2012. augusztus 25., szombat

Évforduló

Ma ünneplem a nikotinmentes évfordulómat. :) 2 éve nem gyújtottam rá, és baromi büszke vagyok magamra. Ez lehet, hogy nagyképűen hangzott, de mikor még cigiztem, úgy éreztem, soha nem fogok tudni tőle megszabadulni.
Amúgy ahogy rászoktam, le akartam szokni, rengetegszer megpróbáltam sikertelenül. Még ilyen mágneses biorezonanciás kezelésen is voltam, de már pár óra múlva füstöltem. Nekem nem vált be, de 2 ismerősöm is ennek segítségével hagyta abba, szóval lehet, nálam nem működött. Akkor még szerintem nem akartam minden áron megválni -e káros szenvedélytől. Még gyógynövényes cigivel is próbálkoztam. :D

Aztán terhes lettem... Mikor nem tudtam, hogy beköltözött a bendőmbe a csemete, és még cigiztem, furcsálltam, hogy a reggeliek nagyon nem esnek jól. A napközbeniekkel nem volt gondom, pöfékeltem, mint régebben, de valahogy a reggeli 1-2 szál, nem volt az igazi. Sajnos elég erős dohányos voltam, 20 szál elment 1 nap, és már majdnem 10 éve szívtam.
Miután 17-én meglepetten szembesültem a 2 csíkos teszttel, elkezdtem csökkenteni, de közben minden slukknál bűntudatom volt. Majd mikor láttam a mákszemnyi kis szívét dobogni az uh-on, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Második nekifutásra sikerült is, és 4 hónapra rá férj is letette. :)))

Azért még párszor előfordul, hogy eljátszok a gondolattal, hogy de jó is lenne egy slukk, de aztán gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert nem szabad visszaszokni. Anyagilag sem bírnánk, meg amúgy is, jobb ez így.

Múltkorában azon agyaltam, hogy mi lett volna, ha nem rakom le. Lehet, kisebb lett volna, és könnyebben születhetett volna meg. Elképzelhető, hogy nem kellett volna annyi ideig szenvednie az állandó méhösszehúzódásaim miatt sem, mert a cigis babák sokszor hamarabb születnek. Talán akkor jobb lett volna neki, és már szaladna. :( Furcsa ez is, én próbáltam minél egészségesebben élni (azt leszámítva, hogy zabáltam, mint egy disznó, de tényleg!20 kiló jött fel...), és mégsem a legszerencsésebben alakultak a dolgaink, míg számtalan olyan példát látok, hogy aki cigizik, majd a későbbiekben csomó olyan dolgot csinál, ami hátráltatja a mozgásfejlődését a gyeröknek, és mégis minden megy gond nélkül. Tudom, sok a mi lett volna ha, már nem tudok visszamenni az időben, és cigivel végigvinni a terhességet, de önmarcangoló perceimben mindenféle ilyen eszembe jut, és félek, hogy a mi hibánk, hogy lassabban megy minden. :(

Fosok a jövőtől is olyan tekintetben, hogy ha szegénykémnek ilyen nehezen megy a járás, és kicsit le is van maradva más téren is, (mert ugye a mozgás és egyéb fejlődések eléggé összefüggenek), szóval mi lesz, ha neki a későbbiekben is dupla kört kell futnia mindenért, mint másoknak??? Emlékszem, nekem, és mindenféle arcoskodás nélkül írom, de sokszor elég volt óra előtt egyszer átolvasnom a leckét, és kaptam egy 4-es 5-öst, míg az egyik osztálytársam tanult sokat, és mégis csak 2-est kapott, és sírt is. Félek, hogy a kezdeti f*szságok miatt mindig nehezebb lesz neki. És ami a leginkább aggaszt, hogy fogalmam sincs, hogy mivel tudnék neki segíteni. Mondjuk most találtam egy jó kis könyvet, azt olvasgatom, és sok jó tanács van benne: Deákné B. Katalin: Anya taníts engem! Kicsit meg is nyugtatott egyébként a könyv, mert csomó olyan dolog van benne, amit csinálunk a Cukival, szóval csak nem vagyunk olyan csapnivaló szülők, mint sokszor hiszem. :)

Talán onnan is jön ez a depis hangulat, és a sok mi lett volna ha blabla, hogy egy helyben toporgunk a járás terén. A fő bűnös pedig a szem. Basszus szegény gyerek rengetegszer félrenyúl pár centit a kapaszkodónál, és elesik, és sír. :( Most aki olvas, takarja le az egyik szemét... Neki így kell egy teljesen új, és valószínűleg félelmetes mozgásformát elsajátítania. Annyira rossz látni rajta, hogy szorong, és fél, pedig szeretné csinálni. :( Aggaszt, hogy ez vajon mennyire nyomja rá a bélyegét a későbbi személyiségére, és mennyire rögzül benne a félelem, bizonytalanság, önbizalomhiány.

A legfrusztrálóbb pedig az az egészben, hogy megint csak tehetetlen vagyok. Múltkorában, mikor megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó megtűrni a szemüveget, bevallom, kicsit örültem is, mert abban bíztam, így majd könnyebb lesz neki. Persze ez nem így lett, mert ahogy telt az idő, szépen kezdte az egyik szemét jobban használni, mint a másikat, hunyorgott a nem üzemelő szemével, és rengetegszer kancsalított. Így annyi volt a különbség, hogy minden nap csak 1 szemmel nézett, míg a takarásnál úgy kell, hogy egyik nap az egyikkel, a következőn a másikkal lásson. Magyarul mindkét eset szívás... Vááááá!

A hangulatot csak fokozza, hogy valószínűleg az elkövetkezendő minimum 3 és fél évben nem kell aggódnunk a súlyfelesleg miatt, mert igencsak össze kell húzni az amúgy is szoros gatyamadzagunkat... Ez sem felemelő érzés, de ha most nem csapunk bele a lecsóba, többször már nem lesz rá alkalmunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...