Viszont ma azért már az arcából olvasva arra gyanakszom, hogy lehet, hogy ő többet tud vagy sejt, mint amit elmond (elmondhat) nekem. Persze, mivel még csak 19 hónapos, így még nem is lehet róla konkrétumot állítani, de van sok nyugtalanító furcsaság, amitől elég komor lett az arca, és mondta, hogy ezeket le kell építeni. Észre vette ugyanis, hogy a Tündüsnek mindig kell, hogy legyen valami a kezében. Mondta, hogy erről le kell szoktatni, mert így az egyensúlyozós feladatok kivitelezése, a kitámasztó reflex vagy micsoda nem tud úgy érvényesülni. Azt is mondta, hogy ez az állandó hurcibálás két dolog is lehet: biztonságérzetet ad neki vagy sztereotip mozgás (autizmusnál jellemző, ismétlődő, kényszeres cselekvések). A legkomorabb képet akkor vágta a néni, mikor megkérdezte, hogy séta közben hogy viszi a faleveleket, mire én azt válaszoltam, hogy maga elé tartva, és azt bámulva. Erről is le kell szoktatni, amitől eléggé félek, mert nem lesz egy könnyű menet. Anyám, hányszor fogja magát püfölni a földbe...
Az is gyanús volt, hogy sokszor mondogatta, hogy így kell elfogadni, így kell szeretni, nekem most a legfontosabb dolgom, hogy szeressem. Persze, hogy szeretem, ez természetes, de eléggé beszartam, mikor azt is mondta, hogy ne úgy tekintsek rá, hogy ő ettől kevesebb... Ilyeneket nem olyan frankó hallani, és neki is mondtam, hogy persze, rajta vagyunk az elfogadáson, de ez szerintem nem úgy megy, hogy kiderül a gyerekről valami bibi, és hipp-hopp, egyik percről a másikra, állandóan mosolyogva úgy teszünk, mintha nem lenne probléma, és nem lenne főleg az elején baszott nehéz. Biztos vannak olyanok, akiknek ez villámgyorsan megy, de nekem nem. Sokan szerintem azért sem vallják be, hogy megzuhannak hasonló helyzetben, mert egyszerűen azt erőszakolja a szülőkre a társadalmi nyomás, a média, a környezet, hogy márpedig ha tetszik, ha nem, most rögtön azonnal le kell nyelni, fel kell dolgozni, és csinálni. Szerintem ez is egy út, amit be kell járni, és ha valaki le akar vágni belőle, és a rövidebb utat választja, az idővel meg fogja bosszulni magát. Tudom, hogy mi a cél, és minden erőnkkel küzdeni fogunk, hogy a tőlünk telhető legtöbb támogatást megkapja, de kell idő, hogy lenyeljük. Jelenleg úgy érzem, hogy haragban állok a világgal, és dühös vagyok, hogy miért pont velünk történik ez. Itt van, megvan minden, amiről álmodtam: gyerek, férj, lakás, de önfeledten és teljesen őszintén most nem tudok örülni. Igazságtalannak érzem, hogy én, aki még a mikrótól is menekültem terhesen, szedtem vitamint, próbáltam egészségesen élni, nem bagóztam, még sincs átlagosan fejlődő gyerekem. Közben meg ott vannak, akik isznak, cigiznek, buliznak, és sorra potyogtatják magukból a makk egészséges utódokat.
Tudom, hogy ez a dühöngés nem visz előre, és semmi értelme, de most nagyon jól esett. :)
Még annyit is mondott a nő, hogy ha nem javulna a helyzet, akkor ő javasolná, hogy menjünk el Budapestre a Vadaskertbe (autizmussal is foglalkozó alapítvány). Biztatott is azért, mert egy hasonló gyerkőcnél az otthoni feladatokkal pár hét alatt szemmel látható változásokat értek el. A feladatsort otthon felejtette, de nemsokára beugrok érte, és ha böcsülettel csináljuk a házit, akkor elég lesz havonta egyszer mennünk. Jó is lesz egy kicsit biciklizni, az mindig megnyugtat, elmegyek még zoknit venni, plusz még a Tesco-ba is, mert a központban lévő jószágkereskedésekben nem volt olyan kutyalabda, ami nekünk kell (az egyikben volt, de ők pofátlanul soké adják). Ugyanis vennem kell a Cukinak kutyajátékot. :D Vannak azok a puha tüskések, majd azzal kell minden nap masszírozni a testét, és a kezébe is kell adni, hogy gyömöszölje. Nyomkodta a nő a lábát, és mondta, hogy úgy veszi észre, hogy van idegi éretlenség, és arra állítólag ez is jó. Úgyhogy lassan elviharzok. Jó is lesz agyat szellőztetni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése