Mit ne mondj autizmussal élő gyermeket nevelő szülőnek? (Az én szemszögemből; más lehet, hogy ezektől nem kap hülyét, de én igen!) 1.rész

Sikerült ma is felbaszódnom. Milyen meglepő, ugye? :D Utálom magamban, hogy ilyen lobbanékony természetű vagyok, de ez van... Igyekeztem párszor higgadtabb lenni, de nem megy. Amúgy agresszív nem vagyok, csak annyira a szívemre veszek mindent, hogy nem igaz és csomó ideig fortyogok magamban. :/

De mivel megkaptam egy valakimtől, hogy mekkora kretén, geci, sátán fattya vagyok (nem ezekkel a jelzőkkel, de a lényege ez volt az irományának), hogy azokat az akárkijeimet fikázom a nagy nyilvánosság előtt, (vagyis az interneten keresztül itt a blogban név és kép nélkül), akik segítettek rajtunk (most ezt a segítséget inkább nem is kezdem vesézgetni...), szóval, elterveztem, hogy ezentúl nem fogom fikázások kapcsán megemlíteni, hogy a szóban forgó illető rokon vagy barát esetleg ismerős státuszban van -é. Ha viszont magára ismer valaki, akkor bocsesz... Amúgy eléggé érdekesnek tartom azt, hogy mi köze van annak, hogy ki mennyit segített ahhoz, hogy egy kiba' blogban véleményt alkotok. Ezek szerint, ha valaki segít, akkor fel van jogosítva arra, hogy bármit megtegyen, vagy mi??? Egyre jobban nem értem az embereket...

Ma történt, hogy egy valakimmel összefutottunk, és bár nem nekem mondta, de egyből visszajutott a fülembe a nagy "okossága" az illetőnek: az autizmus nem katasztrófa, örüljünk annak, hogy a kislány nem rákos vagy nem szívbeteg.
Na én ettől totál kiakadtam... Tudom, hogy például a rák  és a szívbetegség sokkal nehezebb keresztek, mint az autizmus, de annyira elegem van már a fölösleges hasonlítgatásokból, hogy az valami elképesztő! Számomra ez a mondat annyira abszurd, mintha egy rákos kisgyerek szülőjének mondanám azt, hogy de hát örülj, hogy él a gyermeked, nem ütötte el egy autó, így van esély rá, hogy meggyógyuljon. Miért kell összehasonlíthatatlan dolgokat egymáshoz viszonyítani????????????????? És tudjátok mi is elképesztő számomra? Hogy összehozott a sors csomó olyan szülővel az interneten keresztül, akiknek sokkal nagyobb kaliberű dolgokkal kell megküzdeniük és egyikőjüktől sem kaptam meg azt, hogy de kussoljál már hülye liba, nekem sokkal szarabb, mit rinyálsz vazze, örüjjjé, hogy csak ennyi a bajotok... Igen, és ez óriási különbség és tiszta szívből tisztelem a szóban forgó szülőket, míg ez a kis okoskodó csaj egyre inkább mélyebbre ássa magát a szememben. És olyanokkal is találkoztam, akiknek hozzánk képest hangyányival könnyebb a helyzetük, mégsem éreztem kényszert arra, hogy beszóljak, hogy szedd má' össze magad, nekem autista a gyerekem, mit hisztizel heeee...
Az is durva, hogy ez a valakim, aki ezt a dolgot mondta a valakimnek (aki visszamondta nekem) olyan egyetemet végzett, ahol a lélek megsegítését tanították, és ez a bizonyos valaki állította pár hónappal ezelőtt, hogy semmi baja a lányunknak, csak visszahúzódó személyiségű. Még azt is visszahallottam, hogy nemrég fejbe akart rugdosni, mert szerinte semmi baj a lánnyal... És akkor a diagnózis után nem ám az a reakciója, hogy hupsz, benéztem, lehet, hogy mégis van ezzel a leányzóval valami, hanem jön ilyen fasz dumákkal, hogy örüljek ennek meg annak... Na ez a totális nagyképűség számomra.