2015. január 31., szombat

Elfogadás, integráció

Régebbi olvasóim talán emlékeznek még arra, hogy írtam már erről. Csak hát a kommunikáció és a fogalmazás nekem sem az erősségem, így lehet, hogy nem tudtam szavakkal kifejteni megfelelően azt, amit ez a videó remekül megragadott.

Nekünk kell tanulnunk a gyerekektől és tényleg meg kellene próbálni sok esetben az ő szemükkel látni! A szülők szemében a félelem, a döbbenet. Csupa negatív érzés árad belőlük. Miközben mellettük a gyerekeik ugyanúgy végrehajtják a feladatot mindenféle sajnálkozás nélkül, mint előtte. Jó, ők még nem tudják, hogy mondjuk a kislánynak mennyivel nehezebb az élete, mint az övék, a szülők viszont igen; szóval akár ez is kiülhetett az arcukra. De amint látják ezt a reakciót a gyerekek, azt érezhetik, hogy a másság rossz, félelmetes, el kell inkább fordítani a fejünket, stb. Ez mindenképp tanult reakció és tudatosan kell nekünk felnőtteknek azért tennünk, hogy ne adjuk át ezt a gyerekeinknek!

2015. január 27., kedd

A betegszabi utáni első reggel

Nehezen bírtam felkelteni, elszokott a koránkeléstől. :) Majdnem el is késtünk. Na de ami cukiság volt: ébresztgetem, nyűgi, nem akar, stb. Kimentem megmelegíteni a tejcsijét, közben hallom ám a tépőzárak recsegését a kisszobából. Egyem is meg a kis kezeit, levette a napirendiről a reggeli rutin képeit és visszatette a tete jelét. :D És visszafeküdt, betakarózott, miközben szorongatta az alvós cimboráit. Én olyan jót mosolyogtam, aranyos volt nagyon.
Kisebb közelharc után már gördülékenyen mentek a dolgok. Általában azzal jobb belátásra tudom bírni, hogy mondom neki, hogy megkeressük a Lacikát*, Zsófikát*, Boldizsárt*, Magdi nénit* és Edina nénit*. Örülök, hogy szereti az ovit, szinte mindig jókedvvel megy. És az is nagyon szuper, hogy elkezdett a gyerekek felé is nyitni, utánozza őket. Remélem, hogy ha hamarabb nem is, de a következő évben már integrált csoportba fog járni! :)

*A neveket megváltoztattam a nehezebb beazonosíthatóság érdekében. ;)

2015. január 21., szerda

Beteg

Kicsi életem már múlthéten is mutatta kisebb jelét, hogy itt bizony hamarosan megfázás leszen. És így is lett. Hétfőn elvittem az oviba, de azért már akkor rezgett a léc. Kedden reggel viszont már merőadta takony volt szegény, meg köhögött, mondom nem viszem oviba. Na de az egyik kisebb nehézség az volt, hogy ezt vele a felkeltés után megértessem... Végül nagy nehezen sikerült, bár csórikám jócskán sérelmezte, hogy nem mehet oviba. :)
Szerintem immunilag vagy mi rám üthetett, hisz hiába most került közösségbe, csak az első hónapban, majd az utolsóban hiányzott 1-1 hetet. Ez szerintem jó. Viszont a tavaszias, enyhe időkben lévő megfázásokra mindketten fogékonyabbak vagyunk és most az időjárás hát minden, csak nem januári, jeges/fagyos/havas... Így a rendszeres megbetegedés is úgy fest, hogy elkönyvelhető. Emlékeszem, mikor terhes voltam, télen semmi bajom nem volt, de az idő enyhülésével folyamatosan takonypóc és torokfájós voltam.
De hogy ne legyen olyan hű de egyszerű a szitu: még 2 hónappal ezelőtt kölcsönadtam a babakocsinkat az egyik ismerősömnek, mert az övékének kitört a kereke. Ezzel sem lenne gond, csak hát nekünk nincs kocsink, és én bevallom, de gyáva vagyok biciklivel vinni a nallányt (lehet, hogy azért van ez, mert anyu egyszer nagyot zakózott, miközben én a csomagtartón voltam; de mondjuk az is egy ellenérv, hogy a csajszi mjad 20 kiló, de minimum 15, én meg ruhástul 52. Ez sem olyan extrém arány, tudom, na de ha őkelme bevadul, akkor aztán kell az izomerő...) Így abban maradtam, hogy akkor begyalogolunk. Nem volt egyszerű... :D De végül megoldottuk úgy, a 2 km-es utat, hogy egy darabig séta, majd vittem, aztán újra séta, majd popó cipelés. :) Ahhoz képest egész gyorsan megjártuk.
A várakozás is sima ügy volt, pedig féltem; de nem volt gond. Egy nála fiatalabb kisfiúval remekül futkároztak és zsiványkodtak. Zabálnivalóak voltak (na jó, ilyenkor azért sajnálom, hogy nem szeretnék tesót, de hát ez van...). Csak a végére lett kicsit nyűgi, de semmi vészes nem volt, a gyomrom sem rándult görcsbe és ez nagy szó. :) Annyi volt, hogy kicsit fetrengett, meg leült a taposóra, de hát ez semmiség. Főleg majd 1 órányi várakozás után, legszívesebben én is hasonlókat csináltam volna. :D
A doktornéninél is nagyon ügyes volt, le a kalappal előtte. Sajnos napirendi kártya/folyamatábra nincs erről (tudom-tudom, kellene és lesz is majd), de szóban elmondtam neki és úgy veszem észre, hogy megértette. Na meg persze óriási dolog az, hogy a gyerekorvosunk jófej és rá tud hangolódni a különböző gyerekekre (az előző dokinkra ez nem volt jellemző és végtelenül örülök, hogy váltottunk!). Annyira kedves volt, az történt ugyanis, hogy nyomta volna a hallgatózóját hanni szívecskéjéhez, és hát azért picit tiltakozott. Erre visszavette azt a valamit (sztetoszkóp vagy mittomén minek hívják) és hozzá érintette a kisCuki kezéhez és közben bátorította, hogy ennyit fog érezni, nem fáj, nincs miért félnie. :) És olyan jól összehangolódtak, hogy a nyuszifülem ügyesen tűrte a vizsgálatot, sőt a doktornéni szemébe is nézett és rá is mosolygott. Ezt meg is jegyezte a doktornő, én meg dagadó mellkassal nyugtáztam, hogy hát bizony ám, rengeteget fejlődött. A torokba kukucs is annyi volt, hogy minimálisan tiltakozott, meg a végén öklendezett, de ennyike. Nincs nagy baja szerencsére, de nem közösség-kompatibilis. Láza, sőt még hőemelkedése sincs, de irdatlan sok a váladék. Így kaptunk köptetőt. Ez is szimpi a doktornőben, hogy nem jön egyből az antibiotikummal.
Kapott a kis drágám matricát meg színezős lapot is, meg is köszönte az unszolásomra (ez azért is nagy szó, mert mikor én legutóbb vittem, akkor szinte felháborodott, legutóbb közönyösen elfogadta, most viszont már határozottan örült neki).
Ezután luxusoztunk kicsit, beteg gyerekkel nem akartam még egy 2 kilis utat gyalogolni, elég volt oda is; így taxival jöttünk haza. Nagyon tetszett neki az "autótó" (ezt a kifejezést régóta használja a személygépjárművekre, annyira aranyos).
Jövő héten ha minden jól megy már mehet oviba. És persze én is kikészültem, fáj a torkom, meg minden, ami egy jó kis megfázáshoz kell... (Mikor lesz már nyár???)
Nagyon büszke voltam a mi kis ördögfiókánkra tündérkénkre. :) Lehet, hogy másoknak nem akkora hű de hanyatt esek dolog az, hogy 2 km-t megtettünk mindenféle babakocsi, meg bicaj nélkül, és ezután még türelmesen várakozott; de nekem igenis nagy sikerélmény és öröm mindez. :)

2015. január 13., kedd

Az új családtag...

Szőnyeget nem ér nézni, 2 hónapja volt takarítva, de hát a színe nem gyermek -és kutyakompatibilis :P :D

2015. január 9., péntek

Annyira kivan a f*s*om!!!

FIGYELEM! Csúnya szavak is előfordulnak ebben a bejegyzésben! Érzékenyebb lelkűek ne olvassák tovább!

01.06. kedd: Elfáradtam, elfáradtunk. Ennyi! Most az volt a szívás, hogy egyszerre kerültünk a lefosom/idegsokkotkapok állapotba az apjával. Eddig szinte mindig úgy volt, hogy ha az egyikünk kiakadt, akkor a másik lett erős és fordítva és ezáltal tartottuk egymásban a lelket. De ma ez sem volt. Ez sokszor eszembe jutott a majd 4 év alatt és a kedvenc sorozatomban is szó volt erről, mikor Michael és Pam kilépett a Dunder Mifflin-ből és megalapították a Michael Scott Papírvállalatot. :)
De vissza a valóságba, szóval hát... mostanában szerintem azért sem megy nagyon az írás, mert úgy vagyok vele, hogy elég átélni is, nincs kedvem még kiírni is magamból. Befásultam. Túlélek. Túlélünk. Kínlódás, izzasztó mókuskerék, csalódások sorozata. Pedig lehetnénk annyira de annyira boldogok is... :(
És cseszettül nem érdekel, ha mondjuk egy felnőtt auti olvassa a soraim és kiakad azon, hogy mekkora geci vagyok amiatt, hogy nem tudok pozitívan állni a neurodiverzitáshoz. Vagyis pozitívan próbálok állni a legtöbb többségitől eltérő dologhoz is; de bassza meg, ha pont a lányomnál nem megy. És nem megy!!! Valahogy abban semmi pozitívat nem látok, hogy 10 hónapja tartja vissza a szarát kakiját. Szerintem ez nem önzés, de nem tudom benne csodálni a diverzitás szépségét, mikor a 3. kúpot dugom a seggébe popójába, miközben az apja fogja le, mindezt egyazon nap, mindenféle eredmény nélkül... És van inger, lenne széklet, mert már csomó napja nem kulázott, de ő inkább visszatartja. És meg fogok bolondulni, hogy egyszerűen nem lehet neki elmagyarázni. Már többször le is rajzoltuk neki, hogy szarás, utána juti, próbáltuk vele megértetni, hogy ha nem kakil, akkor szomorúak leszünk, meg hogy kaksizik a kutya meg a cica meg anyu meg apu meg a kisfaszom is, és hogy a kaka jó, meg ha lesz, akkor kap raffaellót. Büntetéssel is próbálkoztunk,  mármint hogy addig nincs mese, míg nem székelsz fiam. Ezt napirendibe is kitette az apja, de a visszatartási kényszer erősebb volt. És bár az óvónők továbbra sem túl közlékenyek, azt ma kérdezés nélkül megtudtam, hogy sírt és hogy valószínűleg a pocakja miatt. Az egyik óvónő szerint vigyük gasztroenterológushoz, a másik szerint meg (auti spec tanfolyamon kapta válaszul), hogy amíg ő ezt agyban nem rendezi, addig baszhatjuk a kakikönyvtől kezdve a kaka jó és hasonló dolgokat. Természetesen ő nem így fogalmazott, de a lényeg ez volt (asszem). És én is ezt tarom a legvalószínűbbnek. Valahogy úgy tudom elképzelni, mint mikor régebben nem szerette az ölelést, simit, testi kontaktust, stb. Gondolom az ő agya nem úgy dolgozza fel az ingereket és lehet, hogy a kakilás is rossz/fura/ijesztő neki, mint pl. régen az ölelés. Mert látszódott rajta, hogy nem tetszett neki, kerülte, tiltakozott (nem sajnáltatom magam, de azért qrva szar volt ám azon túltenni magam anyaként, hogy lök el magamtól a csemetém). Ja, és olvastam/hallottam, hogy ez neurotipikus gyerekeknél is gyakran felmerülő probléma, csak mondjuk nekik el lehet magyarázni könnyebben a dolgokat vagy lerajzoltatni, hogy mi a gond a kakilással vagy gondolom nem tart ennyi ideig a visszatartási periódus és talán a motiválás is egyszerűbb. De ezt persze nem tudom, mert nincs összehasonlítási alapom. :/ (És ami elkeserítő, soha nem is lesz, hisz nincs az az Isten, hogy én még egyszer szüljek, gyereket vállaljak, neveljek. Nagyon rossz ám ezt érezni. :( )

01.07. szerda: Ma nem vittem oviba, mivel tegnap nem sikerült belőle kivarázsolni a kakát + fél10-kor még fent volt, így szinte garantált lett volna a nyűgösség és hát ugye volt már, hogy sírás miatt haza kellett hoznom, mondom akkor inkább maradjon itthon. Aztán délután szerencsére "kipakolt" rendesen. Ilyenkor olyan nagy kő esik le a szívünkről, szinte a kedvünk is egész más lesz. Meg természetesen neki is.

Ma: Volt ingere, de naná, hogy visszatartotta... :( Mint mindig. Már nincs ötletem. Semmi. És ez "csak" a kaki nehézség, a többit most nincs is kedvem leírni, kifejteni; pedig lenne mit... :( Asszem mélyponton vagyunk. Úgy érzem, hogy tényleg a tűrőképességünk határai vannak több oldalról feszegetve.

Érintett szülők, szakemberek vagy autisták tanácsát nagyon szívesen fogadom és előre is köszönöm! Lassan 1 éve küzdünk ezzel a problémával. :(

2015. január 5., hétfő

Manikűrvadász 2. szülinapi forduló


Szemlesütve vallom be, hogy mostanában ritkán lakkozom ki a körmeimet. A körmös posztok is ezért szünetelnek, de nem mehet ez így tovább! :)
Mikor megláttam Isabella felhívását, gondoltam jelentkezek. Ennek az ünnepi fordulónak az a különlegessége, hogy a bloggerinák nem egymástól vadásznak, hanem a kisorsolt külföldi blogokról kell választani. Nekem Jessica Marie munkái közül kellett választanom. Nem volt könnyű dolgom, több mani is tetszett, de végül egy tipikus téliest választottam és nem is nagyon változtattam rajta. 
Nagyon sürgetett az idő, mert amit eredetileg szerettem volna, az nem sikerült és inkább lemostam és így az utolsó pillanatban kapkodtam össze ezt...  

Eredeti
forrás


Az én változatom (tudom, kell még mit gyakorolnom, ezért is csak  a gyűrűsujjam körmein vannak fenyőfák :D )



ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...