Már a diagnózis felállítása sem volt egyszerű. Sokan nem értették a környezetünkben, hogy miért ragaszkodtam annyira a megfelelőhöz. Nem igazán tudtak belegondolni abba, hogy mivel az anyagi helyzetünk nem engedte meg a magán úton való fejlesztéseket, így muszáj volt más megoldást keresni és mérlegelni, hogy eltitkoljuk vagy megyünk a hivatalos úton. Az utóbbit választottuk. Itt is volt kisebb "keringő", mert először egy vidéki gyermekpszichiátriára mentünk, ahol aztán közölték az akkor 2 éves kislányról, hogy értelmi fogyatékos a szülés körüli oxigénhiány miatt. Hiába bizonygattam és hallották is, hogy már ekkor számolt tízig; nem érdekelte őket; úgy voltak vele, hogy nem lehet az, mert belenéz a szemünkbe o.O . A doktornő mondjuk kedves volt, mikor úgymond idő előtt elhagytuk az objektumot és beszélgettünk a miértekről ; úgy éreztük, hogy meg is értette, hogy mik az aggályaink.
Ezután egy kisebb kutakodás után úgy döntöttünk, hogy a Vadaskertbe fogunk menni. Itt szerencsénk volt, hisz már 2,5 évesen megkapta a gyermekkori autizmus diagnózist. Gondolom, hülyén hangzik, hogy én ezt szerencsének tartom, de mivel éreztem, hogy ő auti, így ez egyfajta megkönnyebbülést is hozott és megnyugvást, hogy emelt óraszámú és a neki megfelelő fejlesztéseket fogja ezentúl kapni a koraiban.
A doktornő sokat gondolkodott és mondta is, hogy nem könnyű döntenie; hisz ha egyszer megkapja a diagnózist, akkor nem igazán lehet róla leszedni; de viszont ha nem kapja meg és mégis érintett, akkor annak a kislányunk issza meg a levét. Vittünk videókat a furcsaságokról és végül ez rakta fel az i-re a pontot. Pár héttel később felhívott a doktornő, hogy beleegyezünk -e, hogy felhasználják oktatási céllal a videókat, természetesen igent mondtam.
Miután kezünkben volt a diagnózis, felvettük ismét a kapcsolatot a tanulási képességeket vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottsággal. Így megkaptuk a heti 3x45 perc gyógypedagógus által tartott fejlesztést + mellé a heti 1x45 perc mozgásfejlesztést. Ezután fejlődött óriásit a kislányunk, hisz nagyon nem mindegy, hogy heti egyszer vagy háromszor találkozik vele a fejlesztője... Így sikerült megismernie, és felnyitni a kis páncélját. Nem volt könnyű dolga még így sem, de nagyon jól csinálta. (Az előző gyógypedagógusunkról ez nem feltétlenül mondható el, bármennyire is kedves, aranyos volt, de nála nem láttam ezt a fajta elkötelezettséget, profizmust, így ismét szerencsénk volt, hogy ő más helyre ment dolgozni, és a helyére ilyen jó szakember került.) A gyógypedagógus az autizmusból írta a szakdolgozatát, nagyon érdeklődő, nyitott; és remekül alkalmazkodott a kislányunkhoz és óriási dolgokat ért el nála. Örökké hálás leszek neki! Azért is, mert ugyanúgy, mint a Dévényesünk (oda is jártunk...), ő sem csak és kizárólag a gyerkőccel foglalkozott, hanem nekem is rengeteg erőt adott, támogatott egy kedves mondattal, pár bátorító szóval, mikor az összeomlás határán álltam.
Az ovikezdés előtti nyáron telefonáltak a szak.bizottságtól, hogy beleegyezem -e abba, hogy speciális, szegregált csoportba kerüljön a nagylány. Tanakodtam, de azt súgta az anyai ösztönöm, hogy még nem áll készen az integrációra, így lehet, többet ártanék vele, mint használnék, ha kötném az ebet a karóhoz. Integráció párti vagyok, de van egy határ, amikor még nem áll készen a gyerkőc. Szorongott volna, félt volna, nem is a számára legjobb óvónőkhöz került volna, így igent mondtam. Ekkor még úgy volt, hogy a 2 szegregált csoport közül az enyhébbek közé fog kerülni. Na szeptemberben kiderült, hogy csak 1 speciális csoport fog indulni, így nincs választás, oda kell mennie. Akik enyhébbek voltak, őket integrálták; a többiek pedig mentek az egyetlen speciális csoportba. Ekkor azét csalódottságot éreztem, de hát nem volt választási lehetőségem. Átverve éreztem magam.
Annak azért örültem, hogy a legeslegjobb óvónőkhöz került, szuper segítővel (gyógyped.asszisztens, de nem vagyok teljesen biztos a beosztásával), így belenyugodtam. Voltak ennek olyan hozadékai, amiknek nem örültem, de korrigáltuk.
Rosszul esett viszont, vagyis inkább aggodalommal töltött el, hogy mivel ovikezdéskor még nappal is pelusos volt, így ezt párszor szóvá tették, és mondták, hogy ha ez nem változik, akkor nem biztos, hogy maradhat, jogszabályokra vagy mikre hivatkozva: nincsenek meg a tárgyi feltételek a tisztábatételhez... Végül kikönyörögtem, hogy mivel közel lakunk az ovihoz, így mondom ha kicsurog a pisi vagy kakkant, akkor hívjanak fel, hazahozom, majd visszaviszem. Ez biztos megzavarta volna és csak harc árán tudtam volna kivitelezni, de még mindig jobbnak láttam ennek felajánlását, mint hogy eltanácsolják az óvodából. De szerencsére nem volt rá szükség, mert egyik napról a másikra nappalra szobatiszta lett. Ez mindenképp az óvoda hatásának és az óvónők szakértelmének köszönhető.
A nyári szünet előtt nem sokkal kiderült, hogy ezt az egy speciális csoportot is meg fogják szüntetni. :( Rettegés fogott el, hogy akkor most mi lesz. Itt is szerencsénk volt, mert szépen megszokta a szabályokat, alkalmazkodott, sok esetben együttműködött, így volt esély egy kis létszámú csoportba való integrációra. A speciális csoportot átrakták a helyi speciális iskolába... Ez ám az integráció (nem az ovit és nem is az iskolát bántom, hisz tudom, hogy nem ők tehetnek róla, magasabb szinteken vannak a gondok, emiatt is a petíció!), hát nehogy már szegény tipikusan fejlődő kisgyerek találkozzon az udvaron vagy a folyosón egy súlyosabban érintett SNI-sel... :(
És ez még csak az óvoda, az iskolától egyenesen rettegek. Mert sajnos nagyon ritkán hallok, olvasok olyan történeteket, hogy simán, könnyedén, gördülékenyen ment az integrálás. Bízom benne, hogy ha összefogunk, akkor valami változhat pozitív irányba; mert az, ami országos szinten van, nem mehet így tovább! Nekünk sokszor volt szerencsénk, de bele tudom képzelni magam azon szülők helyzetébe, akik nem voltak ennyire azok, és nem találnak megfelelő befogadó intézményt, fejlesztést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése