Ha már így benne vagyok a rinyában, akkor költői kérdést is van kedvem feszegetni

A költői kérdés meg az most nekem, hogy vajon miért kefélnek lépnek félre az emberek? Ez úgy jutott eszembe, hogy ugye most nagyon hú de elemezzük a dolgokat és keressük az élet értelmét periódusomban vagyok és ilyenkor ilyesmiken is szoktam csámcsogni...

Kamaszként volt, hogy félreizéltem, de az akkor volt. Fiatal voltam és bohó. És a nem szerelmemet csaltam meg a szerelmemmel (persze ez nem mentesít az alól, hogy csúnya dolog volt részemrül...) Nah, de ami elindította bennem ezt a dolgot, az az, hogy kíváncsi lennék a miértekre. Nem biztos, hogy így van, de én úgy képzelem, hogy a férfiak az esetlegesen megritkult együttlétek miatt kacsintgatnak félre legtöbbször, míg a nők inkább azért, hogy megkapják azt a gyengédséget, figyelmet, szenvedélyt, ami a kapcsolatok elejére jellemző inkább.

Az ezen való agyalást az indította el, hogy valamelyik nap loholtam a csajszival fejlesztésre, szakadt az eső, így esőkabátban száguldoztam, fejemen kapucni, és az egyik legkedvesebb, legudvariasabb munkatársam az út túloldaláról integetett. Ez olyan jól esett, hogy hihetetlen. Nem, egy integetés miatt nem szeretnék vele lefeküdni és szerelmes sem lettem (pár évvel idősebb is nálam, szerintem akár még az apám is lehetne korilag; nem, mintha ez olyan lényeges momentum lenne, mindig is az idősebbekre buktam... :P), de ez az eset is szembesített azzal, hogy milyen jó, mikor figyelnek az emberre vagy legalábbis észreveszik a létezését, emberszámba veszik, emlékeznek rá (csomó munkatársam nem ismer fel, vagy legalábbis b*szik köszönni, oké, elég átlag fejem van és nem sokat dolgoztam ott, na de akkor is...). Ez így szerintem amúgy most rohadtul nem érthető vagy könnyen félreérthető. Azoknak üzenem, akik személyesen is ismernek bennünket, hogy ezt meséltem az uramnak is, szóval fölösleges árulkodni... ;) :P