Elegem van!!!!!!!!!

 Unok mindent! Kicsüng a hercsim, és nincs is kedvem visszafognom magam, szóval érzékenyebb lelkű olvasóim, vagy akik ezen blogbejegyzéstől felüdülést várnak, innentől ne olvassanak tovább a saját érdekükben!!!

•  Totál hülye vagyok: ha nincs fejlesztés, az a baj, ha van, akkor meg az... Ugye új mozgásterapeutánk (vagy mink) van. Kedden voltunk nála, volt még egy kislány, aki pár hónappal idősebb a leányzónknál, és hát, hogy is mondjam, fájt, hogy még a fejlesztésre szoruló gyerekek közt is látszódik, hogy mennyire más a mi gyerkőcünk, mennyire iszonyatosan le van maradva, és tényleg sokszor olyan, mintha más bolygóról jött volna. Sajnálom, próbáltam pozitívan felfogni, de nem megy, hisz ez szar érzés. :( A másik, hogy az új fejlesztő valahogy túl erős a lányunkhoz. Az előző konduktorért a szívem szakad meg, egy tündér volt csilingelő hanggal, elképesztő kedvességgel. Én már komolyan a hangjától megnyugodtam, az a tipikus, legszívesebben megölelném konduktor volt, és a kisasszonyra is hamar ráhangolódott. Bassza meg ez az ország, hogy minden jó szaki, akinek módja van rá, dobbant, és húz innen a picsába... Ugyanis a volt, tökéletes konduktorunk is kimegy külföldre, milyen meglepő, mi? :( Jó, az új sem undok, és nem szeretnék első találkozásból végső következtetéseket levonni, és tényleg aranyos, meg minden, de valahogy nem tudom, még össze kell hangolódniuk/hangolódnunk. Erős személyiség, lehet, túl erős a lányomhoz. A Cuki ugyanis olyan, hogy ha valami túlságosan erőltetve van, akkor végérvényesen nem hajlandó csinálni az ominózus dolgot. Na de ha ezt nem veszi majd észre Zs. néni, akkor majd mondom neki. Oszt ennyi. De akkor is foskaki, hogy az én lányom, mint egy vakegér, csak rohangál, és abszolút minimálisan lehet bevonni bármilyen együttműködésbe. És ezeket az együttműködéseket ne úgy fogjátok fel, hogy valami katonai kiképzés, hanem mind játékos feladat lenne. De az én lányom inkább monológokat ad elő a kibaszott Dóra a felfedezőből ilyenkor is... Szóval ez a kettősség a fejlesztésekkel: ha nincs, akkor elveszettnek, magamra hagyottnak érzem magam, ha meg van, akkor heti kétszer szembesülnöm kell azzal, hogy mennyire fosik mindenre a lányom, és mennyire az ő világában él, és ezt csattanós pofonként élem meg. Mármint ezt tudom fejlesztés nélkül is, csak itthoni környezetben tudok elterelő dolgokat csinálni (netezés, néha egy kis pakolás, főzés meg ilyesmik), de ott együltő helyemben kell szembesülnöm azzal, hogy a kurva életbe is...

• Még mindég nincs leletünk a Vadaskerti útról... Nem mintha valami egetrengető újdonság kiderülne, de azért mégis na. A cuki fejlesztőnk akinél ma is voltunk, (és ő is új, nem csak a konduktor) viszont szimpibb, mint a régi, várja, hogy mik a javaslatok, ugyanis az alapján állítaná össze a fejlesztést. Ma megelégeltük, így férjem telefonált, és naná, hogy a doktornénink lebetegedett, a héten még nem is dolgozott, így lehet, hogy a várva várt levelünk még fel sincs adva... :/ Vagy a poústa nyelte be, nem tudom. Mindenesetre főbasz és kész. Ha meglátom a bélyegzőn, hogy a poústa csücsült rá, akkor mindenképp írásos panaszt teszek. Vagy jelzem, hogy szíjjanak le! Amúgy meg attól is totál kivagyok, hogy az összes orvosi bizbaszt, ami tele van személyes adatokkal meg mittudomén, csak úgy lazán, közönséges küldeményként adják fel, közben meg fontos levél, örülnék, ha nem 2 hét alatt kapnám kézhez, miért nem lehet ajánlva feladni??? (Az egyébként imádott neurológusunknak ajánlott levélre felbélyegzett válaszborcsit+kitöltött ajánló szelvényt is mellékeltem, mégis sima levélként érkezett meg az igazolás az emelt családira...) Legutóbb, az MR vizsgálat időpontját kaptuk meg úgy postai úton pénteken, hogy kövi hét hétfőjére volt időpontunk, amit a doktornő kért, és a levélben volt közölve a dátum... Oké, férjemnek elég rugalmas a munkahelye, meg apuka a főnöke (mármint gyermekekkel rendelkező férfi; nem a férjem, vagy az én apám), így megértőbb, de elképzelhető, ha szalag mellett melózna az Embör, elküldték volna a jó édes muterjába, ha pénteken 11-kor szólt volna, hogy hétfőn nem gyüvök, mer' a kölök agyát akarják megkskubizni Kistarcsán...

• Szétcsesződött a biciklim. Jó, ennek egy kicsit örülök, mert ha éghető lenne, már rég felgyújtottam volna, ugyanis mindig szívatott. Mikor megvásároltuk is, könyörögtem az akkor még "csak" szerelmemnek, hogy inkább áldozzunk már pár ezerrel többet egy normális bicóra, de nem, ő egy valami import fost vett, aminek az első utam alkalmával leesett a pedálja, majd 2 hónap után úgy elkopott a külsője, hogy kilátszott a belső, állandóan durrdefektet kaptam, és úgy zörgött csattogott, hogy nem igaz... Szóval sajnos igazam lett, jobban megérte volna inkább egyszer kicsit többet rááldozni, és nem kellett volna állandóan szerelgetni. Most viszont már olyan problémája lett, hogy az én, "semmit fel nem adok" férjem, aki akár Mekk Ellekhez hasonlóan is, de megszerelős típus, szóval legutóbb már ő is azt mondta, hogy ennek annyi, nem nyúl hozzá, nincs értelme, drágább lenne a szerelés, mint amit ér a csotrogányom... Elméletileg faterom kölcsönadja anyu biciklijét, míg nem veszünk. Én valami olyan édi, nőcis kis kerékpárt szeretnék, ami nem monti, hanem olyan retrós. De basszák már meg, olyan drága, hogy ihaj...  

• Nemrég elbőgtem magam azon, hogy a majd 60 éves anyám sokkal csinosabb, mint én... De komolyan mondom: neki van melle, a hasa sem olyan zebra, mint az enyém, és nem dülled a melle elé... Nem túlzok, az én mellkasomon van ilyen csecskezdemény bimbóval, és csókolom... A hasamat meg már bemutattam (szétnyílt hasizom és az ebből adódó dülledés + temérdek terhességi csík). Nem érzem magam jól a bőrömben. Eddig sem volt túl sok önbizalmam, de most minimálisra csökkent. :( És mikor ezt bőgve elmondtam az anyámnak, mi volt a reakciója????? "De nekem meg kattog a bokám..." Erre én köpni nyelni nem tudtam... Inkább kattogna mindkét bokám, minthogy ilyen lehetetlenül nézzek ki. De mindig neki kell a középpontban lennie, így ráhagytam. Már olyan elvetemült gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy írok plasztikai sebészeknek, hogy műtsenek már meg, -és a bár nem olyan nagyon forgalmas blogomon, de minden zokszó nélkül közzé tenném a tapasztalataimat, és a valószínűleg igen látványos előtte-utána képeket is-, szóval ha van plasztikai sebész ismerősötök/rokonotok, aki jótékony célból megműtene, szóljatok neki. ;) Tudom, hogy ez hülyeség, de álmodozni ér, nem? :) Férjem megkérdezte, hogy de vállalnád? Eskübecsszó, hogy akár holnap a kés alá feküdnék!!!

• Annyira magányos vagyok, mint még sosenem... Érzem, ahogy a "sima" gyerekes hús vér ismerőseim lekopnak... és kerülök/kerülünk a perifériára. :(

• Ma, ahogy inaltunk a fejlesztésre, elviharzott mellettünk biciklivel egy ismi anyuka, az 1 évvel fiatalabb lányával akivel a nyáron "bandáztunk" a játszón, és volt lövése róla, hogy furi a lányom. Nem hangoztattam, akinek van szeme, és találkozott vele, az vágja, szóval ez a csajszi nagy boldogsággal mondja a szia után közvetlenül, hogy kisfiú a kövi baba. Én az állmosoly mögül csak annyit tudtam kinyögni, hogy jujj, de jó, vagy valami hasonló, mert amúgy tudtam, hogy terhes, de valahogy mintha nem éreztem volna szükségét annak, hogy tudjam, hogy kiskukist hord a szíve alatt. Olyan fura, fellengzősség volt a hangjában, de persze lehet, hogy csak beképzelem. Mindenesetre én is bicikliztem a terhességem első felében, de nem emlékszem, hogy bárkinek is a szia után odapöccintettem volna a születendő gyermekem nemét. Valahogy tényleg furcsa volt az egész, és persze fájt. Lehet, segg vagyok, valószínű csak az örömét akarta megosztani, de már baszottul elegem van, hogy én mindent hallgassak meg, de rám/ránk meg alig kíváncsi pár ember.

• Utálok kimenni az utcára... Most, hogy elkezdődött a bölcsi, ovi, és látom a sok kézenfogva sétáló gyereket a szüleivel, szétszakad a szívem. :(

• A férjem tuti pista (mármint autista)... Ezt nem én találom ki, hanem közösen jöttünk rá. Nem most, már egy ideje sejtjük, és ugye eddig reménykedtem, hogy majd megváltozik, vagy valami hasonló... Ma arról beszélt, hogy van igénye az ölelésre, de amint ténylegesen megölel, 3 másodperc után már zavarja. :( Én viszont egy romantikus, ölelkezős fajta vagyok voltam, ugyanis a lányom és a férjem által átélt megszámlálhatatlan visszautasítás után már enyhült a testi kontaktus utáni vágyam.

• Nincs jövőképem, karrierem, célom, motivációm, vágyam. Egy részmunkaidős melóban voltam szülés előtt, amivel konkrétan olyan sok bajom nem volt, de nem érzem azt, hogy onnan bármikor is felfelé ívelne a karrierem, vagy legalábbis az óraszámom. Persze, a felvételkor megvolt a mézesmadzag, hogy ha jól dolgozom, lehetek több órában is, de én csak picit voltam puncsos, így elképzelhető, hogy kábé 10 évet kellene lehúznom 2 órában azért (igen, ilyen röhejes óraszámban dolgoztam, de a munkanélkülinél talán jobb volt, és ide is protekcióval jutottam be...), hogy előléptessenek 4 órás dolgozóvá. :D :P :( (És bár az öndicséret büdös, de szerintem jól dolgoztam. Vagy legalábbis becsületesen. Lehet, hogy az átlagnál egy kicsit lassabb vagyok, de meg lehetett volna nézni a hiba arányomat, tudtommal nem kellett utánam túl sokszor javítgatni.)

• Az egyik ismerősöm/rokonom eltervezte, hogy újabb babát szeretne szülni, jelenleg "gyártási fázis alatt vannak" és ő lesz a 3. utóduk. Nem a gyereket sajnálom tőle, hanem azt az érzést, hogy mekkora célja van már az életének, és mekkora jó már, hogy lesz újabb gyerkőce. Én szülni nem fogok, nagyon szívesen fogadnék örökbe, de a bogyeszok miatt már eleve esélytelen vagyok, és sajnos a férjem meg egyébként sem szeretne örökbefogadni. :(

• Már egy csomó ideje rágódom azon, hogy találkozzak és elbeszélgessek a rokonomékkal, akiknek súlyosan érintett, majdnem velem egykorú, autista gyerekük van. Régen anyuék által volt, hogy összejártunk, mikor még gyerek voltam, de aztán valahogy elmaradtak ezek az összejövetelek. Ha az utcán találkoztunk, mindig jót elbeszélgetünk, nem feltétlen az autizmusról, de alapvetően is bírom őket, de valahogy van bennem egy félsz, hogy most hogy nézne már ki, hogy ha odaállnék eléjük, hogy helló, kiderült, hogy az én gyerekem is autista, dumáljunk már erről... Szóval ez olyan izén hangzik. Pedig nagyon érdekelnének a tapasztalataik. Ahogy észrevettem, szívesen beszélnének róla, de igazából fájdalmat sem szeretnék okozni nekik azzal, hogy felszaggatom a kérdéseimmel a rég elvarrott sebeiket. És lehet, hogy az is rosszul esne nekik, hogy ugye most már sokkal több fejlesztési lehetőség van, míg mikor az ő fiukról derült ki, hogy auti, még magáról az autizmusról sem nagyon volt a szakemberek közt sem annyira mélyreható tudás, hisz akkor még ritka dolognak számított... De közben meg elképesztően érdekelne, hogy anyaként és apaként hogy lehet feldolgozni, hogy autista a gyerek. Nekem most valahogy ez nem megy, nagyon fáj, hogy nem tudtunk egészséges (vagy legalábbis átlagos) utódot nemzeni, és kíváncsi vagyok, hogy hogy lehet ezen túllépni. Ők nem vállaltak több gyereket. Érdekelne ez is, és az is, hogy a házasságukra milyen hatással volt a fiuk állapota.

• Kamasz akarok lenni, és be akarok rúgni és cigizni akarok, és felelőtlen akarok lenni, és ilyesmik... Kissé szétcsúsztam úgy érzem. :/ Ehhez az életérzéshez most nagyon jól esik Marilyn Mansont hallgatni...

• Meg is jött (lehet, hogy ezért is vagyok ilyen morcos) és ráadásul fogytán még a pinaszappanom intim mosakodó gélem is. Ja, ez menstritől függetlenül csak úgy eszembe jutott, mert ezen is szoktam kissé dühöngeni, hogy milyen drága, kész rablás, de a hüvelyem normál pH-jának fenntartása minden pénzt megér. :P Amúgy tényleg úgy megszoktam már, hogy nem tudnám nem használni, és végül is sokáig elég, de akkor is cseszett sokba kerül.

Na, hagyok panaszt későbbre is. :)