Az a bizonyos hétfő délelőtt

Április 11-én, 1 nappal a kiírt időpont előtt a reggeli program fájásmérés volt. Késtem. A kb. fél órás utat majd 1 óra alatt sikerült megtennem, szinte minden 3. háznál megálltam pihenni. A Cukit nem éreztem mozogni, a hasam viszont fájt. Nagy nehezen beestem. Felrakta a szülésznő a tappancsokat, de egyre csak pakolgatta. Az arca pedig egyre fehérebbé vált. Átjött egy másik szülésznő is. Nézték a pulzusom, aggodalmas arcot vágtak, majd mikor hívták az orvost, már nagyon meg voltam ijedve. Hívták a mentőket, és mondták, hogy készítsék a műtőt, sürgősségi császár lesz valószínűleg. Bent volt sógorom is (kórházban dolgozik). Hívta az Embert, és próbált vigasztalni és lelket önteni belém.
 A félelmem azért is volt nagyon erős, mert sajnos a családban történt egy tragédia. A 35. héten halva kellett megszülnie az egyik rokonunknak a babáját, lepényinfarktus miatt halt meg a pici. Rettegtem attól, hogy velünk is ez fog történni. Több mint 30 percet kellett várni a mentőre... Állítólag azért, mert a városunkban nem volt szabad jármű, így 25 km-ről jöttek. Én meg csak annyit tudtam tenni, hogy a bal oldalamon feküdtem, és próbáltam megnyugodni. Szörnyű volt az a tehetetlenség. Soha nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak. Nagyon lassan telt az idő. Végre aztán megérkeztek. Még át kellett érni abba a városba, ahol szülni lehet, ami még plusz 15-20 perc. Eléggé felháborító, hogy sportcsarnok kell a városnak, de kórház nem... Ha továbbra is lett volna szülészet, nem teszik tönkre a kórházunkat, akkor csak egy emelettel kellett volna feljebb menni, nem pedig egy 25 km-re lévő városba utazni.
  Érkezés után gyorsan rakták rám a vizsgálófejet, pár perc itt is kellett, hogy megtalálják a szívhangot, de szerencsére rendeződött, 160-al dobogott. (Azt feltételezték, hogy a baba  szíve helyett az én szívhangomat rögzítette a gép, azért lett csak rossz a régebbi eredmény; de ez nem így volt, mert nézték a pulzusom, ami nem egyezett a görbével.) Leborotváltak, kicsit lestem is, hogy nem császár lesz? Megnézte az orvos a magzatvizet, tiszta volt.
 Fájásaim továbbra sem rendeződtek, így majdnem hazaküldtek. Jó sokat voltam gépre kötve, aztán elküldtek sétálni, hátha történik valami. Ekkor felhívtam a férjem, aki kint volt a folyosón anyuval. Majd én okos visszatettem a telefont a táskámba.
  Újra rám rakták a tappancsokat. A helyzet változatlan volt. Egy szülésznő mondta, hogy nagyon fog fájni, amit most csinál, de a mi érdekünkben teszi. Nem hittem, hogy létezik ekkora fájdalom. Kézzel tágított. Csillagokat láttam, és azt hittem leugrok az ágyról. Viszont hálás is vagyok érte, mert azért csinálta, hogy ne küldjenek haza. Bizonygatta is az orvosnak, h halad előre az ügy. A doki egy kicsit le is tolta, azt mondta, nem is nagyon tágulok, ezért ő is rásegített kézzel. Végül szerencsére ő is megkönyörült, és burkot repesztett, bár azért az nem lett volna hátrány, ha szól előtte. Így furcsa volt, hogy egyszer csak elöntött egy melegség, és hallottam is, ahogy ömlik. Az vigasztalt, hogy tudtam, innen már nincs visszaút, legkésőbb 24 órán belül a karjaimban lesz, és végre láthatom.