Elgurult a gyógyszerem...

Elfogyott a türelmem!!! Annyira várom, hogy szeptember legyen és végre elkezdje az óvodát!!! Szenvedjen vele az, akinek két anyja van! Unom, hogy mindig rettegek kaja előtt, mert úgy kell vele megküzdeni. Tojik a napirendi kártyákra is és minden ellen tiltakozik. Oké, rendben, dac, de szeretném megkérdezni a neurotipikus gyerekek szüleitől, hogy tényleg úgy van náluk is, hogy reggeltől estig minden ellen tiltakozik a gyerek és úgy kell becipelni kezet mosni, fürdeni, lefogni, harcolni, küzdeni, kiabálni??? Az apja jóval türelmesebb, mint én, de vasárnapra már neki is rendesen kivan a fasza... (Jó, én sem könnyítem meg a dolgát az uramnak, de ebbe most inkább nem megyek bele...)

A sima dac ennyire brutális lenne és én vagyok alkalmatlan a gyereknevelésre? Fizikailag is rendesen próbára tesz, nem kell egy darabig fogyókúráznom az biztos...
Én úgy képzelem el (és amennyit láttam más gyerekek viselkedéséből, együttműködéséből arra merek következtetni), hogy sokat dacolnak a nem autik is, csak mondjuk nem ilyen elemi erővel robbannak. Vagy nem minden ellen, nem állandó jelleggel. És mondjuk ők néha hallgatnak a szüleikre. Vagy ők is sosenem??? És meg lehet őket vesztegetni, meg lehet velük beszélni a dolgokat. Mindenki dacol, de a játszótéren is látom, hogy mikor mennek el, van egy kis hiszti, de utána mennek. A miénk meg... volt, hogy az apja vitte le, én fent voltam, ablak csukva, redőny leeresztve (ez egy enyhébb téli napon volt és már sötét volt), és hallom ám, hogy "jön" haza a szerelmünk gyümölcse. A jövetel annyit tett, hogy az apja tepsifogással igyekezett megelőzni, hogy kitépje magát a kezéből. Nagyon rossz volt látni. Velem is ezt szokta, csurom víz vagyok, mire hazavonszolom. Már ott tartok, hogy egyedül le sem merem vinni.
De ott van pl. a séta. Érdekes, más dacoló gyerekeknél nem látok olyat, hogy ne lehetne megfogni a kezüket, ne lehetne rávenni, hogy abba az irányba menjenek, amerre a szülei. A boltban is elvannak. Persze, hisztiznek, meg vinnyognak, de nem úgy, mint az enyém. Legalábbis én ilyet még nem tapasztaltam, pedig nem vagyok remete, nem egy barlangban élek, szóval látok másokat. És persze, lehet szépíteni a mesékkel, írásokkal, de amiket a saját szemeimmel látok, azon nincs semmiféle cukormáz.

Meg csúnya, amit most írok, de egy átlagosan fejlődő gyerek a cukiskodásokkal feledteti a hisztiket vagy enyhít a miattuk érzett rossz érzésen. Legalábbis így képzelem. De valahogy én nem tudok annak örülni, nem érzem felemelőnek, hogy azt kell néznem egész nap, hogy nem játszik, hanem csak lóbálja a cipőfűzőt és rohangál le-fel. :(

A szomszéd is felbaszott már több ízben. Ha találkozunk, mindig azzal zaklat, hogy "mi van, nincsen ennek a lánynak lába, hogy nem tud lépcsőzni?" (Ugye szinte sosem hajlandó lépcsőzni, így marad a cipelés). Nemrég meg azzal jött, mikor mentünk fejlesztésre, babakocsival, hogy "egy ekkora lány mé' nem sétál". Annyit mondtam, mert nem tud. És ezt két egymás utáni nap is megkérdezte, most legutóbb meg férjemtől is. Hát normális az ilyen? És tudja, hogy autista, hát mért nem bírja befogni? Esküszöm, legközelebb megkérdezem tőle, hogy az anyukád hogy van?

Ja, annyi még eszembe jutott, hogy ami jól műkszik, az a fejlesztés előtti készülődés. Felrakom a napirendit és szépen együttműködik, csak ritkán méltatlankodik. Annyi van csak, hogy ha előbb kel fel, akkor marad a rácsosban (igen, még mindig rácsos ágyban alszik és még mindig csak cumisüvegből iszik...). Volt, hogy 1,5 órát ott dekkolt (szerencsére 4-ből 3 fejlesztés korai időpontban van, így ritkák az ilyenek, általában úgy kell keltegetni és akkor nincs ilyen probléma). Adtam neki könyvet, meg játékokat, de egyszerűen nem mertem kivenni, mert ha meg van szakítva a reggeli rutin, (aminek mindig ugyanúgy kell zajlania, ugyanazokat kell mondani) akkor aztán lehet vele kergetőzni, birkózni, hogy megengedje, hogy ráadjam a kabátot, cipőt, stb.

Ma úgy eldurrantotta az agyam az ebéd előtti kézmosásos hadakozással, hogy még bőgtem is. És enni is alig bírtam, az idegtől kissé görcsben volt a gyomrom. :/