lassandebiztosan

2014. május 30., péntek

"Depike"

Vagy inkább padló... Mögest... :S Áh, nem a meló, bár az is megérne egy misét, mindenesetre azt továbbra is élvezem. Ideges vagyok, meg minden, de tök jó kimozdulni, csinálni valamit, felnőttek közt lenni, teljesíteni, kis szabadságot érezni, stb...

Ami most jócskán kiborított, az az ovis családi napon való részvétel. Szólt a gyógypedagógus és a leendő óvónő is, hogy lesz ilyen és szeretnék megismerni a Cukit személyesen is, hisz már rengeteget hallottak róla. Én szerencsére sajnos pont dolgoztam, és még pletyóztam is a munkatársammal utána, hogy megússzam (igen, szaranya vagyok, de nem érdekel, aki végigcsinálja utánam az elmúlt három évet, amiben 1 olyan hónap volt, mikor nem volt semmi, hanem "csak" úgy voltunk, az beszólhat) de pont ekkor volt a közösköltséget perkálós nap is és már pár hónappal el voltunk maradva, így férj felhívott, hogy mikor mék, mer' be kéne fizetni, így nem volt mese, mennem kellett. :/ Mindegy, legalább láttam az ovi udvarát belülről is. Amúgy nagyon szép, parkosított, virágokkal teli, tényleg nagyon állat; de amit a leányzó csinált, hát, őőő, izé, nem volt felemelő látni. :( Annyira marslakó, hogy nem igaz. Nagyon megviselt, hogy ennyi átlag gyerek közt kellett látnunk. A játszótér kismiska ehhez képest. És az is érdekes lesz, mikor majd mindennap vinni kell és látni a sok átlagosan fejlődő gyereket, a vidám szüleikkel együtt...

Valószínűleg sokan gyarlónak tartotok, de még azt sem tudtam hová tenni magamban, hogy speciális csoportba fog járni. :( 5-en lesznek. Ők a legsúlyosabb esetek, ők a (jelenleg) nem integrálhatók. Azért nagy falat ám ez, bármennyire is keresem a pozitív részt benne. Jó, persze, örüljek, hogy felveszik elméletileg pelenkásként is; meg tegyem össze a két kezem, hogy egyáltalán van itt a közelben ilyen lehetőség; és a leendő óvónőjéről mindenki csak és kizárólag szuperlatívuszokban beszél, nagyon elhivatott, kiváló szakember; de azért mennyivel másabb lenne sima csoportba íratni, vinni, részt venni anyák napi ünnepségeken, évnyitókon, évzárókon, farsangon, meg ilyenek... (az anyák napjától egyenesen rettegek. mármint az ilyen ovis ünnepségektől). :(

Annyira megmaradt, hogy egy kissrác valahol távol az anyjától játszott, muterja a nevén szólítva hívta, a gyerek meg szinte vágtát futva loholt az anyukájához... Én meg eközben is totál szerencsétlenként tébláboltam ott a sok "normálisék" közt és igyekeztem megakadályozni, hogy nekimenjen az embereknek (csomószor annyira kizárja a többieket, hogy lazán nekik szalad). És csak bolyongott céltalanul, mindenfelé, annyira látszódott, hogy nem találta a helyét. :( Nagyon szívfacsaró volt ezt látni. Hisz itt egy angyalarcú, gyönyörűséges, kedves kislány, akinek penge esze van, okos, ügyes, miegymás; de az autizmus megakadályozza abban, hogy kiteljesedjen. Én legalábbis jelenleg így látom ezt az egészet. Lehet, hogy pár év vagy évtized után a hasznára fognak válni az állapotából adódó sajátosságok, de most szerintem hátrány neki, nekünk... Nyugodtan el lehet ítélni emiatt, a trollokat megelőzvén írnám, hogy nem érdekel a véleményük, és semmi és senki nem változtatja meg azt, hogy jelenleg így érzek. A blogolásom kezdetén elhatároztam, hogy amennyire csak lehet, őszinte próbálok maradni. Nem fogok szépíteni. Most tényleg ezt érzem/érezzük. Látom az Emberemen is, hogy ő is kezd fáradni... Nehéz ez, nagyon nehéz! :( Legalábbis nekem mindenképp.

Volt egy nagyon aranyos momentum is. Egy fán voltak krepp szalagok. A lányom nem érte el, de nagy erőkkel azon volt, hogy megszerezze az egyiket. A közelében volt egy kiskrapek, és szavak nélkül megértették egymást, a lovag lejjebb húzta a Cukinak, aki elkezdte rázogatni. Édesek és voltak. :)

Valamikor még régebben olvastuk, hogy autiéknál a 3-5 éves korig terjedő időszak a leghúzósabb, és lehet, hogy ennek isszuk most a levét. Elképesztő, hogy miket tud művelni... Dacol is ezerrel, de ez megspékelődik azzal, hogy ugye kommunikációs nehézségekkel küzd. Áh, nem egyszerű ez, nagyon nem...  

És továbbra sem szarik kakil... Pedig ingere lenne, de visszatartja. :(((

Ésésés utálom, hogy nem tudom kezelni a stresszt. Régebben sem tudtam, de az utóbbi pár évben meg pláne nem. Sőt, most meló közben meg szörnyű vagyok. Izzad a tenyerem, de annyira, hogy hámlik is, mert kiázott, meg teljesen izgulok, hogy jól csinálom -e, meg ilyenek. Annyira várom azt, ami régen volt, hogy csak az volt bennem munkába indulás előtt, hogy a faszomnak van kedve menni. Most ez nincs, jelenleg csak szorongok. Pár hét/hónap és remélem eljön az az idő, hogy stabilan betanulok, és menni fog. (A pesszimista énem meg azt sugallja, hogy majd biztos ekkor fognak kirúgni... :P )

Majd egyszer azt is szeretném összefoglalni, hogy hogy élem meg a nem túl ideális vagy legalábbis számomra nem elégséges szintű anya-lánya kapcsolatot. Annyira szeretném meghallgatni a másik felet is erről, de az is lehet, hogy soha nem fogja tudni kifejteni nekem a véleményét. Tényleg fásult vagyok. De őszintén kérdezem, hogy ki nem lenne az, ha ezt kellene néznie másfél éven keresztül? Jó, ki lehet zökkenteni olykor, de sokszor qrva nehéz vagy épp lehetetlen... :(



Na meg amit egy ideje érzek vele kapcsolatban az, hogy van is gyerekem, meg nincs is. :( (Tudom, hogy ez is csúnya kijelentés a részemről...)

Aztán még itt vannak azok a dolgok is, amikről nem szeretnék írni, de nyomaszt, félelemmel tölt el. (Most ilyen párkapcsolati akármikre tessenek gondolni.)
Azt érzem, hogy kisiklott az életem... Nincs jövőképem, motivációm. :/ Semmi nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Nincs karrierem, nincs pénzünk, nincs erőm, nincs semmi. Jó, ez így azért sarkított, de lényegében így van. És ez így nem túl kellemes. Öregnek érzem magam...

14 megjegyzés:

  1. Gyakran írod, hogy öregnek érzed magad. Értem, és tudom milyen érzés. Nem írok semmit, mert felesleges, beburkolóztál te is a világodba, a gondolataidba, és ha akarnád sem tudnád befogadni, amit írnék. Remélem, hamarosan tudsz majd nyitni, és azt is, az agyad képes lesz átprogramozni magadban dolgokat. Addig nem lesz jobb. Talán kicsit hagyni kellene magad most sodródni a mindenapokkal, és nem agyalni mindenen. Úszni az árral, túlélni mindenféle gondolatok nélkül.

    Addig is munkahelyi szorongásra talán citromfű tabletta vagy tea?

    VálaszTörlés
  2. Sajnálom, ez most tényleg nagyon nehéz lehet, én csak annyit tennék hozzá, hogy az érzéseid miatti buntudatot probaljam enyhíteni, ezeket szerintem mindenki,aki a gyereke(i) révén érintett ugyanúgy ateli, csak nem vallja be, akár még magának sem, pedig ez a természetes reakció. És szerintem egészségesebb ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal szembenézni és akár kiírni magadból, akár paroddal őszintén megbeszelni otthon, semmint elfojtani és folyamatosan fenntartani a külvilág felé egy olyan maszkot, ami nem igaz.


    VálaszTörlés
  3. Hidd el, hogy ezek természetes és logikusan rádtörő érzések. Én már vártam ezt a posztot, bár az ovikezdés idejére saccoltam :) Rossz érzés szembesülni az nt gyerekek világával, erre a játszó csak részben döbbent rá, az ovi annál inkább.


    Én sem szoktam járni a bölis rendezvényekre, apa is kihagyta az anyák napja előtti apás délutánt (a gyerek is, mert persze pont a heti fix HRG-s időpontra szervezték :( ). Az anyák napját nem hagytam ki, bár tudtam hogy nehéz lesz. Minden anyukának kicsit könnyes volt a szeme, az övék a meghatódottságtól, az enyém nem pont attól ... Ez van.


    Szerintem jobb lesz egy kicsit, hogy a nemintegrált szülőkkel fogsz inkább összefutni. Én pl. a HRG-s anyukapajtásokkal tök jóban vagyok (bár HRG-n kívül nem tartom velük a kapcsolatot), jól elbeszélgetünk, tudom, ha ők kérdezik, hogy ésmárjárevajon, nem azért teszik, mert furcsállják, hogy még nem (azaz már igen, csak sosem akkor és arra, amikor és amerre én akarom :) ), és nagyon tudják, hogy mit jelent, hogy megtesz egyedül pár lépést, vagy métereket, hogy ez nekem nem annyi, mint másnak, hanem óriási dolog. Így szerintem itt nem fogod érezni, hogy kilógsz a sorból, még ha nem is lesztek öribarik. És ez jól fog hatni a lelkecskédre :)


    Párkapcsolati akármik. Nahát: ami nem öl meg, az megerősít. Kivéve a medve, mert az megöl :)

    VálaszTörlés
  4. Tudom már többször kifejtetted a véleményedet, de még mindig elképzelhetetlennek tartod a kistesó kérdést?

    Annyira érzékletesen leírod a szitut, hogy teljesen beleéltem magam a helyzetedbe és komolyan megszakad a szívem és csak azon zakatol az agyam, hogy úgy szeretnék valami okosat írni.Ehelyett csak az együttérzésemről tudlak biztosítani, ami tök gáz.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jól ráéreztél, tényleg bezárkóztam, elszeparálódtam; de ezek ellenére arra kérlek, hogy ne tartsd vissza amit írnál, szívesen meghallgatnám a véleményed és ha most, jelenleg nem is lennék befogadó rá, lehet, hogy pár hét/hónap/(?év?) múlva biztos tudnám kamatoztatni. az általad leírtakat Szóval ha időd és kedved engedi, akkor kérlek ne fogd vissza magad! :)


    A munkahelyi szorongás nem vészes; legalábbis a gyerekkel, házassággal kapcsolatos félelmekhez viszonyítva.

    VálaszTörlés
  6. Megnyugtató volt olvasni amit írtál. Mi még az út elején járunk és lehet, hogy pár év múlva röhögni fogok a mostani írásaimon (legyen úgy, azt kívánom!), de most azért nehéz, és teljesen bizonytalan a jövő meg ilyenek, szóval érdekes ez a jelenlegi helyzet...
    Én nagyon nem vagyok híve az elfojtásnak, volt, hogy szülőcsoportban is olvastam egy anyukától, hogy úgy állt hozzá, hogy minden szép és jó, sok dolgot elfojtott, aztán idővel persze felgyülemlett és "robbant".

    VálaszTörlés
  7. Tényleg egész jól kiismertél ám! :)

    Nagyon hirtelen jött ez az ovis nap, de mondjuk ha előre tudtuk volna, szerintem akkor is megborított volna bennünket, de így még inkább... :(

    "Minden anyukának kicsit könnyes volt a szeme, az övék a meghatódottságtól, az enyém nem pont attól ... Ez van." Nekem ilyenben ugye még nem volt részem, de el tudom képzelni, hogy milyen lehetett...



    Amit írtál a HRG-s anyukákkal kapcsolatban, bízom benne, hogy legalább 1-2 csoporttárs szülővel én is fel tudom majd venni a kapcsolatot és szerintem is jól fog hatni ez az egész rám és rá is. De persze puding próbája az evés, szóval kétesélyes, de azért bizakodó vagyok! :)


    Ú, hát párkapcsolati dolgokról: ide a medvét... ;) Majd lehet, hogy titkosban valamikor írok erről is, de most még hagyom ülepedni.

    VálaszTörlés
  8. Nem tartom elképzelhetetlennek a tesó dolgot, de... csak abban az esetben vállalnám be, ha mondjuk 90%-ban ki tudnák mutatni, hogy a magzat auti -e vagy sem. (Ha lenne ilyen lehetőség, akkor sem tudnám, hogy az eredményre hogy reagálnék...) Vagy mondjuk anyámnak azt mondtam ezzel kapcsolatban, hogy akkor biztos be merném vállalni, ha 2 éves kora körül kiderülne a kistesóról, hogy ő is érintett, ekkor elhelyeznénk a neki legmegfelelőbb családban/intézményben, nekem meg kitörölnék a memóriámból a terhességtől kezdve a dolgokat... (nem tudnék szembenézni azzal a bűntudattal, hogy lemondok a gyerekemről, csak azért mert...)


    De mindkét variáció (egyelőre) sci-fi kategória, szóval amíg a tudomány nem jut el erre a szintre, addig én nem szeretnék tesót vállalni. Tudom, ez valószínűleg unszimpi vélemény, de ezzel kapcsolatban is Czeizel Endre jut eszembe, aki előadást tartott az autizmusról érintett szülőknek; és arra a kérdésére, hogy ha magzati korban kimutatható lenne az autizmus (mint mondjuk a Down-szindrómánál), akkor megtartanák -e a babát, és hát, elhanyagolható volt a jelentkező az igenre... :( És itt jött Czeizel azzal, hogy mennyire nehéz erkölcsi, morális kérdés a fejlett orvostudomány... Ha jól emlékszem, akkor egy híres, feltételezett autit (Darwin,Eistein) is felhozott olyan vonatkozásban, hogy ha az anyjuk tudta volna róluk, és a jelentkezőkhöz hasonlóan elvetette volna, akkor most ez-meg ez nem lenne (vagy csak később) elérhető az emberek számára....


    Drága Adri, nekem hidd el, hogy az együttérzés is nagyon sokat jelent (páran összekeverik ezt a sajnálattal, pedig nekünk az nem kell, az együttérzés viszont annál inkább) és egyáltalán nem gáz az együttérzés, sőt, köszönöm, hogy olvasol a sok negatív bejegyzés ellenére is!

    VálaszTörlés
  9. Zimmermann Dóra2014. június 1. 22:33

    Nagyon tisztellek az őszinteségedért!

    VálaszTörlés
  10. Olvastad? Nézegesd a postokat visszafelé is! http://autizmusmesek.blog.hu/2014/06/03/nem_vagyok_hos_944

    VálaszTörlés
  11. Jajdejó :) Mármint a post, nyilván nem az, amit átél a blogíró. Olvastam én is szinte minden bejegyzését, szépen ír, és tetszik, de ... ez volt az első, amiben olvastam ŐT is. Ezért tetszik :) Ezért szeretem Katit is olvasni. Meg mert mazohista vagyok :)
    Nem is gondoltam volna, hogy így is érezheti magát egy auti szülő, hogy ide se (nt-k) oda se (autik) tartozik. Furi halmaz ez.

    VálaszTörlés
  12. Az Autizmusmesék jelenleg legfrissebb bejegyzése annyira arról szól, amit érzek, hogy valami hihetetlen...
    Igen, olvasom, és nagyon szeretem ezt a blogot.

    VálaszTörlés
  13. Annyira jól megragadta ezt a tingli-tangli, sehová se merek tartozni dolgot, hogy csak na. Kezdő auti szülőként azt hinné az ember, hogy majd a sorstárs szülőkkel hú de megtaláljuk a közös nevezőt, főleg így a net nyitotta ajtón keresztül; aztán a nagy naivitást követően rájöttem, hogy nem kell túlidealizálni a sorsközösséget sem, meg kell találni azt a szűk, néhány fős csoportot, amelynek tagjaiban megbízik az érintett. Nekem szerencsém van, mert van egy kisebb csoport, akiket másfél éve ismerek és nagyon megbízom bennük, rengeteget segítettek, segítenek. Őket tekintem a halmaz közös metszetének. Nekik köszönhetem azt is, hogy nem sunnyogtam el a diagnózist, hogy mertem lépni, térképet adtak ehhez a nem túl egyszerű úthoz. :) ♥

    VálaszTörlés