2012. április 15., vasárnap

2011.04.15.: a legpocsékabb nap

2011.04.14.: Férj hozott latex bimbóvédőt, mert a szilikont csak egyszer fogadta el, magát a bimbit egyszer sem. (Állítólag lapos. Nem elég, hogy a mellem lapos, de hogy még a bimbóm is?! Na mindegy...) Nagy örömömre szívta. Olyan jó érzés volt, és kicsit meg is nyugodtam, és reménykedtem, hogy most már akkor rendben lesz a táplálása.

2011.04.15.: Reggel szóltam egy csecsemősnek, hogy szeretnénk menni, ha lehet. Felírta a nevet, és mondta, hogy oksa, leadja a kikérőt. Na a 6 órás etetésnél már nem evett, a latexet is csak egyszer volt hajlandó elfogadni... Én eközben amúgy nem aggódtam, mert azt hittem, hogy fent a csecsemő osztályon biztos kap pótlást.

Közben idegeskedtem, hogy sikerül -e nagydolgot végeznem. Itt nem hashajtót, hanem kúpot adnak. Öröm volt felhelyezni. :S Még ekkor is úgy fel volt dagadva mindenem, hogy alig találtam meg, hogy hova is kell dugni. Szerencsére hatott, így ez a gond letudva.

A 9 órás etetésnél jött egy korosabb nőci, aki mindenáron le akarta fényképezni a babákat. Persze jó pénzért. Elég rámenős volt, kicsit idegesített, de aztán beadtam a derekam. Alig tudta lefotózni, úgy bömbölt, de végül sikerült.
Amúgy ez a nőszemély valószínűleg ott dolgozik vagy dolgozott csecsemősként, mert mondta, hogy olyan nincs, hogy egy gyerek nem szopik. Oda is jött, és próbálta a Cukit jobb belátásra bírni, percekig küzdött, de végül be kellett ismernie, hogy mégis van ilyen...

Mindeközben Embörrel is tartottam telefonon a kapcsolatot. Olyan rossz, hogy semmit nem mondanak a bolond szülőnek, és csak az utolsó percben derül ki, hogy mi a franc lesz. Nem mindenki helyben lakik, és nem mindenkinek van a segge alatt kocsi, és így kicsit nehéz fuvart szervezni. Elég hülyén van kitalálva. Folyamatosan zaklattam a védőnőt, és a nővéreket, hogy mire számíthatok, mikor tudok meg egyáltalán valamit. Én teljesen biztos voltam abban, hogy zöld jelzést kapunk, hisz nagy súlyú volt, be sem sárgult. Jó, nem fogadta el a cicit, de gondoltam majd otthon a nyugalomban majdcsak; ha nem, akkor meg majd megoldjuk valahogy. Még mondtam is férjnek, hogy vegyen mellszívót, mert a barátnőm adott kölcsön, és nem ártott volna, ha nekem is van. Még szerencse, hogy nem vett...

Dél körül közölték a nővérkék, hogy nem mehetünk haza. Kérdeztem, hogy miért nem, mire mondták, hogy mert nem szopizott. Hát de mondom attól miért nem mehetünk, vannak nők, akiknek egyáltalán nem indul be a tejük, azok életük végéig a kórházban maradnak a babájukkal??? Teljesen emlékszem, hogy nagy felháborodásom közepette ezt kérdeztem tőlük. Erre mondták, hogy nagyobb baj is van. Bementem a szobába, és nemsokkal ezután jött egy nő, és mondta, hogy menjek fel a csecsemőosztályra, beszélnem kell a doktornővel. Eléggé megijedtem, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi van...

Fent a folyosó végén mondta a doktornő, hogy üljek le. Teljesen olyan volt, mint a filmekben, mikor valami nagyon szörnyű dolgot közölnek, nagyon be voltam tojva. Alá kellett írnom papírokat, hogy beleegyezem a kezelésbe, és felvilágosított, hogy a lány kiszáradt, infúzióra lesz kötve, és a koraszülött osztályon van. Mondom hol??? Erre megismételte. Valahogy nem fogtam fel amit mond, olyan szürreális volt az egész, hogy az én majd 4 kilós babám mit keres ott, ahol többnyire nagyon pici babák szoktak lenni. Kérdeztem, hogy ugye az infúzió hatására gyorsan rendbe jön, de erre a válasz az volt, hogy nagyobb baj is van, mert az elektrolit-háztartása is felborult. Ekkor eltört a mécses, elkezdtem zokogni. A "cukimuki" dokinő erre jól leteremtett, és mondta, hogy fejezzem be, mert megijed a többi kismama. Na köszönöm szépen, igazán emberségesnek teccik lenni. Magyarázgatta azt is, hogy majd merre keressem. Koncentráltam én, de mintha nem fogott volna az agyam.

Felhívtam Embert, és elmeséltem neki a szomorú tényállást. Mondta, hogy azért átjön. Ennek örültem! Addig míg nem jött, fejtem, mint egy félőrült. Ő sem nagyon fogta fel, tényleg olyan hihetetlen volt, hogy ahelyett, hogy otthon próbálnánk összekovácsolódni, még  a kórházban vagyunk. Miközben beszélgettünk, furcsán kezdtem látni. Ahová néztem, egy bizonyos foltban látáskiesésem volt, csak ilyen cikk-cakkos fénylő vibrálást láttam. Félelmetes volt. (Rá 5 hónapra is volt hasonlóban részem, ekkor utánaolvastam, és nagy valószínűséggel aurás migrén lehetett. Remélem többet nem lesz, mert durva nagyon!)

A 6-órás etetésre sikerült csak mennem, mert ott szigorú rend van, és mire elmondták, hogy hogy lehet oda bejutni, már letelt a látogatási idő... Azt sem tudtam mit, hol keressek. Nagy nehezen sikerült szereznem maszkot, sapkát, köpenyt és lábzsákot. Ekkor kezdtem furcsán lenni. Mire beértem, mondtam, hogy úgy érzem nem tudom megetetni, sajnálom. Iszonyú rossz érzés volt. Nem hogy ellátni nem tudtam, felállni sem. Adtak innivalót, meg kitolták a Cukit. Úgy éreztem csődöt mondtam anyaként, már így az elején, hisz szegénynek lóg a fejéből az infúzió, rosszul van, szüksége lenne rám, én meg itt haldoklom a székben. :( Aludt a kis drágám. Visszatolták, és hívtak egy beteghordót, és mondták, hogy ha még 9-kor is rosszul leszek, inkább ne menjek, hogy ne kelljen a bokor közül kipiszkálni. Egy normális világban azt mondták volna, hogy ha még nem leszek stabil, szóljak, és hívnak beteghordót, aki átkísér. (Viszonylag messze van. Legalábbis egy 4 napja szült embernek biztos.) Sajnos bármennyire is szerettem volna menni, nem tudtam. :( Ehelyett nézhettem, ahogy a többi anyuka összebújva, nagy  boldogan szoptatja a babáját. Nyomorult egy érzés volt. Inkább befordultam a mosdó fele, de nem bírtam aludni. Ezután mentem a nővérekhez betétért, mert kifogyott a készletem, és bár mondtam férjemnek, hogy hozzon, de elfelejtett. Lehet jobb is így, mert így megmérték a vérnyomásom, ami ekkor 190 fölött volt. Lehet, ha hoz betétet, akkor reggel már nem keltem volna fel. Sosem tudni, én hiszek abban, hogy minden történik valamiért. 



 Azzal vigasztaltam magam, hogy majd reggel megyek. Fel is húztam a telefont, le is zuhanyoztam hajnalban, de aztán jöttek vérnyomást mérni, és fejcsóválva elmentek, és hoztak gyógyszert. Mondták, hogy eszem ágában se legyen átmenni, csak feküdjek. Ekkor már végképp el voltam keseredve... Most viszont nagyon örülök, hogy ez már csak a múlt, és várom, hogy még kevésbé fájjon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...