Nyaff

Szekrény kész. Juhé! Már nem akarok festő lenni... 6 réteget kentem rá, mire fehér lett. Néhol még átüt egy kis erezet szín, de elfér az. Talán azért loholok ennyire a színharmónia után, hogy csillapítsam a lelkemben sokszor tomboló néha feltűnő káoszt . Vagy a franc se tudja.

Megpróbálom összefoglalni, hogy a Cuki fejlődésében mi az, ami aggodalommal tölt el, vagy elszomorít kicsit.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de mikor megszületett, és esze ágában sem volt szopizni, csak bőgött megállás nélkül, majd kiszáradt, valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nincs minden rendben vele. Persze ott volt előttem, hogy óh, hát nagy baba, 10/10-es Apgar-ral, hát nem lehet itt semmi vész. De mégis motoszkált valami.
Aztán jött az 5 hónapnyi, szinte egész nap tartó sírás, a Dévény, majd a székszorulás, a tejallergia, az izomsorvadással való riogatás. Ezek valószínűleg nem tűnnek nagy problémának, de átélni másabb, mint olvasni, és a sok kis nehézség összeadódva azért meg tudja cincálni az ember idegzetét. Majd volt 1 teljes hónap, amikor nyugi volt. Ezután jött a mostani félelmünk a furcsaságai és elmaradásai miatt. Úgy érzem, hogy miután megoldunk egy nehézséget, helyette mindig kapunk valami még nagyobb falatot, amit győzzünk megrágni, majd megemészteni. Emlékszem, mikor elkezdtük a Dévényt, még azt hittem, hogy na, pár kezelés, és minden tutkó lesz. Most már nem vagyok ennyire naiv. Persze hiszek az Ayres-ben (mondjuk rohadtul nem hit kérdése, na mindegy), de már nem ringatok olyan álmokat magamban, hogy pikk-pakk megoldódnak a problémák. Nem vagyok én ezektől durván elkeseredve, kezdem megszokni, hogy nekünk nem mennek olyan könnyen a dolgaink, mint másoknak. De azért az biztos, hogy kell egy kis idő, hogy elfogadja az ember ezt a helyzetet. Néha még tagadásban vagyunk, és úgy teszünk, mintha nem lenne semmi gond, de aztán kivesszük a fejünket a homokól, mert azzal, hogy nem veszünk tudomást a sokszor sikító tünetekről, azzal nem segítünk neki.

Amik nyugtalanítanak vele kapcsolatban:

• Ha megkérem, hogy hozza ide a labdát, babát, akármit, nem történik semmi. Még sosem reagált ilyenre.
• Nevére nagyon ritkán hallgat.
• Nem mutat rá könyvekben a mondott tárgyakra, állatokra.
• Múltkor egész délelőtt nem voltam itthon, és hazajöttem, erre kaptam egy mosolyt. A macskát meg alig bírtam levakarni magamról, bújt össze-vissza. Komolyan mondom, hogy jobban kimutatja Móki az érzelmeit felém, mint a lányom. A lánykám nem igazán kötődik senkihez. A kórházban, mikor kimentem wc-re, egy ápolónő vigyázott rá, míg kint voltam, és meglepődve mondta, hogy nem is sírt, hogy egy vadidegenre hagytam. Észre sem veszi, ha eltűnök, vagy inkább hidegen hagyja. Persze ebben is meglátom a jót: nem lesz nehéz bölcsibe szoktatni... Viszont talán ez a része visel meg legjobban a furcsaságai közül. :( 
• Több blogban olvastam, és több anyukától hallottam, hogy a nála jóval fiatalabb babák mindent megértenek, én meg pont az ellenkezőjét érzem. Állandóan beszélgetek vele, elmagyarázok mindent, de komolyan, mintha a falnak mondanám legtöbbször. Csomószor próbáltam rávenni, hogy dobjuk ki együtt a pelust, milyen jó móka lesz, de rám se hederít. És ez egy idő után olyan lehangoló tud lenni.
• Ha berakjuk közénk az ágyba, mindig bepörög, feszeleg, nem marad egy percig sem nyugton. Bevallom, irigykedem kicsit azokra, akik tudnak a gyerekükkel aludni, vagy legalább összebújni. Biztos jó lehet.
• Ezek után már szinte elhanyagolható számomra, hogy alig mond pár szót.
• Sokszor szór homokot/földet/növényeket furcsa hang kíséretével.

A megpróbáltatásokkal járó lelki nyavalyákat nem igazán tolerálja már a szervezetem, és kezdenek testi tünetekben is megnyilvánulni. Tudom, gyenge vagyok, de ezzel már nem kínzóm magam, nem vagyunk egyformák. Nemrég voltam belgyógyászati kivizsgáláson, aminek a vége az lett, hogy fél év múlva vissza, és ha akkor is magas lesz a vérnyomásom, akkor gyógyszer. :( Mondjuk mondtam a dokinak, hogy a lehető legrosszabbkor volt rajtam a 24 órás vérnyomásmérő, mert előző nap költöztünk, aznap meg volt a macskagyilkosság, aminek közlése után felszökött százhetvenakárhány/kilencvenvalamennyire, és bevallom, nagyon féltem, hogy megint kiugrik, mint szülés után, és akkor újra sürgősségi. (Akkor 200/100 fölött is volt, pedig előtte sosem volt gondom a vérnyomásommal.)



Nem adjuk fel, és fér is és én is bízunk abban, hogy ha munkával is, de sok mindent kihozunk majd ebből a kiscsajból, ha meg nem, akkor elfogadjuk azt, amit a sors nekünk szánt. Ez viszont nem megy egyik napról a másikra, akárhogy is szeretnénk, hosszú folyamat lesz. Biztos ezek a dolgok is feszültséget okoznak kettőnk közt, de én azt vallom, hogy ha egy kapcsolat szétmegy egy döcögősebben fejlődő vagy fogyatékos vagy sérült gyerek miatt, akkor az valójában nem is a gyerkőc és a helyzet miatt alakult úgy, hanem ezek csak előrébb hozták az elkerülhetetlent, ami egy teljesen átlagosan fejlődő utód mellett is ugyanúgy megtörtént volna, csak esetleg később. Hiszem, hogy egy kellően erős kapcsolat túléli a megpróbáltatásokat. Az idő majd szépen megmutatja, hogy a mi kapcsolatunk mennyire erős.