lassandebiztosan

2015. január 9., péntek

Annyira kivan a f*s*om!!!

FIGYELEM! Csúnya szavak is előfordulnak ebben a bejegyzésben! Érzékenyebb lelkűek ne olvassák tovább!

01.06. kedd: Elfáradtam, elfáradtunk. Ennyi! Most az volt a szívás, hogy egyszerre kerültünk a lefosom/idegsokkotkapok állapotba az apjával. Eddig szinte mindig úgy volt, hogy ha az egyikünk kiakadt, akkor a másik lett erős és fordítva és ezáltal tartottuk egymásban a lelket. De ma ez sem volt. Ez sokszor eszembe jutott a majd 4 év alatt és a kedvenc sorozatomban is szó volt erről, mikor Michael és Pam kilépett a Dunder Mifflin-ből és megalapították a Michael Scott Papírvállalatot. :)
De vissza a valóságba, szóval hát... mostanában szerintem azért sem megy nagyon az írás, mert úgy vagyok vele, hogy elég átélni is, nincs kedvem még kiírni is magamból. Befásultam. Túlélek. Túlélünk. Kínlódás, izzasztó mókuskerék, csalódások sorozata. Pedig lehetnénk annyira de annyira boldogok is... :(
És cseszettül nem érdekel, ha mondjuk egy felnőtt auti olvassa a soraim és kiakad azon, hogy mekkora geci vagyok amiatt, hogy nem tudok pozitívan állni a neurodiverzitáshoz. Vagyis pozitívan próbálok állni a legtöbb többségitől eltérő dologhoz is; de bassza meg, ha pont a lányomnál nem megy. És nem megy!!! Valahogy abban semmi pozitívat nem látok, hogy 10 hónapja tartja vissza a szarát kakiját. Szerintem ez nem önzés, de nem tudom benne csodálni a diverzitás szépségét, mikor a 3. kúpot dugom a seggébe popójába, miközben az apja fogja le, mindezt egyazon nap, mindenféle eredmény nélkül... És van inger, lenne széklet, mert már csomó napja nem kulázott, de ő inkább visszatartja. És meg fogok bolondulni, hogy egyszerűen nem lehet neki elmagyarázni. Már többször le is rajzoltuk neki, hogy szarás, utána juti, próbáltuk vele megértetni, hogy ha nem kakil, akkor szomorúak leszünk, meg hogy kaksizik a kutya meg a cica meg anyu meg apu meg a kisfaszom is, és hogy a kaka jó, meg ha lesz, akkor kap raffaellót. Büntetéssel is próbálkoztunk,  mármint hogy addig nincs mese, míg nem székelsz fiam. Ezt napirendibe is kitette az apja, de a visszatartási kényszer erősebb volt. És bár az óvónők továbbra sem túl közlékenyek, azt ma kérdezés nélkül megtudtam, hogy sírt és hogy valószínűleg a pocakja miatt. Az egyik óvónő szerint vigyük gasztroenterológushoz, a másik szerint meg (auti spec tanfolyamon kapta válaszul), hogy amíg ő ezt agyban nem rendezi, addig baszhatjuk a kakikönyvtől kezdve a kaka jó és hasonló dolgokat. Természetesen ő nem így fogalmazott, de a lényeg ez volt (asszem). És én is ezt tarom a legvalószínűbbnek. Valahogy úgy tudom elképzelni, mint mikor régebben nem szerette az ölelést, simit, testi kontaktust, stb. Gondolom az ő agya nem úgy dolgozza fel az ingereket és lehet, hogy a kakilás is rossz/fura/ijesztő neki, mint pl. régen az ölelés. Mert látszódott rajta, hogy nem tetszett neki, kerülte, tiltakozott (nem sajnáltatom magam, de azért qrva szar volt ám azon túltenni magam anyaként, hogy lök el magamtól a csemetém). Ja, és olvastam/hallottam, hogy ez neurotipikus gyerekeknél is gyakran felmerülő probléma, csak mondjuk nekik el lehet magyarázni könnyebben a dolgokat vagy lerajzoltatni, hogy mi a gond a kakilással vagy gondolom nem tart ennyi ideig a visszatartási periódus és talán a motiválás is egyszerűbb. De ezt persze nem tudom, mert nincs összehasonlítási alapom. :/ (És ami elkeserítő, soha nem is lesz, hisz nincs az az Isten, hogy én még egyszer szüljek, gyereket vállaljak, neveljek. Nagyon rossz ám ezt érezni. :( )

01.07. szerda: Ma nem vittem oviba, mivel tegnap nem sikerült belőle kivarázsolni a kakát + fél10-kor még fent volt, így szinte garantált lett volna a nyűgösség és hát ugye volt már, hogy sírás miatt haza kellett hoznom, mondom akkor inkább maradjon itthon. Aztán délután szerencsére "kipakolt" rendesen. Ilyenkor olyan nagy kő esik le a szívünkről, szinte a kedvünk is egész más lesz. Meg természetesen neki is.

Ma: Volt ingere, de naná, hogy visszatartotta... :( Mint mindig. Már nincs ötletem. Semmi. És ez "csak" a kaki nehézség, a többit most nincs is kedvem leírni, kifejteni; pedig lenne mit... :( Asszem mélyponton vagyunk. Úgy érzem, hogy tényleg a tűrőképességünk határai vannak több oldalról feszegetve.

Érintett szülők, szakemberek vagy autisták tanácsát nagyon szívesen fogadom és előre is köszönöm! Lassan 1 éve küzdünk ezzel a problémával. :(