Ma aztán kiakasztott, de rendesen!

 Mondjuk az utóbbi pár hétben folyamatosan ezt teszi, és egyre nagyobb sikerrel. Már nagyon unom!!! És előre elnézést kérek minden többgyerekestől, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi motiválhatja az embereket több gyerek vállalására. Engem ez az 1 is kikészít.
 Eddig sem mentek olajozottan a dolgok, de ez a mostani állapot nagyon durva! Még mindig a nem evés a fő probléma (azt már kezdem megszokni, hogy a fürdésen kívül alig csinál valamit kérésre, és egy rohadt öltöztetésnél is mindenféle trükköket kell bevetni, mint pl. csak akkor hajlandó jönni, ha a csizmáját is elővesszük). Emlékszem, mikor régebben olvastam más blogokban, hogy nem eszik a gyerek, nem értettem, hogy mi abban olyan rossz. Há' most már értem... Jó, nem attól félek, hogy pálcika ember lesz, mert tényleg vannak tartalékai (13 kg), de már a hajamat tépem, hogy nem eszik. És már eljutottunk oda, hogy csak izzasztó közelharcok árán sikerül belegyömöszölnöm az etetőszékbe. Ahonnan meg minden áron ki akar vetődni, csavarodni, közben irdatlan hangerővel üvölt. Na ilyenkor már eléggé fent szokott lenni a pumpa. Ma is olyan szinten tombolt, hogy minden általam ismert praktikát bevetve (messzebb mentem, ne is lásson; majd próbáltam a szájába tömni egy falatot, hogy legalább kóstolja meg, vagy fogja már fel, hogy nem kínozni, hanem táplálni szeretném) sem volt hajlandó egy falatot sem lenyelni. Ez ebédkor történt. Nem is reggelizett, gondoltam majd ebédelni fog. Hát nem éppen... Jó, megfogtam, tisztába tettem, miközben ivott 2 deci rostost. Szóval ma fél 2-ig összesen 2 deci tej + az említett 2 deci rostos, ami a bendőjébe került. És közben meg hallottam, hogy korog a gyomra... Bele tettem az ágyába, és elaludt.

 Aminek most nagyon híján vagyok, az a türelem. Egyre kevesebb van belőle. Úgy érzem, felőrölnek, elmorzsolnak, kikészítenek ezek a napi többszöri harcok. És talán az is a rossz, hogy olyan, mintha vissza nem jönne semmi. Tudom, hogy egy szülőnek önzetlenül is tudnia kellene működnie, de nekem most nem megy túl jól, és az sem érdekel, ha ettől szaranya vagyok. Ez van.
 Molly Bloom blogjában olvastam, hogy igen, ezek a kis ördögfiókák az őrületbe kergetnek, de aztán egy simivel, puszival, öleléssel teljesen el tudják felejtetni az emberrel a rosszcsontságukat. Nem úgy, mint a kamaszok többsége, akik sokszor csak rúgnak az emberbe. Na, én most sokszor érzem azt, hogy nekem nem egy majd 2 éves cukim, hanem egy kamasz gyerekem van. Nálunk a szeretetkimutatások abból állnak, hogy én üldözöm, ő meg menekül. Na ezt azért nem kell brutálisan elképzelni, annyi csak pl., hogy én kinyújtom a karjaimat, ő meg morogva, vagy visítva eloldalaz még a közelemből is. Régebben legalább ilyenkor ölelt, az annyira jó volt, és nagyon hiányzik. De mára eljutottunk oda, hogy inkább hagyom, nem zavarom. Csak nehéz felfogni, hogy neki hogy a fenébe nincsenek ilyen igényei. :( Az azért megnyugtat, hogy nem csak velem műveli ezt, hisz az apjával is ilyen, pedig ő a mindene.

 A fejlesztésen viszont nagyon ügyes volt, Énekelt a mondókákból is, meg is lett dicsérve (én is), és még békás matricát is kapott. :) Csinálni kell továbbra is itthon a TSMT-gyakorlatokat, csak most már heti 5-ször, 5 héten keresztül, majd azután kapunk új feladatsort.