Milyen???

Annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lehet:

• egy normális (vagy legalábbis többszörös idegroham és félelem, kiszolgáltatottság érzése nélküli) szülésélmény? (Ez most azért is van a fejemben, mert nemsokára szülinapja lesz a nagylánynak és hát azért ilyenkor nehezebb lenyomni az elfojtani valót. Tudom, múltat lezárni, de nekem nem nagyon megy.)
• ha a baba elfogadja az anyja bimbaját és szívja? :( (Csak pár percig volt benne részem és csodás volt és tudom, hogy miből maradtunk ki.)
• mikor a kötelezően kórházban töltendő, szülést követő napok után csak úgy hazamehet az ember a gyerekével, nem pedig ráhúznak még pár napot, pláne nem külön? :( Nekem elszállt a vérnyomim miután átkerült a leányzó a koraosztályra, így belgyógyászatra kellett mennem, de hát az meg nem volt abban az épületben így napokig pár km távolságban voltunk. :'( Emiatt a mai napig bűntudatom van és szar visszagondolni rá. Úgy érzem cserben hagytam.
• ha a gyerek az első 5 hónapot nem azzal tölti, hogy megállás nélkül és csillapíthatatlanul sír és sír és sír...?
• mikor a gyerek csak úgy magától elkezd mozogni mindenféle Katona meg Dévény meg anyámkínja nélkül?
• mikor matrica?
• mikor csak úgy, TSMT nélkül elkezd beszélni?
• látni a csemeténket kismotorozni?
• kézen fogva sétálni a gyerekünkkel?
• játszótérre menni gyomorgörcs és félelem nélkül?
• ha azon kell agyalni, hogy melyik bölcsibe/oviba menjen, nem pedig az van, hogy na, hát speckó csoport? (Ez nem integráltat jelent, hanem olyan kis létszámú csoportot, ahol a "súlyosabb" SNi-s gyerökök vannak...). Nem, nem szégyellem és tudom, hogy ott lesz neki a legjobb, de ettől függetlenül még megszakad a szívem.
• beszélgetni a beszélni tudó gyerekünkkel? Milyen, ha válaszol a kérdéseinkre? Milyen, ha figyel arra, amit mondunk neki?
• spontánul játszani? Nem megvesztegetve csokival meg pez cukorkával???

És hát ami most nagyot változott és zavar, hogy végre már kezdte érteni azt, hogy ha megcsinálja a "feladatot", akkor kap mondjuk csokit. Vagy mesét vagy hintát vagy bármit. De 2 hete hidegen hagyja és a fejlesztéseken sem működik együtt, pedig olyan tündér a fejlesztőnk. Nagyon jó játékokat talál ki, az egyik kollégájától még Fifis (kedvenc meséje) házat és szereplőket is kért kölcsön. És ő mit csinál??? Szerez két valamit (plüsst vagy madzagot vagy bármit), és azokat a kezébe fogja és csak mondja és mondja a monológjait (nála ezek legtöbbször meséből való idézetek, penge memóriája van, hihetetlen, hogy mennyi mindent tud szó szerint...) és nem lehet rávenni, hogy játsszon vagy figyeljen ránk vagy valami, teljesen bezárkózik. :(
A tornás fejlesztő is aranyos, még Dórás hajgumit és csatot is kapott tőle (ez is az egyik kedvenc meséje), tényleg azt érzem, hogy mindenki a kedvébe akar járni, és hát lehet, hogy érzi és tudja ezt, de nem tudja felénk az örömét úgy kifejezni, hogy azt mi is értsük... Ez a heti egyszeri korais program Zs. néninél. És hát mondjuk már ez megalapozta a jókedvem a hétre, hisz ez nálunk úgy vagyon, hogy a Cuki meg egy másik kislány és az anyukája vagyunk a tornán. És a másik kislány csinálja az anyukájával a feladatokat (minimális hisztivel és tiltakozással de legtöbbször inkább érdeklődve és örömmel), míg ezzel párhuzamosan én és a fejlesztő fogjuk le a Tündüst, birkózunk ezerrel. :( És ez olyan nehéz nekem. És biztos nem építő jellegű az amúgy sem hű de fasza anya-lánya kapcsolatunkra az, hogy mindig én viszem a "kínzásokra" és én fogom le meg ilyenek. Az utóbbi pár tornán, ahogy ott is be lett vezetve a vizuális megsegítés, szépen együttműködött, ügyes volt, szinte örömmel csinálta az egyes részeket, de 2 hete ez sem megy. :( És egyszerűen nem tudom, hogy mi változott. De már mind fizikailag, mind lelkileg belefáradtam ebbe a (jelenleg szélmalomharcnak tűnő) csatározásokba. 

"Házinak" ugye ki van adva, hogy itthon is legyen "feladat", vagyis játékra "kényszerítés" megvesztegetéssel. (Áh, már számomra ez kész, hogy úgy kell mindenféle trükkel rávenni, hogy játsszon...) De ez sem megy az utóbbi pár napban. Az apja szokta az itthonikat csinálni vele, és most egyszerűen nem hajlandó semmiben sem részt venni. :( És rossz látni, hogy az apja is csalódott. :( Nah, meg arról nem beszélve, hogy férjemnek és nekem is hát hogy is fogalmazzak finoman, szóval nem mintaapánk volt. És itt lenne ennek a tündibündinek az, ami szerintem mindkettőnk gyerekkorából hiányzott, és ő meg tojik rá. Most nem az, de mit nem adtunk volna, ha az apáink leülnek velünk kirakózni... vagy könyvet nézegetni... építeni... rajzolni, stb. :(

A másik a kaja. Mondjuk ebben javulás van (bár nem akarom elkiabálni, nem régi dolog, hogy táplálkozik), de azért nem feledteti az elmúlt 1 évet, amikor is úgy kellett beleimádkozni a legtöbb falatot. De olyanokat ám, mint mondjuk sonkafelvágott, meg ilyenek. Hát mikor ettem én ilyet kölökként??? Választhattam: zsíros kenyér sóval vagy cukorral. Margarinos kenyér sóval vagy vegetával. A párizsi már úri kaja volt!!! Eszem ágába sem jutott fitymálni. (Jó, a paradicsom- és tejlevest nem ettem meg, de ezeken kívül mindent...) Na meg mikor válogat, akkor sokszor eszembe jut az a szegény másfél éves kisfiú, akit nemrég halálra éheztettek a villájukban az elmebeteg, fényevő szülei. :( Mikor elönt a düh, akkor van, hogy mondom is neki, hogy "mit szólnál, ha neked is ilyen szüleid lennének; mit nem adott volna az a szegény kisgyerek egy falat üres kenyérért is". :( Tudom, hogy csúnya dolog összehasonlítani az ilyeneket, de akkor is idegrohamot kapok, mikor nem eszik. :( És már gebül is megfele...

És ami még nyomaszt, hogy az anyasággal kapcsolatban cseszettül nem ezeket kellene éreznem. De mivel megfogadtam, hogy őszinte leszek, így fogsoromat erősen összezárva leírom pironkodva, bármennyire is szégyellem és zavar, hogy egyetlen 1, azaz 1 hónap volt, amit felhőtlenül tudtam élvezni, ami szerintem olyan hónap volt, mint a többségi családoké. Állatira jó volt. Ez akkor történt, mikor megtanult járni. Voltam olyan boldog, hogy ihaj! De annyira, hogy én, a minden kis apró dolgot észrevevőnek nem szúrt szemet, hogy már ekkor furcsa volt valami. Még mérges is voltam kicsit férjemre, hogy túllihegi a dolgokat, mért nem tud csak örülni annak, hogy végre önállóan jár. De sajnos az elvakult, örömittas 1 hónap után rá kellett jönnöm, hogy reálisan látta, hogy valami van... És ez tavaly októberben ugye be is igazolódott.

És persze, mint sok más családnál, a szokásos, "átlagos" bajok sem kerülnek el bennünket, szóval halleluja! :/

"Kicsit" szétcsúsztam, de hát van ez így... De hátha télleg csak gyesbetegség, oszt rendbe jövök, amint munkába állok. :D Májusban ez megtörténik, szóval nem olyan hű de sok idő van hátra szerencsére!!!