Odafele picit eltévedtünk, ugyanis a GPS azt mondta, hogy balra van a kórház, de ott nem volt semmi, így mentünk tovább, és nem sokkal később már egy másik városban/településen voltunk. o.O Megkérdeztünk egy srácot, és útbaigazított. Nem hazudott amúgy a navigációs bizbasz, mert tényleg le kellett fordulni balra, és egy hídon kellett felmenni... Mindegy, a lényeg, hogy időben ott voltunk. A várakozás alatt azért megvadult a leánygyermek: popón csúszva közlekedett a folyosón, mindenáron be akart menni az egyik osztályra, és hisztirohamot kapott, mikor le szerettük volna beszélni róla, volt, hogy hempergett is a földön. De nem zavartattam magam, hisz emiatt is voltunk ott.
Mikor sorra kerültünk, akkor még inkább kiakadt, tombolt, sírt torka szakadtából. Az apja vitte be, mondom ő jobban le tudja fogni, meg egyébként is, mikor a BERA-n voltunk, akkor én tettem oda magam, mondom most lazítok kicsit. Így kint ültem, és füleltem: egyik pillanatról a másikra elhalkult, gyorsan hatott a szer. Férjem mondta, hogy 3-an fogták le...
Kis idő múlva már szóltak is, hogy mehetünk, kész van. Olyan békésen aludt a kis gyönyörű. Meg is esett rajta a szívem. Rendesek voltak, mert mindketten ott lehettünk ébredésnél, de nem zavartak ki, pedig hely sincs olyan nagy. (Ezen azért csodálkoztam, mert pl. a BERA-nál váltva voltunk bent vele az osztályon, mert egyszerre csak 1 kísérő lehetett bent...)
Kb. 10 perc múlva egy hölgy megdörzsölte a fülét, és felébredt. Khm, ezt sem tette halkan... :D Küzdött, bömbölt, tekergőzött, közben a feje ingott ide-oda. Apja kivitte a kocsihoz, én meg maradtam várni az eredményt. Kint is még sírt, de idővel Dóra elterelte a figyelmét.
1 órán belül megvolt az eredmény. Izgatottan nyitottam ki, szerencsére negatív lett. Volt egy melléklelet címszó alatt valami adenoid vegetáció, amit nem tudtam mi, és persze azért mindenféle rémképek voltak a fejemben, hogy mi lehet ez, de itthon az volt az első, hogy kinyomozzuk, és garatmandula túltengést jelent, ami annyira nem hangzik veszettül ijesztőnek.
Nagyon-nagyon örülök, hogy nem találtak semmit, felhívtuk a neurológust is, és az ő hangján is lehetett érezni, hogy örül a negatív leletnek. Férjem rákérdezett, hogy akkor elméletileg már csak egyvalami jöhet szóba, mire azt mondta, hogy hát igen, abba az irányba fogunk most vizsgálódni... Vagyis, hogy auti -e.
Pénteken a másik várva várt email is megérkezett: megkaptuk az időpontot a Vadaskertbe, október elején mehetünk oda is. :) Úgy érzem, hogy azért csak haladunk.
Nekem meg a szám katasztrófa... Ma el is megyek orvoshoz, mert már az őrület határán vagyok tőle: a fél fejemet elborítja. A repedés mellett most tele van herpesszel. De rengeteget képzeljetek el. Undi és fáj, viszket, feszül, közben állandóan kezet mosok, hogy nehogy elkapja a Cuki. Hátha adnak valami gyógyszert, mert bár enyhül a krémektől, de mindig jönnek ki újabb és újabb hólyagok. :( És már hetek óta szenvedek vele, elég volt!
Íme néhány kép a kobakja belsejéről: