Ma megtudtam egy olyan dolgot, ami miatt többé nem fogok szomorkodni azon, hogy rusnya lett a hasam. Ki a francot érdekel, életem egyik legszebb 9 hónapja miatt olyan amilyen. Bűntudatom is van, hisz akiknek nem lehet gyerekük, százszor vállalnának szerintem ekkora áldozatot. Sőt, jóval többet is.
Amúgy próbálom magam kicsit pozitívabbá tenni, de nem könnyű. Persze nem lehet életem végéig a sanyarú gyerekkorral takarózni, de azért nem mindegy, ki honnan jön, milyen példát lát. Aki egy szeretetteljes, összetartó, mosolygós családból származik, egész máshogy látja a dolgokat. Én sajnos inkább csak a rosszat, a piásság árnyoldalait, balhékat, gyűlölködést láttam. Mamákám volt az egyetlen, aki pozitív volt, pedig 2 világháborút megélt, sok rosszon ment keresztül, mégis tudott jókedvű lenni, sokat danolt, imádtam. A többiek, akik mellett felnőttem besavanyodott, hisztiző, alkoholista, léhűtő alakok. Nehéz majd 20 év ilyen után más szemszögből nézni a világot, és nem mindenben a rosszat, a nehézséget látni. Olyan szeretnék lenni, mint Mama, és ez azért is fontos, mert nem mindegy, hogy a lány is mit lát, milyen háttérrel indul az életbe.
Mindezzel nem azt akarom írni, hogy ezentúl minden rosszban meg fogom látni a jót is, és hogy nem adok hangot mondjuk a nemtetszésemnek (épp készülök írni egy filmfikázós bejegyzést, mert felb*szódtam). Ez tudom, úgysem menne, nem én lennék, ez is a részem, de nem szeretném, hogy a mérleg nyelve a negatívság fele billenjen. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése