Nem, nem lettem még totál pozitív :P

forrás: http://www.homelifesimplified.com.au/mental-health-month-are-you-wondering-if-you-have-postnatal-depression/

 Ehhhh, kemény ez, talán meg is haladja a képességeimet, lelki erőmet, kitartásomat, amit a sors, a jó Isten, a karma vagy ki tudja ki/mi adott nekem. Jó volt végre nem depis bejegyzést írni előzőleg, de azóta már fordult a kocka, és most megint az önsajnálat legsötétebb bugyraiban dagonyázom... Ami kizökkentett első körben az az, hogy bedöglött az elemtöltőm (még földhöz is basztam, hogy rohadna meg!)... Így fényképezőgép hiányában szenvedek, és baromira frusztrál. És ez elindította a sárlavinát.Tudom, hogy apró problémó ez, de akkor is zavar. Amúgy szerintem ezek a szarok 2 évre vannak tervezve, legalábbis a számunkra megfizethetőek biztosan, ugyanis már kettőször jártam így: az előző egy nóném volt, 2 év után elfáradt, majd vettünk egy enerdzsájzert, hogy az majd juj de sokáig fogja bírni. Hát nem... Mármint ha sima elemekkel számolunk, akkor még így is megérte, de akkor is többet vártam volna a hú de márkás vagyok elemektől... Persze mindez nem tépázná meg az idegrendszeremet, ha lenne pénzünk, és nem lenne érvágás a pénztárcánknak egy ilyen kiadás... Na mindegy, a Grando-n találtam egy 3ezerről leértékeltet 1200 Ft-ért, hátha nem szar.
 Most abba inkább nem megyek bele, hogy mennyire bánt, hogy a leány egyre kevesebbszer van köztük, mert akkor menten öngyi leszek! Tudom, nem ildomos ezzel poénkodni, nem is annak szántam. Bármennyire is sajnálom és szégyellem, néha az is megfordul a fejemben, hogy ilyen úton lépek ki ebből az egész, számomra egyelőre lenyelhetetlennek tűnő fájdalomból... (Azért a hatóságokat ne értesítsétek, és ne is aggódjatok értem, gyáva vagyok ahhoz, hogy megtegyem...)
 Másik szívfájdim, hogy van ez az X-faktor. És hát nézem. Vagy legalábbis követem. És ott van Szabó Ádám, aki a Csillag születik-ben is szerepelt 2011-ben, ami igen fontos dátum számomra, hisz én akkor voltam a legboldogabb, mikor még terhes voltam + miután megszültem, és a boldog tudatlanságban tápoztam tápszerrel tápláltam az akkor még totál átlagosnak és egészségesnek gondolt gyerkőcömet, és valahogy ez az Ádi ezeket az időket eleveníti fel bennem, és mocskosul fáj, hogy valószínűleg már sosem leszek olyan felhőtlenül boldog... Azóta pedig már mennyi minden kiderült. :( És sajnálom, hogy gyenge vagyok, de nem tudok dűlőre jutni, hogy miért érdemli szegénykém (érdemeljük) ezt a sok megpróbáltatást... :( Nesreca azon posztja is inspirált, amiben arról írt, hogy milyennek képzelte az anyaságot. Gondolom nagyon keveseknek adatik meg az, hogy a terheses cukormáz és hormonáradat közepette kigondolt tervek teljes egészében valóra váljanak, de  én esküszöm, nem gondoltam volna, hogy ekkora különbség lesz a megálmodott jövőkép és a valóság közt. Most ezt sem szeretném bővebben kifejteni, mert meghasad a szívem; legyen annyi elég, hogy az elképzeléseimből annyi vált valóra csak, hogy ő a leggyönyörűbb kislány. És akárhogy is próbálom megemészteni, valahogy nem megy, hogy az én lányom más, sőt, fogyatékos. Ezek olyan durva szavak, de sajnos szembe kell velük néznünk. :( Mert szociálisan, a kommunikációját és a rugalmas gondolkodást tekintve ő bizony az. És azért is mérhetetlenül dühös vagyok a sorsra, hogy miért nem a 2. vagy a 3. gyerekünk lett ilyen (3 gyerkőt szerettem volna...). Nem tudom, milyen egy neurotipikus gyerek, de szerény elképzeléseim szerint óriási löketet ad, ha van egy "olyan" is, hisz nekünk meg van engedtetve az önsajnálat, mert nincs aki húzzon, mert bár biztos megérzi a Cuki, hogy nem vagyunk a toppon, de ahogy elnézem, ő sokkal inkább szeret az ő világában lenni, mint velünk, és a monológjaira nincs hatással az, hogy a szülei vidámak, avagy sem. :( Aki nem tudja elképzelni, hogy milyen lehet a lányunk, annak mondanám, hogy olyan, hogy ha nem a mese megy, akkor idézeteket ad elő belőlük, ha kérdezünk tőle valamit, mintha süket lenne, inkább éhen halna, minthogy szóljon, nem lehet vele játszani, minimális mennyiségű időt van velünk. És beismerem, kurvára elfáradtam, hisz vele már a kezdetektől voltak nehézségek, és a besokallás határán vagyok (vagy már besokalltam???), szóval szopacs van! Vagy inkább mélytorkozás...
 És gondolom sejtitek, hogy nem vettem még magam rá, hogy fussak, vagy valamit kezdjek magammal, pedig tényleg kellene. De ami késik, nem múlik. :)