Reggel 6 körül hozták a babákat. Mikor kérdezték, hogy a Cuki kié, én büszkén mondtam, hogy az enyimé, ide vele. :)
Itt éreztem először, hogy eléggé leterhelt ez a kórház, és szalagrendszer szerint működik. Nem vettem volna zokon, ha legalább az elején valaki segített volna, de mire föleszméltem, hogy nem csak csodálni kellene a kisdedet, már a szobában sem voltak. Próbáltam én mindenhogy, de sajnos ellenállt. Pedig már lett is volna mit szívnia (a 20. héttől csöpögött minden evés alkalmával a bimbim). Inkább keservesen sírt... Gondoltam majd a következőnél. Viszont ekkor sem volt jobb a helyzet. Jött a védőnő segíteni. Tartotta mindenféleképpen, de az ellenállás töretlen volt. Mondta, hogy lapos a bimbajom, lehet ezért sem műkszik a dolog. Másnap, azaz szerdán hozattam be bimbóvédőt. Mikor először próbáltam azzal szoptatni, elkezdte szívni. Csodálatos érzés volt, örültem, hogy no, akkor veszély elhárítva. Természetesen nem így történt, mert a kisasszony a következőnél megint elutasította a tejet. :( Vagy bőgött, vagy aludt... Általában az előbbit művelte. Síri csönd az osztályon, a többi gyerek bőszen szopik, míg az én drágám úgy üvöltött, mint akit nyúznak. Nem volt felemelő érzés. Korai anyaságom csúfos kudarcaként éltem meg. :(
Nem tudtam büfiztetni sem, mivel az ülés nem ment katéterrel és ödémás nunival, viszont a sok bőgés közepette nyeldeste a levegőt. Így megkértem a csecsemősöket, hogy segítsenek már, mert nekem nem ment. Mindig azt a választ kaptam: majd mialatt kiérünk, büfög. Szerintem nem így történt, ugyanis a későbbiek folyamán is fél órákat kellet rázni a kis picsáját. Az a szobatársam, aki szülés után pár órával már szinte rohangált, tanácsolta, hogy szoptassak ülve. Egészen felbőszített! Nem igaz, hogy nem fogja fel, hogy nem mindenki szül olyan könnyen, mint ő. Mondtam is neki, hogy vazze, nekem majd 1 napomba telt, mire két lábon tudtam járni. Nem mentegetőzésként, de tényleg ég és föld volt kettőnk állapota, és nem azért mert én elhagytam magam. Egy másik szobatárs, aki nem volt túl bizalomgerjesztő, pedig azzal basztatott, hogy be fog lázasodni a sok bőgéstől. Mondom ez nem normális.
Csütörtökön az apja hozott be sárga színű latex bimbóvédőt, hátha az jobban elnyeri a tetszését a kishölgynek. Sajnos ezzel is ugyanúgy jártunk, mint a szilikonnal, csak az első alkalommal volt csábító a számára, így pénteken sem bírtam rávenni az evésre. Jött egy idősebb nő fényképezni. Látva a bénázásunkat odajött, és azt mondta, olyan nincs, hogy ne lehessen rávenni egy babát a szopizásra. Rakta így, rakta úgy, de végül be kellett látnia, hogy mégis van ilyen...
Szóltam, hogy letelt a kötelező idő, ha lehet, mennénk haza. Már csak a nagydolgot kellett produkálnom némi kúp segítségével. Alig vártam, hogy otthon legyünk. Abban bíztam, hátha ott sikerül végre jobb belátásra bírni a leányzót. Szinte biztos voltam benne, hogy nincs akadálya a hazamenetelnek, még be sem sárgult, így vártam a válaszra, közben telefonon intéztem a hazautat. A nővérpultnál érdeklődtem folyamatosan, és dél körül közölték, hogy nem mehetünk haza. Majd jött a szobába egy nő, és mondta, hogy menjek fel beszélni a doktornővel. Így is tettem, és ekkor jött a feketeleves: közölte, hogy kiszáradt, átkerült a koraszülött osztályra, infúziót kap. Mondom hova?! Elismételte. Kérdeztem, hogy ugye nem nagy a baj, és hamar jobban lesz, erre ő: azért nem olyan rózsás a helyzet, mert az elektrolit háztartása is felborult. Ekkor elkezdtem zokogni. Ő pedig mondta, hogy hagyjam abba, mert megijed a többi kismama... Gondoltam magamban köszi...meg persze cifrábbakat is. Magyarázta, hogy merre kell majd keresnem. Nem igazán fogtam fel. Visszamentem a szobámba, ahol a többi baba épp szopott, én meg fejtem és telefonáltam az Embörnek, hogy mi a helyzet. Szerencsére átjött.
Nem akarta elhinni, hogy ez történt. Próbáltunk egymásba lelket önteni. Én egyszer csak nem láttam a fél arcát, látótérkiesésem lett, csak ilyen vibráló, cikázó fénycsíkokat láttam. Nagyon ijesztő volt, de mondom biztos az ideg miatt. Aztán elmúlt, férj hazament, én meg rohantam magamra ölteni a köpenyt, fejhálót, maszkot és lábzsákot. Majd ahogy beléptem, nagyon erős rosszullét elkapott, le kellett ülnöm, szédültem. A drágámat azért kitolták, hogy ha megetetni nem is tudom, azért láthassam. A fejébe volt kötve az infúzió. :( Nagyon rossz volt őt így látni. És az is, hogy nem elég, hogy nem tudtam szoptatni, még most sem tudtam neki erőt, biztatást adni. Milyen anya az ilyen? Senkinek nem kívánom ezt az érzést, egy szerencsétlen, gyenge ürüléknek éreztem magam. Adtak valami édes löttyöt, majd miután látták, hogy a saját lábamon nem tudok visszamenni, hívtak egy beteghordó legényt, és mondták, ha az esti etetésre sem leszek jobban, inkább ne is menjek, ne kelljen a bokrok alól összekaparniuk.
Sajnos nem lettem jobban. Mérgelődtem, mert elfogyott a betét, mert ugye úgy volt, hogy ekkor már otthon leszek, embernek említettem, de elfelejtett hozni. Ezt viszont, lehet, a sors akarta így, mert oda kellett mennem a nővérpulthoz kérni vattát, ahol mellesleg közöltem, hogy pocsékul vagyok. Mértek vérnyomást, ami legnagyobb megdöbbenésemre 190/valamennyi volt. Újra mérték, ekkor sem lett alacsonyabb. Kaptam a nyelvem alá valami fura ízű, gyorsan ható fújós vérny.csökkentőt. Majd próbáltam aludni több kevesebb sikerrel. Reggel lezuhanyoztam, és vártam, hogy mehessek hozzá. Nem engedtek, 200/100 valamennyit mértek, ismét gyógyszer, majd közölték, hogy át kell mennem abba a kórházba, ahol be tudják állítani. Teljesen elkeseredtem. (Elég hülye helyzet, de ahol szültem, nincs belgyógyászat, és mivel pár gyógyszertől nem ment lejjebb, így nem vállalták tovább a felelősséget...)
A sürgősségire kerültem, bár azért kellett várni a folyosón, nem is keveset. Féltem, de gondoltam csak nem olyan nagy a baj, ha hagynak egyedül ücsörögni. Rossz volt látni a sok félhalottat. :( Bent meg is kérdeztem, hogy ugye nem halok meg? Felfoghatatlan volt, hogy mit keresek én ott, mért nem a lányommal vagyok??? Mi ez az egész? Nem rémálom ez az egész?
Végül bekerültem öreg hölgyes szobába. Pisi szag, pelenkázás, zombik (nem mind, és csúnya szó rájuk, de tényleg olyanok voltak, az egyik kitépte a kanült is magából, és folyt a vére)... Legszívesebben kiszaladtam volna a világból. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése