2014. november 23., vasárnap

Előítélet

Még egy régebbi poszt egyik hozzászólása kapcsán -ami az integrációról szólt- gondolkodtam el azon, hogy mennyire vagyok elfogadó. Szerintem az átlagnál a sorsom, történetem kapcsán egy kicsit érzékenyebb vagyok, mint az átlag, de ez persze nem jelenti azt, hogy én vagyok a világ legnyitottabb nőcije.
Sok olyan "dolog" van, ami abszolút nem botránkoztat meg, nem vált ki belőlem semmiféle ellenérzést, ugyanakkor álszent lennék, ha azt állítanám magamról, hogy mindenhez ugyanolyan elfogadóan állok. Ez nincs így. De aki nyitott, az szerintem igyekszik leküzdeni az előítéleteit, a helytelen általánosításokat.

Mikor a nagylány elkezdte az ovit, akkor szinte semmit nem tudtam a csoporttársairól. Annyit már hallottam, hogy van egy gyerkőc, aki súlyosan magatartászavaros. És hát vittem a csajszit, együtt szokott be egy cigány kisfiúval és bevallom, hogy őt tippeltem magatartászavarosnak. És persze azért, mert sötétebb a bőre. :( Szégyellem magam emiatt, de tanulópénznek viszont jó volt az ezt követő megismerés.
Történt ugyanis, hogy nálunk zárva van az ovi, aki félnapos, lehozzák, tilos a bejárás napközben. Van egy várótér és ott gyűjtjük be a csemetéinket. :)
Nemrég egy nagyon pozitív kisugárzású nőcivel várakoztam. Még nem láttam, de valahogy szóba elegyedtünk. Kérdezte, hogy hova jár a lányom, mondom a speckó csopiba. Erre közölte, hogy az ő fia is. Kérdeztem, hogy komcsi? Ezután mesélt a kissrácról. A roma fiú a nevelt gyereke. A legkisebb vér-szerinti utóda sérelmezte úgymond, hogy neki nincs kistesója, rágta állandóan az anyja fülit. De ő már negyvenen felül van (nem mondtam volna 35-nél többnek) és emiatt sem, meg egyébként sem szeretett volna elmondása szerint újabb gyereket szülni. De egy új családtag érkezése ellen nem volt ellenvetése, így elvégzett nevelőszülői tanfolyamot és a gyakorlat során ismerkedett meg az otthonban élő kisfiúval, aki elvarázsolta. De annyira, hogy örökbe is fogadták. És imádják. Nagyon nagy szerencséje van a kisfiúnak, hisz a drágám agyvérzéssel, oxigénhiánnyal született, gégemetszést is kellett végezni rajta. Ezek után jó kezekbe került, már az otthonban elkezdték a fejlesztését. Majd az új anyukája is hordta koraira és mára ott tart ő is, hogy a Cuki mellett ő a másik leginkább integrálható csemete a csoportban. :)

Nagyon jót beszélgettem az anyukával, csak úgy sugárzott belőle a pozitív hozzáállás, hihetetlenül szimpatikus volt. És tényleg teljesen elérzékenyültem, hogy ilyen szerencsés a kisfickó. Majd aztán persze mardosott a bűntudat, hogy azért, mert a kiskrapeknak sötétebb a bőre, már egyből arra gondoltam, hogy ő a magatartászavaros... Ne értsen félre senki, nem nézek megvetően a magatartászavarral küzdő gyerekekre sem és nem képzelem azt, hogy a szüleik tehetnek róla; csak érdekes volt, hogy egyből ezt a következtetést vontam le... Előítélet, skatulyázás, általánosítás; és zavar, hogy ez is a részem, de az ugyanakkor örömmel tölt el, hogy felismertem gyarlóságom és igyekszem ellene tenni!

Egyébként Cukker szerelme a valóban viselkedészavaros kiskrapek. Ezek szerint ő is a rosszfiúkra bukik, mint az anyja... :D :P

6 megjegyzés:

  1. Az előítéletek kialakulásához igen sokat hozzásegített a bizonyos népcsoport általános viselkedése az évek folyamán. Nyilván minden általánosítás hamis, és nem igaz a népcsoport minden egyedére, ellenben szükségesek a embernek, hogy "kategórizálni" és szűrni tudja a világot. Nem lehet minden embert egyedileg megismerni, és sajnos nem lehet "csak úgy" bízni sem minden szembe jövő idegenben. Most képzeld el, ha nem lennének általánosítások mennyi veszélybe sodrodna az ember, mivel mindenkit naivan kis angyalnak képzel el. Természetesen fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy az általánosítások nem föltétlen jelentik az alap igazságot és esélyt adni minden arra érdemesnek hogy bebizonyítsa ő kivétel. Azaz hogy is mondjam... a kisfiú megkapta tőled a lehetőséget, hiszen mikor többet tudtál meg róla, rögtön kivetted a "kategóriából". Az nehéz, hogy az előítéletekt és általánosításokat megtartsuk magunknak afféle "biztonsági mechanizmusként". Nem az én hibám, hogy az első gondolatom a hirtelen szomszédba költöző zajos barna bőrű családról nem az, hogy "vagány szomszédok lesznek", hanem hogy "na baszki lehet ellopnak mindent". Nem ÉN okoztam ezt az előítéletet, hanem sok sok év során ők hozták magukra. Ugyanúgy nem az én dolgom az ő jó hírnevüket helyre tenni, hanem ők kell megtegyenek mindent azért hogy bebizonyítsák, az előítéletek nem állják meg a helyüket. Nekem csak annyi a dolgom, hogy esélyt adjak azoknak akik minden előítélet ellenére mégis jó emberek.

    VálaszTörlés
  2. Ez egy tökéletes példája volt annak,hogy hogyan kell MINDENKINEK folyamatosan az előítéleteit vizsgálnia, mert olyan nincs, hogy valakinek nincsenek, és hogy milyen az, amikor valaki tudatosan megvizsgálja ezeket és képes változtatni a véleményén. Nagyon köszönöm az őszinteséged, ha valami, ez szerintem tud segíteni azon, hogy mások is kövessék a példádat.


    Agyrago Bogar: ez eddig rendben is van, csak akkor van a ciki, amikor valaki a fejében folyamatosan mást vár el attól a másik csoporttól, amikor ugyanazokat a gesztusokat az egyik csoport irányába sokkal rosszindulatúbban ítéli meg, mint a másikba, és mindezt észre sem veszi. És rengeteg ember csinálja ezt, sőt, igazából bárki, aki erre nem figyel tudatosan.

    VálaszTörlés
  3. Az ember a saját hibáiból tanul és fejlődik. Magam is sokkal elfogadóbb vagyok, mióta tudom, milyen a "másokhoz" tartozni.

    Nézd csak: https://docs.google.com/forms/d/183STnLFIRb6G0BOrwd7_EbxM9Axz7KN2UZxbOg7suxM/viewform?edit_requested=true

    Én imádom a kérdőíveket :)

    VálaszTörlés
  4. Én egyre inkább nem szeretem kategorizálni az embereket. Persze ez zsigerben bennünk van, de én szeretném minimalizálni. Az pedig, hogy úgy viselkednek, ahogy, ahhoz szerintem a szegregáció, kirekesztés, esélyegyenlőtlenség is hozzájárult. Valamilyen szinten bele is lettek kényszerítve ebbe. És a nem romák félelme innen is fakadhat. Bennem is innen eredhet: teljesen emlékszem, hogy mennyire féltem a putrisor utcáján végigmenni anyuval. Pedig biztos, hogy az ott lakók közül nem mind voltak gazemberek és nem mind önszántukból költöztek oda. Borzasztó volt egyébként az a látvány, nem tudom, ha olyan körülmények közt kellett volna felnőnöm, hogy éltem volna meg.
    Nem könnyű téma ez...

    VálaszTörlés
  5. Egyetértek és tudom, hogy teljesen elfogadó soha nem leszek, nem is célom, mert lehetetlen küldetés lenne; de amit felismerek, az ellen tenni fogok, dolgozom magamon. :)

    VálaszTörlés

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...