Szokatlan volt az új helyzet. Kellett egy kis idő, mire mindketten felfogtuk, hogy egy 4 kiló körüli, hangos kis béka irányítja innentől az életünket. Szerencsére az Ember szabin volt egy hétig, és nagyon lelkes apuka volt, kelt a hajnali etetéseknél, megcsinálta a tápot, vagy tisztába tette, úgyhogy le a kalappal előtte.
Jött a védőnő és a gyerekorvos. Kérdeztük, hogy nem gond -e az, hogy nem kakil a gyerök. Megnyugtattak, hogy nem, hisz úgysem engedték volna ki a kórházból szarás nélkül. Így kicsit hátradőltünk. Kár volt, ugyanis a fürdetésnél (anyósom segített), hatalmas küzdelmek árán sikerült elővarázsolni. Szegénykém csak erőlködött, vörösödött, üvöltött. El is akadt fél úton, csak csüngött ki belőle, így muszáj volt kézzel és kanál végével kipiszkálni belőle. :( Nagyon sajnáltam, hogy már ilyen fiatalon meg kell szenvednie még egy ilyen egyszerű, hétköznapi dologgal is, mint a kakilás. És persze jött az önostorozás, hogy bezzeg ha szopizna, könnyebben menne ez a dolog is...
Nem segített öngyűlölésem enyhülésében a védőnő hozzáállása sem. Nagy élvezettel mesélte, hogy ő a gyerekeit milyen sokáig tudta szoptatni különféle pózokban, miközben annyira jól érezte magát, hogy sokszor el is aludt. Mintha kést forgatott volna a szívemben, én ugyanis akartam szoptatni! Bár még a szülés előtt mondta, hogy olyan nincs, hogy valaki ne tudjon szoptatni, csak akarni kell. Az is "kellemes" volt, mikor ecsetelte, hogy szegény kislány milyen hátrányos helyzetű (szó szerint ezt mondta), mert mivel nem szopik, majd sokszor be fog gyulladni a füle, és a beszéde sem fog olyan jól fejlődni, mert nem erősödnek az ezekhez való izmok. Nagyon helyes dolognak tartom, hogy a védőnők ennyire kiállnak a szoptatás mellett, és hogy nem hagyták ebben a pénz által irányított világban, hogy a kereskedelmi érdekek beleszóljanak ebbe a szent dologba, és bemagyarázzák, hogy a táp jobb. DE! Nem kellene minden anyát úgy beállítani, hogy nem akar szoptatni. Sajnos van olyan, hogy valaki nem tud, és ezekkel az anyukákkal máshogy kellene bánni (szerintem), mint azokkal, akik mondjuk azért tápozzák inkább a gyereket, mert féltik a cicijük feszességét. Elég nagy szomorúság az egy anyának, hogy nem tudja azt adni frissen született babájának, ami a legjobb, nem kellene még egy lapáttal rádobni, és tovább mélyíteni a szaranyu vagyok érzést. És igenis a többség felfogja, hogy jobb az anyatej, mint a táp. Megalapítom a tápszeres csecsemők érdekvédelmi egyesületét és világnapját... Na jó, nem. :)
A napok nem voltak túl változatosak, rengeteg idő elment a fejéssel. Rossz volt, hogy a végén ment a lefolyóba, de én azért rendületlenül sanyargattam emlőimet. A napi 6 db vérnyomáscsökkentőt fokozatosan hagytam el, ugyanis addig nem is álmodhattam szoptatásról, míg a 3 féléből az egyiket el nem hagyom. Aztán végre sikerült (még mindig magas volt, de nem érdekelt, szoptatni akartam). Sajnos mire ide elérkeztünk, már jócskán apadt, de bíztam benne, hogy hátha több lesz. A kórházban már a bőgésétől csordogált. Itthon viszont egy csomó ideig kellett szívogatnia, mire jött belőle valami, és hangos mormogással, nyammogással, ütögetéssel adta a tudtomra, hogy mi az, hogy ebből nem jön olyan gyorsan, mint az üvegből. Olyan jó érzés volt, hogy még ha nem is elég a tejem, de egy picit megtapasztalhattuk, hogy milyen. Szopi után tápot is kapott.
Az első tanácsadásra eljött apja is. Rossz volt vetkőztetni-öltöztetni a kis ropiujjút, miközben bámulják a bénázásom, de túl voltunk rajta. Ekkor mondta a dokinő, hogy nem tartja úgy a fejét, ahogy kellene, így huzigáljuk ülő helyzetbe. Érdekes, hogy mindenhol azt olvasni, hogy nem szabad ültetni, mert rossz a gerincének, így kicsit furcsálltuk. Meg férj megkérdezte, hogy ez mitől van, mire a válasz: oxigénhiány. Fel voltunk háborodva, hogy mit képzel magáról ez a nőszemély, hogy ilyeneket mond, hisz az Apgar-értéke 10/10 volt. Igen ám, de valahogy az kiment a fejünkből, hogy a hasamban, mikor leesett a szívhangja, és a hosszú kitolási szak alatt, kerülhetett oxigénhiányos állapotba. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése