A múlthéten megjött a levél a szakértői bizottságtól, így már heti 4 fejlesztésre jogosult a csemete, jövőhéten már emelt óraszámban fogunk menni. Örülök neki, ráfér a kisasszonyra.
Csütörtökön voltunk N. néninél (ő tartja a gyógypedes foglalkozásokat), aki továbbra is nagyon aranyos, lelkes; és ő is tök szuper játékokat válogat össze, a jutalmazásnál is nagyon odafigyel, hogy mik a kedvencei a leányzónak, de ő itt meg inkább elvonul autiba: talál valami lóbálnivalót, fel-le járkál és idéz a mesékből. Már N is bekeményített, így mostmár bele kell nekem is nyugodnom, hogy ennek ez a módja. :S Annyival volt másabb, mint a tornás hölgy, vagyis Zs. néni, hogy N. nem egyből vette fel a belekényszerítős dolgot, próbálta puhítani, és így nem volt olyan sokkoló, mint Zs. néninél elsőre. De amúgy már Zs.-t is kedvelem, ő is kedves, csak ijesztő volt számomra, hogy ilyen keményen áll a dolgokhoz, de most már értem. :) És olvastuk is, meg más szülőktől is hallottam, hogy sajnos ez kell, és idővel rá fog jönni (remélem minél hamarabb), hogy hiába a hiszti és a tiltakozás, akkor is együtt kell működni. Az óvodában sem fogja senkit sem érdekelni, hogy neki nincs kedve semmihez. Remélem, mire odakerül, már érteni fogja, hogy együttműködni nem világkatasztrófa, nem is fáj és teljesen felesleges sírni és ellenkezni.
Mondtam N-nek, hogy meg van kergülve a csemete az utóbbi időben, ugyanis azt kezdte el, hogy kér valamit, odaadjuk, majd elkezd irdatlan idegesítő, nyávogó hangon kiabálni, hogy neki a másik kell. Pl.: kéri a Bogyót, elindítom, elkezd sikítani, hogy Sziszi (vagyis Fifi), elindítom hát Fifit, mire meg dühöng, hogy Bogyóóóó, és volt már rá példa, hogy addig játszadozott így, hogy meguntam, és kikapcsoltam az egészet, mire persze még jobban üvöltött... De állítólag ez jó, és van rá esély, hogy azért feszegeti ennyire a határait, mert eddig eléggé szabadjára volt engedve, és most a napirend és az itthoni feladatozgatások miatt érez kényszert arra, hogy szívózzon. Néha olyan érzésem van, mintha ló lenne és be kellene törni. :O
Szombaton elmentünk "sétálni", vagyis toltuk babakocsiban. Amúgy ez is annyira mérgesítő, hogy egyszerűen nem lehet vele sétálni. Gondolom ez így leírva nem tűnik olyan borzalmasnak, de higgyétek el, hogy átélni 100 próbálkozásból 99-szer, igen is az. :( Egyszerűen nem hajlandó jönni velünk, hanem mindenfele menne. És nem érdekli, ha lemaradunk, csak megy. És itt jön az, ami miatt jelenleg hülyét kapok az autizmustól, hogy basszus itt van egy angyalarcú lány, aki képes járni, tud beszélni, de egyszerűen nem tudja ezeket a képességeket arra használni, amire szerintünk valóak. Olyanokat mond, hogy "És ekkor Döme megfogta a Bogyó lábát és így már öten repültek tovább." vagy "Okos enged, szamár szenved", de a kérdéseket nem érti, nem válaszol. És szerintem a külvilág is azért fogja fel nehezen, hogy ez igen is nehéz, mert látszatra nem tűnik annak, mert a legtöbben azzal jönnek, hogy de hát beszél és jár. Tudom, hogy vannak olyanok, akik hálát adnának ezekért, de így, hogy a szervezés nem megy neki, és nem tudja megfelelően használni ezeket, szinte semmire nem megy ezekkel a mi világunkban. Ez biztos fog változni, de ez nem jelenti azt, hogy most nem cseszett nehéz. És baromira mérges vagyok az autizmusra, úgy érzem, hogy elrabolta tőlünk a lányunkat. Most az az új mániája, hogy mindenkit elküld a búsba úgy, hogy mondja, hogy viszlát. Tudjátok milyen érzés, mikor mondjuk fekszik az apja mellett, nekem meg van pofám bemenni a szobába, erre elkezd viszlátozni. De ez fordítva is igaz. Az apja is mindent megtesz, tényleg szeretne vele játszani, erre őt is kizavarta tegnap a szobájából viszlátozással. :( Meg mikor jönnek mondjuk a mamák, és nekik is mondja, hogy viszlát, viszláááát, hát fel tudnék robbanni, vagy ha nincs energiám magamban fortyogni, akkor érzem, hogy megszakad a szívem. A fejlesztésen is rámosolyognak az emberek, tényleg egy tündérarcú, köszönnek neki, és ilyenkor is elküldi az embereket a picsába... Már sokszor az utcán a járókelőknek is viszlátozik... o.O Nekem mondhat akárki akármit, lehet ezt szépíteni, de akkor is kurva nagy kicseszés vele és velünk szemben is. :( És nagyon fárasztó. És akkor a szomszéd is megjegyezte anyámnak (szegről-végről ismeri), hogy miért kiabálunk a kislánnyal (igen, röstellem, de szoktam, egyszerűen hülyét kapok pölö, mikor nagydolgos tisztábatételnél szaros picsával tekergőzik mint egy kígyó, és nem bírom lefogni...), és miért sír annyit. Hát gondoltam magamban "szépeket", kár, hogy nem nekem tette fel a kérdést... Nekik NT gyerekük van, és "meglepő módon" ő is szokott sírni és kiabálni is szoktak vele. Miért hiszik az emberek, hogy csak ők hallják a szomszédokat, míg a szomszédok őket nem??? :D És aki megszól engem valamiért, nyugodtan el lehet jönni hozzánk, lehet vigyázni a leányzóra, el lehet vinni sétálni, és majd utána dobjon ránk bárki is követ. Azért szerintem nem véletlen, hogy az óvodában 3 gyereknek fogják számolni...
A "csodás" szombati séta után úgy döntöttünk, hogy vasárnap maradunk a seggünkön. :)
Na de végül itt a napi remény: megint nézegettem Czeizel videókat, és az egyikben arról beszél, hogy van rá reális esély, hogy idővel megtalálják az autizmus gyógyszerét. Annyira jó lenne, ha még a termékeny korszakomban rálelnének, mert akkor erősen elgondolkodnék azon, hogy legyen -e tesó... Ha nincs kedvetek végig megnézni (bár szerintem izgalmasakat mond), akkor 3 perc körül kezd a gyógyszerről beszélni.
