lassandebiztosan

2015. március 27., péntek

Egy kis változás

Mostanában nem ment a blogolás, ez a bejegyzések számából is látszódik. Lenne miről írnom, de valahogy mire idejutok, elmegy az ihlet, meg mondjuk pár mondatért nincs kedvem elkezdeni egy bejegyzést. Úgy voltam vele, hogy összegyűjtöm fejben a történéseket és majd megírom egyben valamikor, de aztán ez mindig elmaradt. :( De közben meg nagyon nem szeretném, hogy a számomra fontos események, cukiságok, fejlődések, (és mindezek dátuma, sorrendisége) a felejtés homályába vesszenek. Így arra gondoltam, hogy ha valamit gyorsan, röviden le akarok jegyezni, akkor írok a Facebook-ra. Nem kell megijedni, nem vagyok lájkvadász (éppen ezért megváltoztattam a lájkboxot is), szóval ne aggódjatok, nem maradtok le semmiről akkor sem, ha nem nyomtok tetsziket, hisz az oldalsávban olvashatóak a közösségi oldalon lévő bejegyzések is. Azért persze nem haragszom a lájkolásért; sőt, igencsak jól esik és köszönöm!  :)

Újra elkezdtem lakkozni a körmeimet (eddig annyira csúnyán töredeztek, hogy nem vitt rá a lélek, meg lusta dög is vagyok voltam). De mivel ez a blog inkább Cukkancsról szól, így továbbra sem szándékozom a lakkjaimról írni és képeket megosztani itt; viszont az Instagram-on előfordulhat ilyesmi, ami szintén megtekinthető az oldalsávban.

Úgy érzem, hogy soha nem tudnék már felhagyni a blogolással, valahogy az életem része lett, hiányozna az egész. Ezt lehet, hogy csak azok értik meg teljesen, akik szintén vezetnek internetes naplót. Amúgy az energiáimat is próbálom most a tavaszi megújulás kapcsán átcsoportosítani, így reményeim szerint ide is többször fogok írni, mint az utóbbi időkben!

2015. március 14., szombat

Ovis fogadóóra

Hétfőn volt ovis fogadóóra. 1-2 hete jeleztem, hogy nem bánnám, ha hallanék pár infót a leányzómról, mert roppant kíváncsi vagyok, hogy milyen fejlesztéseket kap, mennyire együttműködő, hogy viselkedik, stb.
Hétfőn meg is történt. Örültem az elhangzottaknak, megint agyon lett dicsérve a kisasszonyka. :) Komolyan mondom, hogy nem akartam elhinni, amit mondtak róla, hisz itthon egész máshogy viselkedik legtöbbször (nagyon nem szeret együttműködni, csomót zsinórozik, ellenkezik). Ezt persze mondtam az óvónéniknek is, akik elláttak pár tanáccsal.
Láttam naplót is vagy heti tervet vagy mit, tetszettek a leírtak. Kapja az alap/általános fejlesztéseket, amit a többi csoporttárs is, ezen kívül heti 3 autispec fejlesztésben is részesül.
Rákérdeztem az integrációra is, hisz mikor voltak családlátogatáson, akkor azt mondták, hogy már a 2. félévtől elképzelhető. Ez sajnos nincs jelenleg így, marad a szeptemberi. Remélem ez összejön, mert nemrég kezdte el nagyon másolni a többi gyereket, és ez egy szegregált csoportban egy olyan gyerkőcnél, akinél nem jön zsigerből, hogy mi a hosszabb távon utánzó példa és mi a kevésbé az, szerintem nem túl előnyös ha csak spéci gyerekekkel van együtt. Van is amúgy emiatt bűntudatom, mert gyakran eszembe jut, hogy lehet, hogy jobb lett volna, ha titkolom az autizmusát és beraktam volna sima csoportba vagy bölcsibe (csak ekkor meg elestünk volna a korai fejlesztéstől, ami rengeteget segített). Persze, eső után köpönyeg, de akkor is csomószor átvillan ez a dilemma az agyamon. Mondjuk a történethez hozzátartozik, hogy mikor felhívtak a szak.bizottságtól, hogy beleegyezem -e, akkor még a régi felállás szerint 2 speckó csoport indult volna és a Cuki az enyhébbe került volna. Ehhez képest az történt, hogy a finanszírozó vagy ki a tököm nem vállalta a 2 csoportot, így maradt 1, és ő automatikusan idekerült. Ha tudtam volna ezt, akkor valszeg nem egyeztem volna bele a szegregálásba és harcoltam volna azért, hogy integrálják, hisz alkalmas rá, nagyon ügyes, jó képességű. "Kicsit" átbaszva érzem azért magunkat emiatt... Nem az ovival van bajom, hanem a rendszerrel. Most kezdem érteni azt, hogy miért óvott pár fórumtárs a diagnózistól és miért tekintettek rá megbélyegzésnek. A saját bőrünkön is érzem, hogy a jó képességű autisták/sni-s gyerekek megfelelő intézményi elhelyezése is mennyire nehézkes, talán reménytelenebb az ő helyzetük, mint a "súlyosabb" társaiké. Szerencsések, akik bekerülnek arra a csekély helyre, ami van. Sokkal több ilyen kellene. Azért bízom abban, hogy szeptembertől változni fog a helyzet és a neki leginkább megfelelő helyre fog bekerülni (ha nem így lesz, az qrva élet, hogy nem fogom csendben tűrni). A mostani sem rossz, rengeteget fejlődött, de azt érzem, hogy most már sokkal nagyobb húzóerő lenne neki egy integráló csoport, mint ez. Mondták, hogy kiscsopis lesz, így együtt fog beszokni az új kicsikkel. Mivel ő 1 évet tovább maradhat oviban, így ez nem probléma. Ez szimpatikus nekem, mert egy új közegbe könnyebb lesz beilleszkednie, mint egy összeszokott csoportba. Szerintem.  

Témába vágó egy Facebook-os csoport, kérlek támogassátok megosztással, aktivitással, együttműködéssel! Előre is köszönöm! Együtt nagyobb eséllyel érhetünk el pozitív változást, ami elengedhetetlen!

2015. március 12., csütörtök

Igen, nem

Nagy mérföldkő, öröm és könnyebbség az, hogy végre megfelelően használja az igen-nemet. Pár hete kezdődött ühümmel tarkított bólogatással az igennél. :) Nemrég volt a nemnemneeeem, ekkor mindenre heves tiltakozással reagált, pár hónapig tartott. Jó, olykor azért még most is előfordul az ilyesmi, de közel sem annyiszor, mint a mindenre nem a válasz korszakban.
Valahogy ezzel egy időben erősödött fel az "ez mi?" is. Mint egy kis gép, úgy teszi fel ezt a kérdést. :D Nemrég lecseréltük (végre!!!) a régi lábtörlőt, és minden alkalommal, mikor kitesszük a lábunkat a lakásból/hazaérünk megkérdezi, hogy mi ez. :) Sokszor válaszol is a kérdésére.

Úgy érzem, bár lehet, nincs igazam, hogy most értette meg, hogy mit jelent az igen és mit a nem. Mármint biztos tudta eddig is, csak alkalmazni nem tudta, de most már szerencsére igen. :) Mert azért ha megpróbálok belegondolni auti aggyal, olyan megfoghatatlan, képpel nem igazán leírható e két szó, ezért okozhatott neki nehézséget szerintem.

2015. március 9., hétfő

Majdnem kórház

Múlthét hétfőn már mehetett volna oviba, de itthon fogtam, mert ekkor már több napja nem kakilt. Mivel meg volt fázva, emiatt keveset evett, így ezért mertem ennyit várni, de erősen gondolkoztam, hogy elviszem beöntésre, hisz hétfőn volt a 9. napja. :( Guttalax eddig mindig hatott, de most nem. Vasárnap már nem is evett... Az egész hétvégénk a kula körül forgott, nagyon idegesek voltunk. Hiába kúpoztuk, semmi hatás. Mármint ingere volt, de visszatartotta. 1 éve szarakszunk szó szerint ezzel. Valamiért nem akarja elengedni, pedig minden nap kap hashajtót. Olyan, mintha zavarná a kakilás. Lehet, hogy már írtam erről, szerintem olyan lehet ez nála, mint mikor régebben nem bírta elviselni a simit, a puszit, az ölelést. Ezen is csak az idő és a türelem segített, szerintem ezzel is így leszünk. Mikor még jártunk a koraiba, beszélgettem erről gyermekpszichológussal, kipróbáltuk a tanácsait, de hatástalan volt. :(
Aztán vasárnap egy nagy adag Guttalaxot kapott és szerencsére ez már hatott. Óriási kő esett le a szívünkről.
Mostanában Laevolac helyett Tamarinlaxot adunk neki (hashajtó lekvár), ez sokkal jobb, nem vastagítja be annyira, mint a Laevolac és az állaga is jobb tőle. Csak az a baj, hogy hiába kap dupla adagot, mint az előírt, nem hajtja meg úgy, hogy kipakoljon. Arra viszont nagyon jó, hogy ne süljön bele a széklet.
Remélem mielőbb megoldódik ez az ügy, mert nagyon rossz és veszélyes meg idegesítő és tehetetlenek vagyunk!

2015. március 3., kedd

Megfáztunk

Ez most komolyabb betegség volt, mint az előző; láza is volt. Szerencsére nem ment nagyon fel (38,2 volt a max.) és jól reagált a csillapítóra is. De nagyon kis elesett volt. Ez lett gyanús (a minimális orrfolyás mellett), hisz ő nem nagyon szokott egy helyben meglenni, múlt hét hétfőn viszont ovi után ledőlt. Megmértem és ekkor már hőemelkedése volt.
Így másnap elmentünk az orvoshoz. Örülök, hogy visszakértem a kölcsönadott babakocsinkat, így azzal tudtam szállítani a kisasszonyt (az előző dokilátogatáskor odafele gyalog, sokszor cipelve; hazafele meg taxival voltunk kénytelenek megtenni az utat). Jó, mondjuk már alig fér bele, de azért még sikerült belepasszíroznom. :) Szégyen, nem szégyen, én nem merem biciklivel vinni, jogsim nincs, kocsink sincs... Nem vagyok egy nagy termetű nőszemély, a leányzó viszont nem pirinyócska, emiatt is fosna a picsám. Meg lehet, hogy az is bennem van, hogy mikor anyu szállított így gyerekként, akkor egyszer elestünk. Nem volt durva, meg meg sem sérültünk komolyabban, de az rémlik, hogy nagyon megijedtünk. :(
Akkora mázlink volt, hogy senki nem volt előttünk, gyorsan sorra kerültünk. Gyógyszert nem kaptunk, a szokásos meghűléskor ajánlott rutint javasolta a doktornő. Meg mivel lázas volt, így visszarendelte a nagylányt péntekre. Most is ügyi volt, kapott is érte matricát. :)
Szegénykém nagyon náthás volt, meg bágyadt egész héten. És rettenetesen köhögött. Megint behányt a köhögéstől, nagyon megijedt tőle. :( Úgy sajnáltam. Persze nyugtatgattam meg minden, de megviselte, zavarta, nem értette. Féltem, hogy na, mondom a megfázás mellé még nem -e megnyert magának egy hányós-fosóst, de szerencsére nem.
Én is egész héten kivoltam, húzott az ágy, kómás voltam meg nyűgös. De már alakulunk, a leányzó már hétfőn mehetett volna oviba, de kaka gondok miatt itthon fogtam, erről fog szólni a következő bejegyzés... Majdnem kórház lett a nem kakilok vége, de szerencsére sikerült kivarázsolni nagy nehezen belőle.