2013. október 25., péntek

Az első találkozásom az autizmussal (és sógoréknak végre leesett valami)

Pár hónappal ezelőtti piszkozat:

 Kicsi voltam, talán 5 éves, de erre nem mernék megesküdni, de arra igen, hogy maradandó emlék lett. Egy távoli rokon kisfiú eljött hozzánk, 1-2 év van köztünk, ő ennyivel fiatalabb. Én nagyon szerettem volna vele játszani, de ő nem viszonozta ezt a szándékomat. Rosszul esett nagyon, nem értettem az egészet. Nagyon furcsának találtam, hogy a kis srác csak furcsa hangokat adott ki, és minden lyukba, ami a lakásban volt, belerakta az ujját vagy valamit gyömöszölt bele.
 Mikor elmentek, megkérdeztem anyut, hogy ez most így hogy, meg mint. Ő azt mondta, hogy megijesztette egy kutya, és attól ilyen. Állítólag ez terjengett róla, szóval nem anyu füllentette. Még jó, hogy nem kezdtem el félni a kutyáktól ( akkor kicsit nehéz lett volna kutyamenhelyen dolgoznom...). Talán már akkor tabu volt arról beszélni, ha egy gyerek más, és azért születhettek ilyen magyarázatok? Bízom azért benne, hogy majd pár év, vagy évtized múlva ez változni fog, mert nem jó, hogy az emberek többsége ennyire elutasító, zárkózott!!!! Főleg azért, mert emiatt a nagy tagadás miatt sok kisgyerek később kapja meg a fejlesztéseket, pedig minél hamarabb kezdik, annál jobb (legalábbis az elmélet erről szól, a kivitelezés már nem olyan egyszerű...). Na meg a szülőknek sem annyira kellemes, hogy úgy néznek rájuk, mint a véres rongyra, ha szentségtörő módon el merészelik árulni, hogy az ő gyerekükkel vannak gondok, az ő gyerekük eltérően fejlődik.

 Mikor a terhességem végén beszereztük a babakelengyés cuccokat, hazafele jövet összefutottunk a fentebb említett autista kisfiú anyukájával (Annyira érdekes, mert előtte szinte sosem találkoztunk az utcán). Emlékszem, mennyire sajnáltam. :( Valahogy úgy voltam terhesen, hogy nekem lesz a legegészségesebb, legtökéletesebb, leggyönyörűbb /ez azért stimmel :) /, legtündéribb, legbarátkozóbb csemetém. Eszembe sem jutott, hogy hasonló problémákkal kell majd megküzdenünk, mint nekik. :/ Ők nem is vállaltak több gyereket, de szerencsére a házasságuk nem ment tönkre. Kíváncsi vagyok, velünk hogy lesz...

 Nekünk még nincs diagnózisunk, és egy darabig nem is lesz, de azért vannak olyan jelek, amiket még az őstagadó anyám is észrevett. Elárulta, hogy a rokon fiú is pontosan ugyanúgy hurcibálta a tárgyakat maga előtt tartva, mint a Cukkancs. Persze ez sem jelenti azt, hogy ő is auti, de azért benne van a pakliban. Ezzel az eshetőséggel is szembe kell néznünk... :(

 Ezt írtam pár hónapja... És velük szeretném felvenni a kapcsolatot. Lassan erőt és bátorságot veszek magamon. Remélem nem tartanak majd tolakodónak...

 És hogy miért is került elő most ez a régi piszkozat? Mert szerintem a Cuki unokatesói azt érezhetik, mint én jó pár évvel ezelőtt. A velük folytatott egyik beszélgetés (9 és 6 évesek) arról szólt, hogy megkérdezték, hogy mennyi idős is a Cuki, mire én mondtam, hogy 2,5, lassan 3 éves már. Erre a kisebbik aszongya, hogy az oviban is vannak 3 évesek és egy kis csalódásfélét véltem felfedezni az arckifejezésében. És ezért is bírom a gyerekeket, ők nem köntörfalaznak, nem puhánykodnak, és szavak nélkül is ki tudják fejezni a gondolataikat egyértelműen. Ugyanis szerintem arra céloztak, hogy a Cuki is annyi idős, mint az oviba járó legkisebbek, és hogy mennyi különbség van köztük. És mennyire jó tükrök már a gyerekek!!! Én nem szeretem azt, hogy jujjj, nem szabad hasonlítani a gyerekeket... Ez kamu, mindenki hasonlít, fölösleges bűntudatébresztés az, hogy ez kreténség, és a gyerekek nem tudják, hogy nem szabad(na)... Most nem az, de ha nem hasonlítottam volna a korabeliekhez a lányomat soha, akkor nem vittem volna Dévényre, szakértői bizottság elé, TSMT-re; talán észre sem vettem volna, hogy ő mennyire más. (Jó, valószínűleg észrevettem volna, csak elhittem volna a majd kinövi dumát, amit oly sokaktól volt "szerencsém" hallani...). Mert lehet szépíteni, de ő akkor is nagyon MÁS...
 És nem is az uncsitesókkal van a probléma, hanem a szüleikkel ( a félszemű aranyhalat visszavivőkről van szó). De már ők is fejlődnek. :) Ugyanis anyósomnak elmeséltem ezt a párbeszédet, és közöltem, hogy szerintem meg kellene beszélni az unokatesókkal, hogy a Leánykánk miért nem játszik velük, stb. Ezt elmondta a legközelebbi sógorékkal való találkozáskor nekik, mármint sógoréknak, és le voltam hidalva, ugyanis már ők is látják, hogy Hancseszka nem olyan, mint a többi gyerek. Ez óriási dolog, hisz azt tapasztaltam, hogy inkább hárítottak és tagadtak, de ugye van az a pont, ami után már nem lehet... És én azért is szeretném megejteni ezt a gyerekekkel való beszélgetést (természetesen az ő nyelvükre, érettségi szintjükre lefordítva), mert nem szeretném, hogy sokszor érezzék azt, mint amit én a rokon kisfiúval kapcsolatban. Mert mi ugye távoli rokonok vagyunk, ritkán találkoztunk, de a Cukim az uncsitesóit általában hetente látja, jobb tiszta vizet önteni a pohárba. Mindenkinek ez az érdeke, bármennyire is kellemetlen ez egyeseknek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...