lassandebiztosan

2013. október 28., hétfő

Nem, nem lettem még totál pozitív :P

forrás: http://www.homelifesimplified.com.au/mental-health-month-are-you-wondering-if-you-have-postnatal-depression/

 Ehhhh, kemény ez, talán meg is haladja a képességeimet, lelki erőmet, kitartásomat, amit a sors, a jó Isten, a karma vagy ki tudja ki/mi adott nekem. Jó volt végre nem depis bejegyzést írni előzőleg, de azóta már fordult a kocka, és most megint az önsajnálat legsötétebb bugyraiban dagonyázom... Ami kizökkentett első körben az az, hogy bedöglött az elemtöltőm (még földhöz is basztam, hogy rohadna meg!)... Így fényképezőgép hiányában szenvedek, és baromira frusztrál. És ez elindította a sárlavinát.Tudom, hogy apró problémó ez, de akkor is zavar. Amúgy szerintem ezek a szarok 2 évre vannak tervezve, legalábbis a számunkra megfizethetőek biztosan, ugyanis már kettőször jártam így: az előző egy nóném volt, 2 év után elfáradt, majd vettünk egy enerdzsájzert, hogy az majd juj de sokáig fogja bírni. Hát nem... Mármint ha sima elemekkel számolunk, akkor még így is megérte, de akkor is többet vártam volna a hú de márkás vagyok elemektől... Persze mindez nem tépázná meg az idegrendszeremet, ha lenne pénzünk, és nem lenne érvágás a pénztárcánknak egy ilyen kiadás... Na mindegy, a Grando-n találtam egy 3ezerről leértékeltet 1200 Ft-ért, hátha nem szar.
 Most abba inkább nem megyek bele, hogy mennyire bánt, hogy a leány egyre kevesebbszer van köztük, mert akkor menten öngyi leszek! Tudom, nem ildomos ezzel poénkodni, nem is annak szántam. Bármennyire is sajnálom és szégyellem, néha az is megfordul a fejemben, hogy ilyen úton lépek ki ebből az egész, számomra egyelőre lenyelhetetlennek tűnő fájdalomból... (Azért a hatóságokat ne értesítsétek, és ne is aggódjatok értem, gyáva vagyok ahhoz, hogy megtegyem...)
 Másik szívfájdim, hogy van ez az X-faktor. És hát nézem. Vagy legalábbis követem. És ott van Szabó Ádám, aki a Csillag születik-ben is szerepelt 2011-ben, ami igen fontos dátum számomra, hisz én akkor voltam a legboldogabb, mikor még terhes voltam + miután megszültem, és a boldog tudatlanságban tápoztam tápszerrel tápláltam az akkor még totál átlagosnak és egészségesnek gondolt gyerkőcömet, és valahogy ez az Ádi ezeket az időket eleveníti fel bennem, és mocskosul fáj, hogy valószínűleg már sosem leszek olyan felhőtlenül boldog... Azóta pedig már mennyi minden kiderült. :( És sajnálom, hogy gyenge vagyok, de nem tudok dűlőre jutni, hogy miért érdemli szegénykém (érdemeljük) ezt a sok megpróbáltatást... :( Nesreca azon posztja is inspirált, amiben arról írt, hogy milyennek képzelte az anyaságot. Gondolom nagyon keveseknek adatik meg az, hogy a terheses cukormáz és hormonáradat közepette kigondolt tervek teljes egészében valóra váljanak, de  én esküszöm, nem gondoltam volna, hogy ekkora különbség lesz a megálmodott jövőkép és a valóság közt. Most ezt sem szeretném bővebben kifejteni, mert meghasad a szívem; legyen annyi elég, hogy az elképzeléseimből annyi vált valóra csak, hogy ő a leggyönyörűbb kislány. És akárhogy is próbálom megemészteni, valahogy nem megy, hogy az én lányom más, sőt, fogyatékos. Ezek olyan durva szavak, de sajnos szembe kell velük néznünk. :( Mert szociálisan, a kommunikációját és a rugalmas gondolkodást tekintve ő bizony az. És azért is mérhetetlenül dühös vagyok a sorsra, hogy miért nem a 2. vagy a 3. gyerekünk lett ilyen (3 gyerkőt szerettem volna...). Nem tudom, milyen egy neurotipikus gyerek, de szerény elképzeléseim szerint óriási löketet ad, ha van egy "olyan" is, hisz nekünk meg van engedtetve az önsajnálat, mert nincs aki húzzon, mert bár biztos megérzi a Cuki, hogy nem vagyunk a toppon, de ahogy elnézem, ő sokkal inkább szeret az ő világában lenni, mint velünk, és a monológjaira nincs hatással az, hogy a szülei vidámak, avagy sem. :( Aki nem tudja elképzelni, hogy milyen lehet a lányunk, annak mondanám, hogy olyan, hogy ha nem a mese megy, akkor idézeteket ad elő belőlük, ha kérdezünk tőle valamit, mintha süket lenne, inkább éhen halna, minthogy szóljon, nem lehet vele játszani, minimális mennyiségű időt van velünk. És beismerem, kurvára elfáradtam, hisz vele már a kezdetektől voltak nehézségek, és a besokallás határán vagyok (vagy már besokalltam???), szóval szopacs van! Vagy inkább mélytorkozás...
 És gondolom sejtitek, hogy nem vettem még magam rá, hogy fussak, vagy valamit kezdjek magammal, pedig tényleg kellene. De ami késik, nem múlik. :)

6 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Pedig mennyivel jobb volt vidámabb bejegyzést írni. Na de hátha valamikor csak olyannal lesz teli a blogom! :)

      Azért is sajnálom, hogy így meg vagyok zuhanva, mert ez rengeteg energiát elvesz, például sokkal többet kommentelnék, de csak az olvasásig jutok, de most megragadom az alkalmat, hogy itt boldog fél éves szülinapot kívánjak Zsebnek! :) Annyira édes!!!

      Törlés
  2. Ahh, ne idegesíccsé' má'! Most mekkora ciki lenne, hogy 32-en olvasunk (válllaltan!), aztán jól kinyírod magad úgy, hogy előzetesen említetted is. Én pl. elsüllyednék szégyenemben, hogy nem vettem a figyelmeztetést, szal térjünk le erről a témáról! :P
    (Nagyon keresek egy Vekerdy? vagy valamelyik roppant divatos pszichológus idézetet, de nem lelem. Ha lelem, ideteszem, nekem nagyon tetszett, pedig őrülök meg a sok bölcselet megosztásától. )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, ne aggódj, tényleg nem merném megtenni. Eskübecsszó!!! (Amúgy az öngyilkosságról az a véleményem, hogy a legnagyobb bátorság és a legnagyobb gyengeség is egyben. És bennem a gyengeség megvan, de a bátorság sosem lesz meg.)
      Szeretem az idézeteket, szóval ha megtalálod, írd le mindenképp! :)

      Törlés
  3. Nyugi, drága, nyugi! Én megmondom őszintén, kicsit sem vagyok megnyugodva a hülye gyógyszered miatt :P. Azt hiszem, nem igazi megoldás, mert elnyomja a tüneteket (ha épp sikerül, ugye), de nem gyógyít. Márpedig, ami miatt a depid kialakult, az egy állapot, ami tart és tartani fog még egy darabig, úgyhogy meg kellene próbálni olyasmi felé mozdulni, ami kirángat a gödörből. Tudom, hogy tudod, nem az észt akarom osztani, azt is tudom, hogy nó lóvé, ingyé meg nincs semmi. De talán mégis. Nem tudom, mennyire vagy otthon a nálatok működő családsegítő központ működésében. Erre mifelénk minden településen működő CSSk-nak van pszichológusa, akit fel lehet keresni és ingyen elbeszélget/tanácsot ad. Jó, hosszú idő hozzá bekerülni, meg a következő időpontot se egy hétre rá kapja az ember, de megéri. Én már "zavartam" anyukát hozzá, és működött. Ja, és fontos a pszichológus, mert ő nem doki, ergo nem írhat fel gyógyszert. Sajnos, a pszichiáterek nagy többsége egyből gyógyszert ad, és kész. Jó, nyilván nincs sztk alapon sok idejük egy-egy betegre, és valamit ugye tenni kell...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is így látom, mint Te, hogy a gyógyszer inkább csak a szőnyeg alá söpri a gondokat, de attól, hogy nem látszódik,, attól még ott van...
      Szülés után kezdődött nálam erősen ez a zizzenés, addig csak szorongtam. Viszont miután elszállt a vérnyomásom, elkezdtem itthon rettegni egyedül a lánnyal, hogy mi lesz, ha megint ez történik, és mit csinálok majd akkor, mi lesz csóré gyerekkel. És ekkor elmentem a családsegítőhöz, de itt megszűnt a pszichológia, régen volt... De rendes volt a hölgy, mert bebvállalt (ő családterápiát tart), de annyi volt, hogy mondta, hogy reggel gondoljak arra, hogy ez egy jó nap lesz, meg főzzek, és együnk sokszor együtt, majd harmadjára be kellett vinnem a gyereket is, megnézte, és mondta, hogy ennyit tudott segíteni, szedjem a gyógyszert, amíg a doktornő javasolja, és viszhall. Szóval érdemben nem jutottunk sehova.
      Most nagyon bízom abban, amit Móni írt, hogy a korai fejlesztés keretein belül van lehetőség pszichológushoz menni a szülőnek, és majd november elején mehetek is. Hátha jobb lesz.
      Az a baj, hogy már tuti gyógyszerfüggő vagyok. :( Félek letenni.

      Törlés