lassandebiztosan

2013. november 17., vasárnap

Az milyen már, hogy meg kell tanítani arra, hogy játszani jó???

A válszom egyelőre: NEHÉZ...

A változatosság kedvéért megint szarul vagyok... Majdnem kiolvastam az előző bejegyzésben említett könyvet, ami nagyon jó és hasznos, és már kipróbáltam belőle egy dolgot, ami be is jött, szóval szívből ajánlom érintett szülőknek, rokonoknak vagy csak érdeklődőknek. De sajnos, mivel nem vagyok a legstabilabb lelkiállapotomban mostanság, így eléggé elkeserített az a tény (amivel amúgy valamilyen szinten tisztában voltam, de leírva ütősebb), hogy a lányomnak meg kell tanítanom azt, hogy játszani jó (és hogy kommunikálni is jó, és még egy csomó dolog valójában tök frankó, ami benne szorongást kelt, nemtetszést vált ki). És a játék sem olyan egyszerű. Részekre kell bontani, strukturálni, képpel megsegíteni, eleinte örülni, ha egyáltalán a figyelmét sikerül felkeltenünk, majd 1-2 percig lekötnünk, és közben még mindehhez úgy kellene állnom, hogy ne érezze a gyerek, hogy elvárom, hogy teljesítsen. Hát, ez nem könnyű... A lányom tényleg sok mindenre megtanít... Talán a legnehezebben azzal birkózom meg, hogy csomó téren le kell győznöm az ösztöneimet és meg kell tanulnom pont ellenkezőleg viselkedni.

Ott van például a Dévény, emlékszem, hogy ott az volt jócskán embert próbáló feladat, hogy egy nőci "nyúzza" a gyerekemet, aki közben elkeseredetten sír, és ugye az lenne az ösztönös, hogy a gyógytornászt kupán vágom, a gyereket meg kitépem a karjai közül és elrohanok; ehelyett mit kellett csinálnom: végighallgatni/nézni a majd 1 órát, és utána még fizetnem is kellett és hetente újra visszamenni hozzá (mindezt 8 hónapon keresztül...).

Aztán itt a beszéd. Tudom, hogy egy darabig még nem fog válaszolni a kérdéseimre, de attól én még szoktam hozzá beszélni, kérdezek tőle, és nem is ez az érdekes, hanem az, hogy vagyok olyan hülye, hogy meglepődöm, hogy nem felel. És el is szoktam szomorodni... Tudom, barom vagyok. Valamelyik nap elvitte az apja anyósomhoz, és miután hazajöttek, a leányzó lefeküdt mellém, tök jó volt. Csak megkérdeztem tőle, hogy, na és milyen volt a mamánál, mit csináltál, stb. és hát ugye képes vagyok még mindig meglepődni azon, hogy választ nem kapok, és hogy 1-2 perces fekvés után szalad is mindenfelé, lóbál, csinálja a kis rituáléjait, amik számomra értelmetlenek.

A másik ösztönös nehézség az pont a szóban forgó játszás. Mert valahogy szerintem ez is belénk van kódolva, hogy hogyan "kell", hogyan lehet játszani egy NT gyerekkel, míg ugye az autiknál mindezek vagy csak sima közönyt váltanak ki, vagy dührohamot; a szülőben (legalábbis bennem) meg bármennyire is szarul hangzik, csalódottságot és szomorúságot, hiába tudom, hogy nem tehet róla, akkor is rossz szájízem lesz egy-egy sikertelen játékkísérlet után. És ne tudjátok meg, hogy mennyi ilyen volt már... Tudom, ez így baromi szarul hangzik, de sajnálom, ezt érzem, de ugyanakkor reménykedem benne, hogy a könyvben leírtaknak és az emelt számú fejlesztéseknek hála valami változni fog, lesz egy pici előrelépés. Mert, bár tudom, hogy óriási dolog, hogy megtanult beszélni (NEM kommunikálni), de ezen kívül szinte semmi nem változott 1 év alatt... :( Persze vannak azért javulások, de összességében nem mondanám, hogy számottevően fejlődött. Már csak azért kell szorítani, hogy a szakbizottság ne üljön rá a frissített szakvéleményre és javaslatra, mert a heti 4 fejlesztés majd csak onnan fog járni, hogy kézhez kaptam a levelet. És ezért sem lett volna hátrány, ha a doktornő feladta volna időben a leletet, mert akkor már lehet, hogy a heti 4-nél tartanánk... Mert persze, nem hajt a tatár, csak ne felejtsük el, hogy ezek a fejlesztések iskolarend szerint működnek, szóval nemrég volt őszi szünet és lassan itt a téli is, nyáron meg megáll az élet, nincs semmi, és ha már ennyire ki van hangsúlyozva a minél korábbi fejlesztés, akkor engedtessék már meg, hogy puffogjak, hogy csak döcögnek a dolgok...

Na, de amit kipróbáltam a könyvből, és siker koronázta: a Cuki nem szeret puzzle-özni. Potom pénzért sikerült még régebben vennem neki használtan kirakót, a legtöbb részből állónak is csak 4 db-ja van. De ahogy elkezdtem rakosgatni őket és magyarázni neki örömködve, hogy nééédddda, milyen szuper játék, kirakom és ott egy autóóóó, júúúj, de jóóó. Erre ő azonnal széttrimbolta, elkezdte dobálni, megtaposta őket vagy csak simán otthagyott. Többször próbálkoztam vele így nekikezdeni, sikertelenül. Most viszont a könyvben van az a tanács, hogy rakjam ki úgy, hogy csak az utolsó hiányozzon (jobb, ha nem látja a folyamatot, hanem már csak a majdnem kész játékot), és így megpróbálta helyére tenni. (Jó, az mellékes, hogy mostanában az az egyik mániája, hogy mindig kell valaminek lennie a kezében, és ez nem könnyíti meg például a kirakózást, mert közben sem ereszti a tárgyat a kezéből..., de az a lényeg, hogy most legalább megpróbálta.) Az is lehet (sőt, biztos is), hogy vannak olyan szülők, akik zsigerből vágják, hogy ha a "nézd már, milyen izgi, kirakjuk oszt lesz belűlle egy traktor" (tényleg van traktor meg helikopter is köztük, mikor vettem, akkor épp járműfan volt :D ) dumával és a kirakózás fortélyainak megmutatásával, ujjongással nem jut semmire, akkor kipróbálja ezt a csak az utolsót rakd a helyére dolgot, miközben az azt megelőző elemek helyrepakolását "titokban" csinálja, nekem nem jutott volna eszembe. o.O És ilyenkor az amúgy is csorbult anyai önbizalmam még inkább a béka segge alá kerül...