lassandebiztosan

2013. március 27., szerda

Ezek vótak mostanság


 Vasárnap este alig bírtam elaludni, mert síkideg voltam, ugyanis hétfő reggel mentünk vérvételre. 4 órát, ha sikerült pihennem. Tudom, hogy kissé érdekesen reagál a szervezetem a stresszre: nem eszek, nem alszok... Mindegy. Szerencsére sógorom kórházban dolgozik, így kihasználtam a protekciót. Beszólt a vérvevő nőknek, hogy csapolják már le a rokon kiscsaj vérit, így nem is kellett várnunk szerencsére. Mikor a saját nyavalyáimmal kell mennem, sosem használom ki, akkor sem tolakodtam előre, mikor még férjem betegtologató volt, de a gyerek az más, ilyenkor nem becsületeskedem. Istenem, hogy milyen királykisasszonyos bánásmódom lett volna, ha akkor szülök, mikor mindketten ott dolgoztak... Már akkor is rajta voltunk az ügyön, de a sors úgy hozta, hogy erről 6-7 hónap híján lecsúsztunk.
 Aztán sógor lefogta, életem sírt, mint a veszedelem, óriás könnyeket hullajtott, nehéz volt megakadályozni, hogy ne mozogjon, még jó, hogy végül nem az én ölemben volt közben (először úgy volt, de elkezdtem poénkodni, hogy mondom Zsótti, ha dőlök oldalra, akkor támassz már ki, mire az egyik hölgy mondta, hogy ha anyuka ilyen ájulós, akkor inkább ne én fogjam).
 Most nem akarok hazudni, de minimum 3, de inkább 4 kémcsőnyi vért vettek tőle. Mikor megláttam, mondom nincs is annyi vére... :O
 Azért mentünk, mert még a neurológus javasolta, hogy ezt azt nézessünk meg, csak közbe jött a nátha, meg ilyenek, szóval most ejtettük meg.

 Még ugyan ezen a napon megérkezett a MÁK-tól a határozat és a kártya (utazási kedvezményre jogosít). Tényleg nagyon vegyesek az érzéseim, mert úgy vagyok vele, hogy ami jár, az jár, de még meg kell szoknom, hogy olyanokat írnak a gyerekemről, hogy tartósan beteg... Tudom, más lehet, hogy könnyebben kezeli, de azért nekem még szoknom kell. Idővel belejövök, már könnyebben kezelem az akadályokat, de azért kissé megzuhantam. A hangulatomnak nem kedvezett az sem, hogy ilyen bizarr tavasz van hóval, hideggel, meg linóleumcserével... A lépcsőházban cserélik, mert kissé már balesetveszélyessé vált a régi, elegem volt már a ragasztó bűzéből (olyan erős, hogy a szememet csípte, a torkomat kaparta, pedig kétóránként szellőztettem), és bónuszként még fél 11- fél 7-ig kalapálták is, gondolom, hogy jól odaragadjon. Szerencse, hogy a leány hamar kelt, és volt fél óra (valószínűleg ebédeltek) kopács nélkül, és ekkor kidőlt, és hála fel sem tudták kalapálni. De hamarosan biztos kész lesz a lépcsőház, és ha minden jól megy még nyár is lesz, szóval nem akkora a vész, mint ahogy néha érzem. :O

 Tegnap meg lementünk a latyakba. Kicsit megbántam, de már nem bírtam a ragasztóbűzt, és muszáj volt fejet szellőztetni. Eléggé botrányosan viselkedett a Cuki. Babakocsi nélkül mentünk, mondom fáradjon is egy kicsit, meg tolni sem lett volna olyan egyszerű az olvadó hóban a kis kerekű járgányt. Általában 10-ből 9-szer hempergősen sétál, és ilyenkor mindig megfogadom, hogy babakocsi nélkül egy tapodtat sem, de aztán legközelebb mégis neki bátorodom... Most rossz volt, hogy sok helyen volt sár, meg tócsa, és neki naná, hogy ilyen területeken kellett megvadulnia, és fetrengenie. És csak annyit tudtam tenni, hogy megfogtam a grabancát, és átültettem a hóba, hogy ott balhézzon,hisz így csak vizes lesz. De azért szedett össze sarat is, még a body is olyan volt... A kiborulásának oka az volt, hogy néha szerettem volna, ha arra menne, amerre én. Sokszor azon szoktunk tanakodni férjemmel, hogy vajon, ha nem loholnánk utána, mikor tűnne fel neki, hogy nem vagyunk ott. Nála még sosem láttam azt, amit a legtöbb gyereknél, hogy visszapillant, hogy a szülők a nyomában vannak -e. Ő csak megy, mint egy kis holdkóros. Olyan, hogy mondjuk megálljon mellettünk 1 percig??? Fogalmam sincs, hogy az milyen. De legalább már a kezét hagyja legtöbbször fogni, pedig ezt is nemrég még elképzelhetetlennek tartottam. :)

 Azt meg már nem tudom, hogy írtam -e, de szerencsére az utolsó tejfogát növeszti, 19 már teljesen kint van. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése