Még egy régebbi poszt egyik hozzászólása kapcsán -ami az integrációról szólt- gondolkodtam el azon, hogy mennyire vagyok elfogadó. Szerintem az átlagnál a sorsom, történetem kapcsán egy kicsit érzékenyebb vagyok, mint az átlag, de ez persze nem jelenti azt, hogy én vagyok a világ legnyitottabb nőcije.
Sok olyan "dolog" van, ami abszolút nem botránkoztat meg, nem vált ki belőlem semmiféle ellenérzést, ugyanakkor álszent lennék, ha azt állítanám magamról, hogy mindenhez ugyanolyan elfogadóan állok. Ez nincs így. De aki nyitott, az szerintem igyekszik leküzdeni az előítéleteit, a helytelen általánosításokat.
Mikor a nagylány elkezdte az ovit, akkor szinte semmit nem tudtam a csoporttársairól. Annyit már hallottam, hogy van egy gyerkőc, aki súlyosan magatartászavaros. És hát vittem a csajszit, együtt szokott be egy cigány kisfiúval és bevallom, hogy őt tippeltem magatartászavarosnak. És persze azért, mert sötétebb a bőre. :( Szégyellem magam emiatt, de tanulópénznek viszont jó volt az ezt követő megismerés.
Történt ugyanis, hogy nálunk zárva van az ovi, aki félnapos, lehozzák, tilos a bejárás napközben. Van egy várótér és ott gyűjtjük be a csemetéinket. :)
Nemrég egy nagyon pozitív kisugárzású nőcivel várakoztam. Még nem láttam, de valahogy szóba elegyedtünk. Kérdezte, hogy hova jár a lányom, mondom a speckó csopiba. Erre közölte, hogy az ő fia is. Kérdeztem, hogy komcsi? Ezután mesélt a kissrácról. A roma fiú a nevelt gyereke. A legkisebb vér-szerinti utóda sérelmezte úgymond, hogy neki nincs kistesója, rágta állandóan az anyja fülit. De ő már negyvenen felül van (nem mondtam volna 35-nél többnek) és emiatt sem, meg egyébként sem szeretett volna elmondása szerint újabb gyereket szülni. De egy új családtag érkezése ellen nem volt ellenvetése, így elvégzett nevelőszülői tanfolyamot és a gyakorlat során ismerkedett meg az otthonban élő kisfiúval, aki elvarázsolta. De annyira, hogy örökbe is fogadták. És imádják. Nagyon nagy szerencséje van a kisfiúnak, hisz a drágám agyvérzéssel, oxigénhiánnyal született, gégemetszést is kellett végezni rajta. Ezek után jó kezekbe került, már az otthonban elkezdték a fejlesztését. Majd az új anyukája is hordta koraira és mára ott tart ő is, hogy a Cuki mellett ő a másik leginkább integrálható csemete a csoportban. :)
Nagyon jót beszélgettem az anyukával, csak úgy sugárzott belőle a pozitív hozzáállás, hihetetlenül szimpatikus volt. És tényleg teljesen elérzékenyültem, hogy ilyen szerencsés a kisfickó. Majd aztán persze mardosott a bűntudat, hogy azért, mert a kiskrapeknak sötétebb a bőre, már egyből arra gondoltam, hogy ő a magatartászavaros... Ne értsen félre senki, nem nézek megvetően a magatartászavarral küzdő gyerekekre sem és nem képzelem azt, hogy a szüleik tehetnek róla; csak érdekes volt, hogy egyből ezt a következtetést vontam le... Előítélet, skatulyázás, általánosítás; és zavar, hogy ez is a részem, de az ugyanakkor örömmel tölt el, hogy felismertem gyarlóságom és igyekszem ellene tenni!
Egyébként Cukker szerelme a valóban viselkedészavaros kiskrapek. Ezek szerint ő is a rosszfiúkra bukik, mint az anyja... :D :P
