2012. november 29., csütörtök

A mai nap szenzációja...

Hogy én mennyire utálok címet adni. Jó, nem is ez, hanem az, hogy a kis tündérbögyörő megtanulta végre rendeltetésszerűen használni a csattogó lepkét. :D Eddig csak magasra emelve hurcibálta, akárhogy is próbáltuk neki mutogatni, hogy hogy is műkszik, nem volt vevő rá. Ma viszont megtört a jég, és nagyokat mosolygott. :)

A motorozás sem megy könnyen, inkább a kerekeit pörgeti (paraanyu első gondolata erre persze mi más, minthogy ez tipikus autista reakció, de a klubnak hála, ahol sokat rinyálok, már nem esem kétségbe ettől az eshetőségtől sem, fejlesztünk, oszt lesz ami lesz, meg lehet reménykedni és várni ezerrel). Próbálom rávezetni, hogy mennyire izgalmas, ha hajtja magát, de nem igazán érdekli...

fa szót rendszeresen használja, főleg sétáknál, vagy ha kinézünk az ablakon. Olyan cuki kis vékony hangon mondja, hogy nem igaz. Bővült a szókincse, és nem mással, mint a csip-csip-csip. Ezt úgy sikerült megtanítanom vele, hogy ezekben a kánikulai napokban sokat sétáltunk, és csomó bokor tele volt csiripelő verebekkel. Leparkoltunk mellettük, és bőszen ismételgettem neki, hogy néddá', há' kicsmadarak ottan vannak a bokron, akik azt mondják, hogy csip-csip. :) És láss csodát, mondta! Nagyon tetszett neki, mikor én galád módon elhessegettem őket, ámulva figyelte, ahogy repülnek. Így már két állatfaj hangját tudja utánozni, mondja hogy vau, és csip-csip. Halad ő, csak hát azért valljuk be, egy kicsit lassabban, mint az átlag, de ez van, nem kesergek.

Utasítások terén is van némi fejlődés. (Nem sok, és még nem hoz oda dolgokat, nem mutat rá a könyvben sem arra, amire megkérjük.) Mondjuk az egyik ilyen eléggé szívszomorító, ugyanis ha mondjuk neki, hogy adjál puszit a nyuszinak, egyből ad (odanyomja a szájához a dögöket cuki plüssöket), de ha arra kérleljük, hogy anyunak vagy apunak, akkor esze ágában sincs... Ok, lehet, hogy gáz, hogy féltékeny vagyok a játékokra, de szívesen lennék a helyükben. :)
Valamelyik nap az etetőszékében odanyomtam az arcom a szájához, és mondtam, hogy ez a puszi. Még tetszett is neki, de kicsit később ellökött. Én meg legörbítettem a számat, és úgy csináltam, mintha sírnék, erre mit csinál??? Kiröhög. Sajnos nem sok esetben érti az érzelmeket, és ez már nem az első ilyen eset. :(

Az Aranykaputól még nem hívtak, pedig jó lenne, be vagyok sózva. Tudom, hogy egy papírtól nem változik semmi, sőt lehet, még rosszabb lesz szembesülni ezzel-azzal, és konkrétat ők sem tudnak mondani, de akkor is nagyon izgatott vagyok. Azért is, mert a Cuki nélkül megyünk, és romantikázunk egy kicsit KETTESBEN. Tök fura lesz, szinte csak ügyintézésekkor voltunk tőle pár órára távol, tényleg nagyon ritkán kértünk meg valakit, hogy vigyázzon rá, pedig kell néha egy kis gyerek nélküli idő is, ami tényleg csak kettőnkről szól. Amúgy a romantikázás címszó alatt nem kell ám nagy dolgokra gondolni, max eszünk egy hamburgert, meg kézen fogva sétálunk a megyeszékhelyen, sőt, még kettesben is fogunk buszozni. :)

Kaptunk egy "szerelmes" levelet a drága apeh-től. Óh, én butuska, hát már nem is így hívják magukat, hanem nav-nak. Mennyivel szebben cseng így... Na mindegy, a lényeg annyi, hogy mivel ebben az országban már a csonthártyát nyúzzák az emberről, (de leginkább a szegénységben élő becsületes emberekről), szúrópróba szerűen fent akadtunk a rostán, miszerint túl kevés illetéket akarunk perkálni nekik, ez nem állapot, így abban a megtiszteltetésben lesz részünk, hogy eljönnek hozzánk, és megnézik, hogy nincs -e abban valami turpisság, hogy ilyen kicsi pénzért (3,7 millió) tettünk szert a kecóra. Egyébként meg kinyalhatják, a bank becsüse is csak 4,1 millióra értékelte fel. Ilyen szempontból szerencsés is, hogy hitelre vettük, mert amúgy képesek lennének azzal meggyanúsítani, hogy meg akarjuk károsítani az államot. Ha boldogabbak azáltal, hogy pár ezer Ft-al többet fizetünk be, ám legyen, de én meg is mondom nekik, hogy 41 000 Ft-nál nem vagyok hajlandó többet fizetni, menjenek a búsba.
Mi anno a gázártámogatásnál is megszívtuk, akkor is fennakadtunk... Azon buktunk 20ezret, hogy nem voltunk bejelentkezve, ahová kértük a támogatást. Nem baj, hogy önkormányzati papírokkal tudtuk igazolni, hogy x ideje ott lakunk, és a nevünkön volt az óra, őket nem érdekelte. És mindezt karácsony előtt egy kicsivel, csakhogy boldog állampolgárok lehessünk... :/

Még annyi, hogy épp megfázni készülünk, nekem már folyik az orrom, a Cuki meg gyanúsan könnyen alszik el, és sápadt, meg karikás a szeme.
Meg nagy fába vágtam a fejszém, ugyanis elterveztem, hogy varrok a leányzónak egy robotot karácsonyra. Én, akin sokszor még egy gomb felvarrása is kifog... De majd lesz belőle valami. :)

 És ha már felmerült a lakás, hozok pár képet. Most a konyháról, mert itt található a nagy kedvenc lámpabura, amit én megláttam a Pinterest-en, férj pedig legyártotta. :D

Igen, ez egy tésztaszűrő volt előző életében :)

Egy akkor és most, avagy oridzsinál retrós piros fogantyú átfestése kevésbé retrós hangulatot idéző lilára:




A képen a lényeg kivételesen nem (az etetőszék egyes részeit felfaló) gyermek, hanem az az egetrengető színharmónia, ami az asztal, a székek és az etetőszék lábainál uralkodik. :D És ez is a fessünk át mindent megmozdulás részeként alakult így. :) Mondtam már, hogy szeretek festeni? :P A második képen egy turpisság látható: a metál akril elég drága, nem akartam egy tégelynél többet használni, így ezt a megoldást választottam. :) Remélem nem akarnak sokan bekukkantani az asztal alá...

















És végül a kilátás, amit én imádok! Remélem a fészeknek lesz lakója tavasszal, és nyomon követhetjük, hogy mik zajlanak madáréknál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...