Csütörtökön egy kissé bunkó voltam :(

(Ez az a poszt, amit közzétettem, majd visszaállítottam piszkozatnak, mert annyira szégyelltem... De aztán egész nap azon agyaltam, hogy az milyen már, hogy szépítem magam, így úgy döntöttem, hogy kiteszem, bármennyire is sül a pofám miatta. Így is valószínűleg sokszor szépítek magamon tudtomon kívül, reflexből; hát legalább tudatosan ne maszkírozzak már!)

Bűntudatom is van miatta. :( Bár nem volt szándékos, de akkor is bánt...

Már eleve morcos voltam, anyám is több ízben felhúzott (külön posztot érdemel , és még azért takonypócok is vagyunk, köhögünk meg ilyenek). Eddig az volt a szerencse, hogy pár napos csúszással kaptuk el a megfázást a lánnyal, de most szinte egyszerre jött ki rajtunk, és hát gondolom nem kell bemutatni, hogy sajgó fejjel milyen kellemetlen tud lenni a gyereksipítozás. Főleg, ha gyakran előadja magát...

De mivel már napok óta nem volt levegőn a Cuki, így már azért ildomos volt levinni... Mentünk a játszóra. A hozzánk közel lévőnél tök ügyes volt, néztem is, ugyanis már egy csomó ideje hintázott és mások is szerettek volna, ezért igyekeztem rávenni a "kiszállék"-ra. Szinte észre sem vehető ellenállással kellett csak szembeszállnom. De idővel egyre több gyerök jött a játszóra, és ez kissé frusztrálta a Cukkert.  Kb. ekkor érkezett melóból az apja, és bár már csipás szemekkel is az első kérdése reggel, hogy "hol az apu?" vagy "megkeressük az aput!" és képes minden órában tényként közölni velem, hogy "apu focizik, apu cigizik, apu dolgozik, apu szobában, apu alszik". És mindég mondom neki, hogy apád dolgozik, mégis mindig hiányolja. Ennek ellenére, ha végre valahára hazajön, szinte észre sem veszi... Jó, azért szerencsére mostanában egyre gyakoribb, hogy itthon megörül neki. Vagyis szerintem mindig örül neki, csak nem mindig van annak tudatában, hogy ezt jó dolog kimutatni. :)
Tegnap a játszón, ahogy odajött melóból érkezve az apuja, hát semmi reakciót nem mutatott. :(  De kb. úgy képzeljétek el, mintha egy vadidegen jött volna oda, nem pedig az imádott, egész nap hiányolt apja...

Majd faterja hazament, de előtte elindult természetesen a vakvilágba a drágánk (egyre több gyerek lett és ez gondolom zavarta), így az apja utána ment, míg mi összeszedelőzködtünk. Ilyenkor mintha nem is hallana. Ha nem lennének autók, esküszöm, rászerelnék valami nyomkövetőt és/vagy kamerát és megnézném, hogy ugyan mit csinálna, merre menne és hogy egyáltalán mikor tűnne fel neki, hogy nincsenek vele a szülei...

Átmentünk hát a rettegett kutas játszóra...(Apja nélkül.) Ahol persze összezörrentünk. Idösanyám is ott volt, csak hogy még harmonikusabb legyen az egész. :P Egy pici ideig elvolt, de aztán jött a katasztrófa egy éktelen hiszti formájában majd ezt követte egy jó hosszú folyamat, miközben ugyancsak ellenkezett. Majd próbáltam belepasszírozni a hintába, mert már fél órája azt szajkózta a hempergések közepette, hogy "belecsücsű hintá", de ha a közelébe mentünk, vagy belesegítettük volna, akkor már tiltakozott. Jó, ez lehet dac is, de azért hogy egy olyan miatt fetreng a homokban, hogy szeretnénk a kedvében járni, és teljesíteni minden óhaját, na az már nekem sok. Ezután elszakadt a cérnám (álmos voltam, taknyos, anyám is ugye felhúzott, meg a lány is és még sorolhatnám a türelmetlenségem, bunkósságom lehetséges okait), de az a lényeg, hogy úgy voltam vele, hogy akkor oké, beleülsz abba a kurva nyamvadt hintába és akár órákig is löklek egy kis csöndért cserébe... (amúgy a hintában sincs csöndben, sőt soha, csak ha alszik, de ezt tényleg szó szerint kell érteni!, de a hisztihez képest a karattyolás már simogató zene a füleimnek). De persze mialatt ezt a projektet kiviteleztem, az értetlenségből kifolyólag a drága egyetlen kislányom szokásához híven vadul őrjöngött, mire egy aranyos leányzó megkérdezte, hogy mi a baja a kislánynak. Én ekkor már eléggé ki voltam bukva és hát izé, azt mondtam elég hangosan az érdeklődőnek, hogy "semmi baja nincs, csak autista". Ahogy ezt kimondtam, már megbántam. Na nem a mondatot (még annak ellenére sem, hogy oltári nagy csend lett az addig nyüzsgő játszón és mindenki bennünket bámult), hanem annak hangerejét, stílusát bántam meg. Mert a kislány pusztán aranyosan érdeklődött, én meg a felgyülemlett feszültséget így adtam ki. :( Nem mondtam semmi csúnyát, bántót; de szégyellem, hogy nem tudtam a hülye temperamentumomat megfékezni vagy legalább a hangerőmön csökkenteni és képtelen voltam figyelembe venni, hogy egy olyan fiatal érdeklődőnek dobálóztam az autizmussal, akinek valószínűleg lövése sincs róla, hogy mit jelent e szó, de ezáltal biztos, hogy negatív társítást keltettem benne, pedig a céljaimmal, álmaimmal (elfogadás, megértés, befogadás) ez pont ellentétes . :'( Nem akarom hibáztatni a Cukkert, de azért az is erősítette a hangerőmet, hogy valahogy úgy éreztem, hogy túl kell kiabálnom, plusz még ugye "közelharcoltunk" is és így robbantam. :( Tényleg nagyon szégyellem, hogy nem voltam ura a helyzetnek. :(
Azzal vigasztalom magam, hogy a hibáiból (is) tanul az ember, legalábbis nagyon remélem; szóval fáradtan, megfázva, kialvatlanul, anutám társaságában nem viszem többé játszótérre egyszem gyermekemet... :/
Remélem nem vettem el a kedvét a kislánynak a további kérdéseinek feltevésétől, mert amúgy tényleg nagyon aranyos volt és mindig meghatódom a gyermeki nyitottságon, őszinteségen!
Már rég éreztem magam ekkora gyökérnek... :(