Elsőként persze baleset-biztonság-tűzvédelmi meg még mindenféle oktatáson vettem részt. Még titoktartási kötelezettségeim is vannak ám, úgyhogy nem pletyózhatok sokat.
A kötelező kör után megnézhettem, hogy mit fogok csinálni. Hát, őőő, nem vagyok elájulva. Mármint nem túl bonyolult, de mivel gyes alatt nem igazán használtam az agyam és eléggé beszűkültem, így eleinte biztos nehéz lesz... Amúgy 3 nap hivatalosan nálunk a betanulási idő, de szerencsére mellettem 5 napig lesz a betanítóm. Aztán viszont már élesben megy a dolog... o.O Jaj szegény fejemnek!!! :)
Izgalmas amúgy amit majd csinálnom kell, csak egyelőre elég káoszos az egész (nekem). Annyira jó lenne, ha nem csak a kötelező visszavétel miatt alkalmaznának. És ha így lenne, akkor tök jó lenne, ha már betanulnék. Ahogy korosodom, egyre kevésbé szeretem az újdonságokat, a kihívásokat. Mert ott van a bizonyítási vágy vagy kényszer, nem is tudom, melyik a jobb szó rá... Talán mindkettő. Tudom, hogy a 2 órás munkát kívülállók valószínűleg poén kategóriaként kezelik, de azért a régebbi tapasztalataimból következtetve ez a valóságban nem 2 óra lesz ám... (hanem több). És ha elkúrok valamit, akkor azért kapom majd az ívet rendesen és az még hagyján, mert azt lenyelem, csak ha elbaszok valamit, akkor a munkatársam és az "ügyfél" is szív... És ami még nem elhanyagolható, hogy azért fizetést is kapok ezért, ami nem egy hátrány. Már nem mondhatom, hogy se kutyám, se macskám ugye... És bár nem keresem magam agyon, de majdnem annyit adnak itt, mint máshol 4 óráért. Szóval azért nem volna rossz, ha maradhatnék és a gyerkőc felügyeletét is meg tudnánk oldani.
Valamilyen szinten mondjuk fekszik nekem ez a munkakör, mert bár tényleg lassabb vagyok, mint az átlag, de ez abból fakad, hogy szeretek nagyon precíz lenni. Viszont ennek az előnye az, hogy elég kevés hibaszázalékkal dolgozom és ez itt nem egy hátrány ez. :) Csak hogy fényezzem is már magam. :D
Fura volt visszamenni, végigsétálni majd 3,5 év után ugyanazon a folyosón, belépni az öltözőbe, megsimogatni a volt szekrényemet (aminek van új tulajdonosa, grrr), és szembesülni azzal, hogy anno mennyivel másabb ember voltam, mennyivel fiatalosabb, optimistább, életvidámabb, bátrabb, belevalóbb, szebb, stb... Áh, hogy én mennyire naivan, és túlzó optimizmussal hagytam ott ezt a helyet anno. És hogy mennyire más volt a tervem, mint ami összejött... De hát ugye ember tervez, Isten végez. Vagy a Sors. Vagy a Karma.
Annyira jóérzés volt kikapcsolni az agyvelőmet, vagyis koncentrálni nem pelenkára, nem popsitörlőre vagy krémre és nem azon agyalni, hogy mit egyen, és összességében tök jó volt kimozdulni úgy, hogy ezért még lóvét is kapok. :) Áh, állatjó, de télleg. Egyre inkább érzem, hogy ezt az otthonülősdiszülősdit nem nekem találták ki... (Persze, lehet, hogy egy olyan gyerekkel, akivel lehetne programot vagy csak egy sima sétát, idegrohammentes játszóterezést kivitelezni, másabb lenne, de így nagyon börtönként éltem meg az itthonlétet.)
