Azt hittem, azzal, hogy kibújt a leányzó, vége a szenvedéseimnek. Nem így történt... Mindig olyan naiv vagyok. Emlékszem, bőgtem és röhögtem egyszerre, kicsit olyan érzés volt, mintha elmentek volna otthonról. Azt is mondtam, hogy én soha többé nem akarok még látni sem hímvesszőt. Ezen nevettek. :D
Ezután következett az érzéstelenítő és a varrás. Nem volt túl kellemes, főleg, hogy nagyon lassan telt az idő, alig vártam, hogy békén hagyjanak. 40 percig stoppolt a doki, a méhszájamat is varrta, ugyanis kétoldalt repedt. Majd áttoltak az őrzőbe, és hozták a Tündüst is, be volt bugyolálva, és egy lámpával melengették. Aludt, egy hangja nem volt, olyan kis édes volt. Így visszagondolva azért lehet, h mellre kellett volna tenni, de ez sajnos elmaradt.
Bejött végre az apja is.Olyan jó volt látni az arcát, el volt ám érzékenyülve. Furcsa volt, hogy most már 3-an vagyunk, de nagyon jó érzés volt. Fél órát bent volt, majd anyu is bejött. Én meg csak remegtem, mint a kocsonya. Kaptam teát, ami annyira jól esett, hogy csak na. Közben a Cukit elvitték.
A megfigyelési idő lejárta után mondták, hogy próbáljak meg elmenni zuhanyozni. Sejtettem, hogy ez nem fog menni, de azért megpróbáltam. A vége az lett, hogy feketét láttam, a szülésznő gyorsan elkapott, és átrakott egy másik ágyra, és mondta, ha majd 1 óra múlva újra próbálkozunk. Ettem ittam, de később sem bírtam felkelni, így jött értem egy beteghordó, és levitt a szobába. Fürdés reggelig halasztva.
Ott is kaptam teát, és arra kértek, hogy próbáljak meg pisilni. Kikísért egy ápolónő, de mért is sikerült volna?! Pedig még a vizet is megnyitotta, hátha az segít, de nem. Később megint megpróbáltam, de akkor sem ment. Már olyan fáradt voltam, és csak arra vártam, hogy békén hagyjanak. Erre közlik, hogy akkor muszáj megkatéterezniük. Eltört a mécses. Azt hittem rosszabb lesz a felhelyezés. Viszont az, hogy lógott belőlem, nagyon zavaró volt alvásnál, mozgásnál. Olyan érzés volt, mintha mindig ki akart volna csúszni.
Az orvost is lehívta az ápolónő (pedig ez nem szokás nála, volt egy szobatársam, akinek ő volt a fogadott orvosa, és nem nézett rá szülés után), annyira bedagadt a lábam köze.
Ami viszont a legrosszabb volt, az az, hogy nem hozták a 21:00-ás szopira. Kérdeztem, hogy mért nem, azt mondták, még megfigyelik. Így csak a telefonommal készített képeket néztem, és vártam a reggelt, hogy újra láthassam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése