Lelkileg ingatag...

 Mámmint én meg az uram. A fene nagy jókedvem addig tartott, míg haza nem jött, és nem kezdtünk el mélyrehatóan beszélgetni... Semmi vész és katasztrófa, és semmi dráma, csak úgy dumáltunk. Nem akarunk válni és költözni sem, szóval ilyen téren minden oksa, csak olyan szar látni, hogy ő is szenved. Mert akárhogy is nézzük és szépítjük, de ez akkor is szívás. És szemétség, és igazságtalanság! Lehet, hogy sokan legszívesebben megköveznétek a következő gondolatomért, de egyszerűen nem értem, hogy ha van Isten, akkor miért jó neki, vagy legalábbis miért engedi, hogy gyerekek szenvedjenek, betegek legyenek, meghalljanak? (Anyu szerint most itt a Sátán az úr, de akkor meg azt nem értem, hogy Isten miért hagyja, miért nem taszítja le a trónjáról? Nekem amúgy semmi bajom a vallásos emberekkel, amíg nem akarnak megtéríteni. Tiszteletben tartom mások vallását, és eléggé szomorú vagyok, hogy nekem nincs hitem. Szeretném, de valahogy nem megy. Nem zárkózom el teljesen és idővel lehet, hogy menni fog, de jelenleg nem.) Közben meg ott van például a "drágalátos" féltestvérem, aki akkora link, hogy nem igaz, csak iszik, meg mindenféle gusztustalanságokat csinál. A saját anyjával (aki az én anyám is ugye), úgy beszél, mint más a kutyájával sem... Nem eszik vitamint, csak vedel és cigizik, szerintem a táplálkozása sem a reformkonyha szerinti, és mégis makk egészséges... Mamákám mondta mindig, hogy ő annyira gonosz, hogy az ördög is megijed tőle, és visszaküldi. Van benne valami. És ami még rettentően felidegesít, hogy neki a sors adott egy teljesen egészséges gyereket és mégsem becsülte. Nemnemnem, félre ne értsen senki, nem lennék boldogabb, ha neki is fura gyereke lenne, én azért vagyok dühös, hogy nekünk nincs átlag gyerkőcünk. Arról nem beszélve, hogy ő, mikor 4 éves volt a lánya, engedte, hogy az élettársa kivigye külföldre. Azóta sem látta, és ennek már kb. 14 éve. És tehetett volna azért, hogy nála maradjon a gyereke. Nem megyek bele még mélyebben, de a linkségének köszönhető ez az egész. :(

Annyira jó lenne tudni, hogy a sorsokat miféleképpen osztogatják; vagy azt, hogy mi a cél. :/  

Most meg is ijedtem, mert az motoszkál bennem, hogy mi van, ha nekem ez túl nehéz kereszt? Én nem vagyok erős sajnos. :( Természetesen az ember, ha jó szülő, mindenre képes a gyerekéért. Ezt érzem is magamban, tényleg tűzbe mennék érte, de  valamiért félek, hogy a teher alatt összerogyok, és nem tudok majd tovább menni a nekem szánt úton, és nem lesz bennem elég tartás, hogy segítsek a lányomon. Ebbe nagyon ijesztő belegondolni. Mert ő kire számíthat, ha nem ránk??? Össze kell szednem magam! Erről eszembe jut az Office, mert ott, mikor Pam és Michael kiléptek a munkahelyükről, és új céget szerettek volna alapítani, akkor szinte mindig úgy volt, hogy ha az egyikőjük összeomlott, akkor a másik volt erős, és fordítva. Valahogy nálunk is így érzem: ha férjnek nincs türelme a lányhoz, akkor nekem megsokszorozódik és fordítva. Egyébként a The Office a kedvenc sorozatom, jó szívvel ajánlom. Az első rész után az volt a véleményem, hogy mi ez a szar, de több rész megnézése után már örök kedvencként lépett elő, és tegnap kezdtük el hatodjára az elejétől nézni. :D

Most egyébként a körmöm teljesen igazodik a lelkivilágomhoz: tudom, hogy a trutyi (vagyis a fekete repedezett lakk) alatt ott vannak a színek, és a fehérség, ami számomra a reményt jelenti, de most még csak ilyen fekete szűrőn keresztül látom... Tudom, hogy jobb lesz idővel, csak ki kell várni. Addig meg nem nyavalyogni (túl sokat), hanem tenni és csinálni és előre tekinteni, erőt gyűjteni és hasonlók. Csak ezt leírni könnyebb, mint a gyakorlatban megvalósítani...