlés
    2. Ezt az utolsó mondatot felejtsd el! TE NEM TEHETSZ RÓLA! NEM A TE HIBÁD! Ha tudtad volna, tápláltad volna, de nem kaptál segítséget, sőt, szóval itt egyedül a kórház, és annak személyzete a hibás. Ezt a terhet ne cipeld tovább!

      Törlés
    3. Na ebben a pillanatban értettem meg! Hogy mi az, amit ennyire nem bírsz feldolgozni egy balul elsült szüléssztoriban. Szóval jó, hogy leírtad!
      És hűha, nem szabad, nem szabad magadat hibáztatnod! Főleg ilyen téren. Az az édibédi kislány egyszerűen más, neki (és ezzel neked is) más életet szánt a sors/Isten -kinek mi. Fogadd el hogy ő egyszerűen különleges és nem áll be a sorba (szerintem már most látszik, hogy nem fog) és akkor megérted, hogy ezt nem te okoztad, hanem khmm... így dobta a gép! :) És ez így a jó! Mert ő lesz a te tanítómestered!
      Képzeld, milyen uncsi lenne arról nyervékolnod, hogy nem alszik vagy eszik a gyerek rendesen, nem? :P
      Amióta Peppem van, sok szempontból szabadabbnak érzem magam. Mert egy valag dolog egyszerűen nem számít. Mert nem fontosak. (És ezt már most megtanultam tőle. és ahogy ezt írom, minnyá el is sírom magam magamtól. :D )
      Különben csak mesélem, hogy én ott szültem az első kört az átalakult kh-ban, a másodikat meg a sztoridban említettben. :D

      Törlés
    4. Adrienn, köszi a megerősítést, az agyammal én is úgy gondolom, hogy nem tehetek róla, de a bolond szívem...

      Móni, nem mondod, hogy Eszti a mi városunkban született? Vagy valamit félreértettem? :O
      Az volt a fő baj, hogy én egy mimóza vagyok (csak ezt szülésig nem tudtam, terhesen még nagypofával mondtam, hogy ha pénzem lenne, akkor sem fogadnék orvost, hát, ki ha én nem a fasza csaj...), és hirtelen túl sok dolog összejött, és rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok azért olyan kőkemény, mint hittem. :D Amúgy is vonzom a komplikált dolgokat, nálunk semmi sem egyszerű. :) De nem is unalmas.
      Az biztos, hogy nem áll be a sorba. :) Egy nem átlagos gyerek érkezése rendesen felkavarja a vizet, de közben rengeteg dologra tanít is, és átrendezi az értékrendet, meg sok egyebet. Már én sem látom olyan elkeserítőnek a helyzetünket, tényleg ez van, ha szétidegelem magam rajta, attól még nem változik semmi. Ja, de annyi, hogy kiállhatatlan picsa leszek. :D Én amit szeretek ebben a helyzetben, az az, hogy rengeteg kis csodában volt részünk, és lesz is. És lehet, hogy nagyképűség, de szerintem mi olyan dolgoknak is tudunk örülni, amit egy "sima" gyerek szülője talán észre sem vesz.

      Törlés
    5. Nem, mindent jól értettél. (Az ezeréve nődokim nem a helyi kh-ban dolgozott, hanem nálatok. Így mentem szülni hozzá. :D )
      A többi dolog meg ja, igaz. Tudnék még írni, de nem hergelem a "normál" közönséget. :P
      Múlt nem számít, csak a jelen.

      Törlés
    6. :) Akkor jól gondoltam. Kicsi a világ, de tényleg!

      Törlés
  2. Végtelenül sajnálom! :-( Felháborít az ami veletek történt! Perelnék. Kapják be! Hú de mérges vagyok! Csodállak Kati hogy így viselted/ viseled!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elég érdekes dolgok történtek... :O A perrel az a baj, hogy mivel nem volt velem bent senki a szülésnél, így nem igazán tudok bizonyítani semmit. Valószínűleg a szívhangja szülés alatt is sokszor lezuhanhatott, mert már készültek elő a vákuumhoz. :( A CTG papírt nem láttam, így én sem tudom. Egyből fel sem sírt, szóval biztos őt is nagyon megviselte a szülés. De egyértelmű esetekben is el tudják tusolni az ügyet, így esélyt sem látok, hogy nyernénk a peren. Igyekszem jól viselni, de az elején azért voltam nagyon mélyen (meg nemrég is volt egy mélyrepülésem). De szerencsémre egyes vegyületek sokat segítenek. :)

      Törlés
  3. Nem is tudom, mit lehet erre írni...Nagyon, nagyon sajnálom, hogy ezt át kellett élnetek. Remélem, segített, hogy a hasonlatoddal élve, újra megrágtad, kár, hogy nem lehet egyszerűen kiköpni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Úgy érzem segített. Le kellene már zárnom a múltat, és több hangsúlyt fektetnem a jelenre (és kevesebbet aggodalmaskodnom a jövőn...). Rajta vagyok az ügyön. :) Az a szerencsém, hogy voltak azért rendes e.ü.-i dolgozók is, mert ellenkező esetben szerintem biztos, hogy zártosztályra kerültem volna. :O

      Törlés
  4. én mióta anya vagyok, állandó bűntudatban élek, nagyon kicsi dolgok miatt is képes vagyok szarul érezni magam, szóval abszolút megértem, hogy hibáztatod magad, akkor is, ha világos, hogy semmi nem a te hibád volt (számomra világos).
    rohadt egy dolog a bűntudat, azt kell valahogy ügyesen a helyére tenni, mert annyira megnehezíti a komolyabb "rendrakást" és annyira értelmetlen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Értelmetlen, és annyi energiát elvesz fölöslegesen. :/ De akkor neked nem kell bemutatni... Én is minden apróságtól kellemetlenül tudom érezni magam, és rám telepszik ez az érzés, és úgy utálom. És mindig eltervezem, hogy másnap máshogy lesz, de végül mégsem. Jaj, de jó lenne pedig ezen túl lenni. Mondjuk, lehet, hogy ez max csak enyhülni fog. Ma azért megnyugodtam, mert férjem mondta, hogy neki is eszébe szokott jutni olyan, hogy keveset foglalkozik vele, és attól nem fejlődik úgy, mint a többség. És ő aztán tényleg nem egy önostorozó típusú ember, és mégis eszébe jut ilyen, pedig ha fele ilyen jó apa lenne, akkor is szerencsés lenne a leányzó.

      Törlés
  5. Én már túl vagyok a bűntudat korszakon olyannyira, hogy eljutottam a másik végletbe, mert én mindent jól csinálok, ( haha) és ha nem, akkor meg emberből vagyok :-)

    VálaszTörlés

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...