2013. szeptember 5., csütörtök

Az egyik legnagyobb félelmem

forrás: http://pinterest.com/pin/334814553516898271/

 Mármint ami az állapotával függ össze. Vannak sokkal nagyobb aggodalmaim is, de ami az autizmussal/agyi fejlődési rendellenességgel/oxigénhiánnyal (ugye még nem tudjuk, hogy mi okozza a furcsaságait...) kapcsolatos, az az, hogy képes lesz -e valaha az önálló életre. Ez lehet, hogy sokatoknak furcsán hangzik, és őrültnek gondoltok, de ez is benne van a pakliban. :( Úgy tudnám leírni az állapotát, hogy tud járni, képes szavakat formálni, de mintha az ezeket összerendező, finomhangoló része az agyának nem működne.
 Azért rágódom pár napja ezen, mert az Esély-ben láttam egy riportot, amiben egy autista lány volt, aki bentlakásos otthonban él (4:40-től szól Jankáról, a gyerekkoráról pedig a 9. perctől beszél az anyukája). Mesélte, hogy másfél éves kora körül vagy 140 dalt tudott. Na, és ekkor bevillant, hogy oké, hogy a Tündibözse később kezdte a magolást, de akkor is számomra kísérteties a hasonlóság. Persze ez nem jelenti azt, hogy ő is ugyanúgy fog fejlődni a továbbiakban is, mint a videóban szereplő lány, de úgy vagyok vele, hogy erre is fel kell készülnöm. Természetesen bízom a legjobbakban, de bevallom, most eléggé megzuhantam. Unom a sok kérdőjelet, a rettegést, a bizonytalanságot, a mittudomén mit is...
 A Vadas sem válaszolt, meg a neurológus sem küldte a beutalót az MR-re, pedig nem volna rossz tudni, hogy mikor kell menni. Attól is be vagyok fosva... Mindkettőtől.
 És még visszakanyarodva a videóra és a bentlakásos otthonra: eldöntöttem, hogy nem lesz tesó. :( Pedig a szívem mélyén nagyon vágynék rá pár éven (kb.10) belül, de jelenleg a nem felé billen a mérleg, ha az eszemre hallgatok. Férjem keresztszülei itt voltak, és nekik 1 gyerekük van, aki donga lábbal született. Sok-sok gipsz, tornáztatás, műtét, könnyek kísérték azt a folyamatot, hogy rendbe rakják a lábait. Rákérdeztem, hogy volt -e köze ennek az egésznek ahhoz, hogy egyke maradt a fiuk, és a válasz határozott igen volt. Pedig a dokik 100%-ra mondták, hogy nem genetikai eredetű, mégsem mertek kockáztatni. Van egy távoli rokonom, akinek a fia súlyosan érintett autista. Neki sincs testvére. Szerintem a mi lányunk is egyke lesz. :( A másik meg, ha ne adj Isten tényleg nem lesz képes önállóan boldogulni az életben, akkor vagy az lesz, hogy valamelyikünk ápolásin lesz vele, vagy beadjuk otthonba. Mindkét variációhoz sok pénz kell, és ha belegondolok, hogy ezen felül még lenne egy testvére is, akit el kellene indítani az életben, lehetőleg nem kopasz picsával (mint ahogy engem és a férjemet), vagy csak elég az iskoláztatásra is gondolni, szóval ha meggebednénk sem tudnánk szerintem annyi pénzt előteremteni, hogy elég legyen. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mi van, ha ő is érintett lenne... :(

 A tesókérdésben hozott döntésemet kézzel fogható lépésekkel is megerősítem: eladom a babacuccokat. Úgy sincs pénzünk, jön a fűtésszezon, kell a pénz. Közben persze a szívem szakad meg, ahogy szelektálom a kis rugikat, bodykat, vagy ahogy tegnap fényképeztem a babakocsit. :( Azt is eladjuk. Úgyhogy, így állunk... Nem azt mondom, hogy ez megmásíthatatlan, de most úgy érzem, hogy 99,9999%, hogy nem merek belevágni a családbővítésbe.

 Ja, és a szám széle rohad, be van repedve és undi. Fáj, és már több, mint 2 hete nem múlik, és nem tudok szopni ásítani, mosolyogni, enni. Most elkezdtem kenni másfajta krémmel, ha nem javul, megyek dokihoz, mert már unom. Aztán ragyás a fejem, szerintem nemsokára meg akar jönni, gondolom a kirobbanó jókedvemhez ez is hozzájárul. :P Az alvókám is elromlott (nagyon nehezen alszom el rohadt későn, hajnal 4 magasságában...), majd nehezen kelek fel, alig alszom, kész vagyok. Meg hülye vagyok. Meg hisztis, nyűgös picsa. És dühös vagyok. Ezt legalább jól látta a pszichológus "legjobbjóbarátom"... Most azon szoktam őrjöngeni magamban (tudom, hogy semmi értelme, és csak megmérgez, de akkor is ez basztatja a csőröm), szóval van nekem egy féltestvérem (igazából nem tartom testvéremnek, mert egy érdek, link alkoholista, aki még rosszindulatú is). Szóval neki is van egy lánya. Teljesen egészséges, teljesen átlagosan fejlődő. Szóval egy ilyen emberrel miért rendesebb a sors/Isten/karma, mint velem? Nem vagyok szent, de például nem kérem meg a férjemet, hogy szexeljen pénzért (igen, ilyet is csinált a drága bátyókám...). És nem becsül meg SEMMI. Sem az emberi kapcsolatait, se a tárgyi dolgait. A lányát már tizenvalahány éve nem látta, mert az élettársa kivitte külföldre. Alá kellett írnia egy beleegyező nyilatkozatot, megtette!!! Hagyta elmenni a saját gyerekét. 4 éves volt ekkor... Valószínűleg tudta, hogy soha többé nem fogja látni... Úgyhogy igen, haragszom, dühös vagyok, tehetetlen, olykor elkeseredett is. Meg a másik, hót hoki volt a gyerekkorom, két alkoholista mellett, akik imádtak veszekedni, verekedni, szóval nincsenek szép emlékeim. Felnőttem, kirepültem, megtaláltam a szerelmet, meglenne minden a boldogsághoz. Nekem tényleg nincsenek nagy igényeim, például lefosom, ha nem lesz soha kocsink, ha nem élhetünk fényűző pompában, luxusban, és élére kell állítani a garast. De úgy érzem, hogy nem tudom hová tenni, hogy a leányzó más. :(

 És igen, megint azt tettem, amit nem kellene: rágódtam a múlton, és aggódtam a jövőn. De így, kiírva legalább egy kis ideig könnyebb lesz. Szóval nem vagyok fulldepis (hála neked gyógyszeripar :P), de azért nem is fetrengek a röhögéstől...

25 megjegyzés:

  1. Hát jujj... Ez nem volt egy pozitív bejegyzés sajnos :( Teljesen megértem egyébként az álláspontodat, meg hogy nem akarsz kistesót Hanninak. Meg úgy az egészet. Amikor én voltam terhes és szóba jött a párom és köztem hogy mi lesz, ha beteg lesz a gyerek én a legjobban attól féltem, hogy mi lesz ha soha nem fog tudni normális életet élni. Ha felnőttként is nekem kell majd gondoznom, mert annyira magatehetetlen lesz. És ettől féltem én is a legjobban. Nagyon remélem (és hiszek benne!), hogy nálatok azért nem ilyen súlyos a helyzet. Érzem a szavaidból, hogy most megint egy nehéz időszakon mész át, egy hullámvölgynek az alján csücsülsz. Bízom benne, hogy minél hamarabb elhessegeted a negatív gondolatokat és sikerül kimásznod a gödörből. Legfőképpen azt, hogy a lányod kicsit másabb mint a többi gyerek. Mert ahogy látom és olvasom, ez az amit egyáltalán nem tudsz elfogadni :(
    Küldöm meleg ölelésem innen jó messziről is tőletek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, most mélyen vagyok, és azt is jól látod, hogy nehezen fogadom el, hogy más. Ma is voltunk a játszón, és édes Istenem, mennyire sikít, hogy kis különcke. Majd egy rövidet lehet, hogy írok róla. Kikívánkozik... :)
      Puszi!

      Törlés
  2. Nagyon közel vagyok ahhoz, hogy egyszer felkereslek és megverlek. :D
    (Bármilyen szar az élet, a szopásos részen azért vinnyogtam. :D )
    És mi lesz, ha téged holnap elüt a vonat, vagy mi lesz, ha férjnek leesik a bal keze, vagy mi lesz, ha brutál beteg leszel hónapokig, vagy mi lesz ha a gyereked önellátó lesz?
    A jövőnek kismillió +1 lehetősége van, értelmetlen pont ezt kiragadni. Mert csekély valószínűséggel fog bekövetkezni.
    De különben puszi/ölelés stb. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Címemet tudod, és csak kb. 25 km választ el bennünket. :D Úgyhogy gyere, játsszuk le. :) Amúgy tényleg néha (vagy sokszor) rám férne egy kis helyrerázás, mert hajlamos vagyok túlságosan belemerülni a trutyis gondolataimba. Férjem szokta erre mondani, hogy "vazze, de hát kezelnek" :D (Régen, még pszichiátriás kalandjaim előtt meg azt mondta, hogy kezeltesd magad. Olyan romantikus fickóm van. :D
      Amúgy megnyugodtam, hogy a szopás is eszembe jut a szájbaj kapcsán, mer akkor csak nem vagyok olyan kődepis, mert állítólag aki nagyon benne van, annak eszébe sem jut a szex. Szóval azért csaktán van remény.
      Neked mi a titkod??? Elolvastam az összes bejegyzést, ami Pepó érkezéséről szólt, és egyszerűen nem értem, hogy hogy tudtál ennyire jól hozzáállni, így állni a sarat. (Most gondold el, ha nekem egy kis kiszáradástól elszállt a vérnyomásom, mi lett volna velem a helyedben? Ilyenkor is azt érzem, hogy tudják ezek a kis büdösek, hogy hová kell születni...) Szóval hogy a csudába lehet így hozzáállni? Amúgy szerintem örököltem a nyafkapankaságot, anyu is ilyen. :O És most nem mentegetőzni akarok, de Mamákámon kívül nem láttam a szűk családtagjaimtól, hogy hogy is kell nem negatívan állni a dolgokhoz. Na, de hátha fejlődőképes vagyok, és egyszer normális(abb) leszek.
      Én is puszillak! :)

      Törlés
    2. Hááát, az a titkom, hogy iszonyat tökös csaj vagyok. :D
      Na, viccen kívül, én is élek meg mélypontokat, de erőszakkal szedem ki magam belőlük. (Vagy férj szed ki erőszakkal. :D )
      A tudatosság nekem a kulcsszó. Ha süllyedek, azonnal terelem a gondolatokat (tudod sorsjegy stb... ;) ) És a "nincs jövő" dumámat véresen komolyan veszem. Mert nem tudjuk, mi lesz holnap. Így ma kell jól érezni magunkat. Ámen. :)
      (Én hiszem, hogy az élet szép.)

      Tudom ám, hogy nehéz ezekkel a gondolatokkal segítenem neked, de hátha legalább a csírájukat el tudom ültetni benned. ;) Úgy szeretném, ha sikerülne elfogadnod Hannit olyannak, amilyen!

      Törlés
    3. Szerintem tényleg nem semmi csaj vagy!!!
      Sokat jelentett az, hogy leírtad, hogy te is élsz meg mélypontokat. Mert én valahogy a hozzád hasonló embereket úgy képzelem el, hogy sosem történik velük ilyesmi, és mivel én meg legtöbbször süllyedek, így azt gondoltam, hogy esélyem sincs megváltozni, mert mondom biztos genetikailag belétek van kódolva, hogy nem vagytok búslakodóak. De a leírtak szerint tudatossággal és figyelemeltereléssel felül lehet kerekedni ezen az értelmetlen önmarcangoláson.

      Sokat segítettél, köszönöm! Megöntözöm a csírákat, és várom, hogy palánták legyenek. ;)
      Én is nagyon szeretném, ha sikerülne az elfogadása. Mert félek, hogy megérzi, hogy még nem 100%-os a muterja ilyen tekintetben (sem).

      Törlés
  3. Szerintem ez a poszt sok mindenkit megérint, csak nehéz hozzászólni! :-(

    Szerintem mindenki megérti, hogy rágódsz és aggódsz. Annyiszor leírod, mintha ezt szégyellni kellene, pedig teljesen érthető.

    Nagyon sok erőt kívánok neked!!!

    Este megnézem a linkelt Esély részt!

    A szopnin viszont jót nevettem, ne haragudj. Jobbulást a szádnak, biztos az urad is várja a mihamarabbi javulást! :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szégyellem is, mert sokszor túlzásba esem a rágódással. És ahelyett, hogy belenyugodnék, hogy ezt dobta ki a gép, dühöngök, meg szomorkodom. :( És ilyenkor meg jön a bűntudat. Na meg az egészségemnek sem tesz jót, hogy emésztem magam, szerintem a szám is azért rohad hetek óta, mert az immunom nem viseli jól, hogy idegelem magam.

      Köszönöm, rám fér az erő! :)

      :) Dehogy haragszom! Igen, már hiányzik az embernek az efféle kényeztetés. ;)

      Törlés
  4. Huh, jó nehéz ügy ez. Tőlem rengetegszer kérdezték már, hogy javaslom-e, hogy a sérült gyerek mellé tesót vállaljanak. Mindig mondom, hogy nem az én feladatom tanácsot adni, de az én véleményem az, hogy egyértelműen igen. Az van ugyanis, hogy általában a szülők kizárólag a negatívumokat veszik figyelembe a tesó kérdésnél (mi lesz, ha ő is beteg, marad-e idő mindkét gyerekre, drága kezelések és kiesett szülői kereset stb.). De vannak a "mellette" kupacban is dolgok. Pl. (nekem ez a legfontosabb érv) minden anya megérdemli, hogy legyen egy "nem más" gyereke, hogy tudja, milyen felnevelni egy közönséges gyereket. Persze, nincs garancia rá, hogy a következő az lesz. De kell egy olyan gyerek, aki felnő, akivel le lehet zárni az anyaság "gondozói részét". Aztán, mi van, ha valami lesz a szülőkkel, mi lesz a sérült gyerkőccel? Annak ellenére, hogy alapvetően nem a beteg gyerek gondozóját akarja megszülni az ember, ez is benne van a pakliban. És hogy mikor? Lehetőleg minél hamarabb, mert aki nem biztos abban, hogy szüljön-e mégegyet, az akkor, ha 4-5 éven belül nem szül, szinte tuti, hogy nem fog. A bizonytalanság az évek múltával egyre nagyobb lesz, ezt látom a szülőkön. Sok olyan gyerek járt hozzám, akiket kisbaba kortól ismerek, hozzánk jártak évekig. A szülők dilemmáztak a tesón, a gyerekek már 13-14 évesek, és egykék maradtak. A szülők pedig kvázi feláldozták magukat a "betegség oltárán", mert ennek a gyereknek mindent meg akarnak adni és tönkre mennek bele.
    Bocs, hogy hosszú voltam, és pont az ellenkezőjét írtam annak, amit gondolsz, de a közel húsz év, amit sérült gyerekek és a szüleik között töltöttem ezt a tapasztalatot adta. Ennek ellenére megértem az érveidet, és simán elfogadom, hogy az előzmények miatt nem vállaltok több gyerkőcöt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elgondolkodtatott a hozzászólásod. És valóban, a mellette részről nem is írtam... Pedig vannak. Mondjuk ezért is haragszom a sorsra, mert talán valamivel könnyebb lenne, ha lenne egy nagyobb nt gyerekünk. Ő számunkra és Hancsesz számára is húzóerő lenne. Persze, Tündüs is húzóerő, mert nem hagy egész nap búslakodni, meg ilyenek, de szerintem sokat jelentene egy átlagosan fejlődő gyerek. És sokszor azon is szoktam agyalni, hogy vajon milyen lehet egy nt gyerekkel az élet? És ami elszomorít, hogy lehet, hogy én/mi ezt sosem fogjuk megtapasztalni. Most ezt nem úgy írom, hogy jaj, de szörnyű nekünk, mert nem, egyáltalán nem az, csak rohadt nehéz. De ezt neked nem kell magyaráznom.
      Férjem sem nagyon szeretne tesót, fél. Közben óhatatlanul is keressük a miérteket, és ugye jön a genetika. Nem tudják az okosok sem, hogy mi okozza az autizmust (ha egyáltalán azzal állunk szemben), de Dr. Czeizel Endre azt nyilatkozta, hogy anyai ágon öröklődik. (Én régen pont az ellenkezőjét hallottam) És erre föl mondtam az uramnak, hogy nyugodtan menjen, és csináljon valakinek "egészséges" gyereket, nem haragszom meg érte. Szerencsére azt mondta, hogy hülye vagyok, és együtt csináljuk végig, de férfiként akár 50 évesen is meggondolhatja magát, és ki vagyok én, hogy visszatartsam. Nem tudom, hogyha azt mondanák, hogy a szülés miatt ilyen, akkor meg a 9 hónapot végigaggódnám, hogy mi van, ha most is lesznek bajok. És még ugye ott van a gyógyszer dolog is, nem tudom, hogy képes leszek -e valaha letenni...
      Amúgy mindig érdekelt, hogy mennyire nehéz neked és a hasonló hivatással rendelkezőknek nem nagyon átvenni a szülők fájdalmait? Kell egy kis falat húznotok, nem? De gondolom a fejlődések adják az erőt.

      Törlés
    2. Szerintem ami a legnehezebb a szakmában, az nem is a fájdalom átvétele/nem átvétele, hanem az, hogy "ápolja" az ember a szülő lelkét. Ez az, amit nem tanítanak a fősulin, és nem vagyunk pszichológusok sem. Pedig tudni kellene, hogy tudja az ember "jól" megmondani mi a helyzet a csemetével, vagy hogy kezeljük a sírásrohamokat, vagy mit csináljunk, ha a szülő, bárhogy mondjuk, nem hajlandó tudomást venni a gyerek állapotáról. Vagy hol húzzuk meg a határt a segítségadásban, ha a szülő MINDEN problémájára tőlünk várja a segítséget (pl. anyagi, szexuális, családi bajok, munkahely probléma stb.). Ezeket a dolgokat csak a sok éves tapasztalat segít megoldani. Én mondjuk elvégeztem egy 120 órás tanfolyamot a Korai Fejlesztőben, az rengeteget segített abban, hogy "agyban" közelebb kerüljek a szülőkhöz, megértsem egy-egy reakciójukat, és tudjam, mi a legjobb válasz ezekre. Mert például az ember szakemberként tudja, hogy mit kell a gyerekkel csinálni ahhoz, hogy fejlődjön, de a szülők (vannak ilyenek) nem mindig működnek együtt. De nem azért, mert nem szeretnék, hogy javuljon a gyerekük állapota, egyszerűen csak azért, mert anyák/apák. És ilyenkor játszaná az ember a megmondóembert -néha játssza is -, pedig többet érne, ha egy kicsit átérezné a szülő helyzetét is. Na, ezt nem tanítják, hanem az évek alatt szerzett (sok keserű) tapasztalat munkálja ki az emberben a tudást. Mert a mindenféle fejlesztő emberek tényleg okosak, és tudják a tutit, de a legtöbbjének SOHA nem kellett sérült gyereket nevelnie, és halvány lila gőze nincs, milyen egy ilyen gyerekkel állandóan együtt élni, nemcsak a fejlesztés 1-2-6 órájában, aztán elköszönni és becsukni utána az ajtót.

      Törlés
    3. Nagyon érdekes volt a hozzászólásod, és mindenben egyetértek. Persze ha szakember mondja ugye, még jó hogy ért hozzá :-) Mi is addig gondolkodtunk a 2. gyereken, hogy aztán nem lett, pedig nálunk kisebb, és másfajta betegség volt, meg sok egyéb ok, de semmiképpen nem kizáró okok.

      Törlés
    4. Pedig a "jól" megmondás nagyon sokat számít abban, hogy a szülő hogy áll hozzá az egészhez, mennyire fogadja meg majd a tanácsokat. Az a tanfolyam nagyon hasznos lehetett akkor. Nekem sokat segített, hogy szimpatikusan álltak hozzánk a fejlesztők. Szigorúak, de ugyanakkor nagyon kedvesek és korrektek is. Ugyan ilyen beállítottságú volt a Dévényes gyógytornászunk. Nem tudom, olvastad -e, de a ... volt gyerekorvosunk izomsorvadással ijesztgetett bennünket, de normális vizsgálatra nem küldött tovább, még vérvételre sem, egyedül fejlődésneurológiára, ahol meg azt mondták, hogy nincs semmi baja. De azért tornáztassuk otthon. o.O A banya dokinő meg minden hónapban visszarendelt, és továbbra is rettegésben tartott. A gyógytorásznak köszönhetem, hogy nem őrültem meg.
      Azért az durva lehet, mikor minden problémájukat rád zúdítják. Én is szoktam panaszkodni nekik, de csak a rendszerről, meg a leányzóval kapcsolatos dolgokról.
      Te szerintem nagyon jó szakember vagy! :)

      Törlés
  5. Ha el tudjátok fogadni, van más útja is a családbővítésnek. Nem arra gondolok, amit javasoltál az uradnak :)
    Bár talán nem mi vagyunk az ideális reklámcsalád, mármint ha valaki egészséges gyerkőt szeretne :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én nagyon örülnék egy szív szerinti gyerkőcnek. Sajnos két dolog miatt nem lehet: férjem elzárkózik. :( Ez akkor derült, ki mikor kiderült a pcos-em. A másik, hogy pszichiátriai gondozottakat egy nagyon sajnálatos és szörnyű tragédia miatt elméletileg elutasítanak. :(
      Fú, de hülyén hangzik, hogy pszichiátriai gondozott vagyok. o.O Na, mindegy, ez van. :)
      Szerintem pedig tökéletes reklámcsalád vagytok! Amit elértetek Marcinál, az csodálatos és annyira látszódik rajta, hogy imádjátok! Olyan okos, drága falat legényke, hogy csak na. Sosem felejtem el a mászós és a járós videót! Most vissza is néztem, és kicsordult a könnyem! Istenem, ahogy mondja, hogy heló, és hogy apa. <3

      Törlés
    2. Azokon a videókon én is bőgök mindig :))

      Törlés
    3. Nagyon édes kisfiú! :) És szerintem nagyon szerencsés is, hogy ennyire jó szülei vannak!

      Törlés
  6. Tesókérdés: Nálunk a kistesó 4 hónapos volt, amikor megkaptuk a diagnózist, én teljesen magam alá kerültem, hogy ha én ezt tudom, akkor tuti, hogy nem szültem volna még egyet, és persze jöttek nálunk is az aggoldalmak, mi lesz, ha ő is más lesz, stb. A pszichológusok, gyógypedagógusok mind azt mondták, hogy ők meg nagyon örülnek, hogy itt van a kistesó, mert sokat fog segíteni Bebének. És ahogy cseperedett Gergő, tényleg ezt tapasztaltam, tapasztalom, hogy rengeteget segít Bebének, főleg most a beszédben. És novemberben érkezik a harmadik csemete, persze megint itt vannak a félelmek.... és tudom, hogy nagyon sokan hülyének is néznek minket, hogy vállaltunk egy harmadikat is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú, az nem lehetett könnyű, mikor megtudtátok a diagnózist... Szülés után pár hónappal még amúgy is olyan érzékeny tud lenni az ember alapból is, nem hogy még ha ilyenek derülnek ki. Biztos Hancseszon is sokat segítene egy tesó, mert ugye előle nem tudna olyan könnyen elbújni, mint a játszótéren; és gondolom 1-2 gyerek nem jelent akkora ingeráradatot, mint egy bölcsis-ovis csoport. Nagy húzóerő egy tesó, ezért van is egy kis bűntudatom, hogy valószínűleg nem lesz neki.
      Én egyáltalán nem nézlek hülyének benneteket, sőt! Felnézek rátok, mert mertek! És milyen jó, hogy Gergő még a diagnózis előtt született, és hogy általa láthatjátok, hogy átlagosan fejlődő gyereketek is lehet simán. Mert másabb az úgy, ha pl. mondaná nekem egy genetikus, hogy kicsi az esély, hogy megismétlődik mindez. Ezek a szavak mégsem hatnának rám akkora erővel, mint egy "sima" gyerkőc. Na, jó hülyén fogalmaztam meg, de remélem érted, hogy mit akartam kifejezni. :)

      Törlés
    2. Hát a diagnózis utáni pár hónapot nagyon nehezen éltem meg, indult az egyéni fejlesztés, de Bebe akkor még teljesen el volt a saját világában, jó pár hónapig a gyógyped. se sokat tudott vele kezdeni. Közben a férjem munkahelyén is nagy változások voltak, másfél hónapon keresztül hétfőtől- vasárnapig reggeltől-estig melózott, ritkán egy-egy szabadnap is becsúszott ugyan, de az lótúró volt. Így úgy éreztem, hogy teljesen magamra maradtam egy nagytesó diagnózissal,plusz egy ölbebabával. De aztán túljutottunk valahogy ezen a nehéz iőszakon is, lassan feldolgoztuk hogy ez van, ezt mérte ránk a sors, sezmbe kell nézni a nehézségekkel. Igen, egy kistesó nem ad akkora ingert, de én úgy tapasztaltam Bebénél, hogy annyit viszont kapott, hogy Gergő által szépen ki lett csalogatva a kis külön világából. Elhiszem, hogy dilemmázol rajta, és teljesen megértelek, mert vannak előnyei, hátrányai is... jaj tényleg nehéz döntés nagyon.... Ölelés Neked!

      Törlés
    3. Ja az ovis sztorit meg holnap este igyekszem küldeni e-mail-be! :)

      Törlés
    4. Akkor Te erős nő vagy, én szerintem nem bírtam volna. Azért is lenne jó egy tesó, mert látom én, hogy meg lenne benne az utánzásra való készség, csak ha túl sok gyerek van egy helyen, túl nagy zsivajjal, akkor bezárkózik, de ez 1-2 tesónál nem hinném, hogy így lenne.
      Várom az ovis történetet! És sajnálom, hogy nem sikerült megtalálni a megfelelőt.

      Törlés
  7. Áh dehogy, sokszor mondtam, hogy nem bírom, de nem volt más választásom, bírni kellett...

    VálaszTörlés
  8. Szia! Bocsi, hogy csak most írok, de bevallom őszintén, még itt tartok az olvasásban :$
    Nekem nincs tesóm, mert anyumék nem akarták az autóban felnevelni, illetve volt egy család, ahol a második gyerek még súlyosabb fogyatékkal született. Viszont az egyik mozgássérült fiú ismerősömnek született egy húga, és akkor jöttem rá, hogy nem is olyan rossz dolog. A testvéri szeretet mellett van egy olyan különös kapocs közöttük, ami sokkal fontosabb mindennél. Tudják, hogy egyymásra mindig számíthatnak, segítenek egymásnak - igen, mindkét részről.
    Láttam azt az anyát is, aki a két súlyos fogyatékkal élő lányt neveli. A kapcsolata ráment a férjével, az egész élete arra ment rá, hogy a gyerekeit szolgálja, mégis a legjobb döntésnek tartotta, hogy bevállalta a testvért, mert így a lányok sosem lesznek egyedül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ez is a félelmem, hogy mi van, ha még komplikáltabb lenne a tesó...
      Amúgy nekem az is van, hogy létezik egy féltestvérem, de nem vagyunk jó viszonyban, ő egy link alkoholista, szerencsére már egy jó ideje nem láttam, nem is akarom. Szóval ott a másik is, hogy arra sem tud adni senki garanciát, hogy jó lenne a viszonyuk. :/
      De ugye azét ott motoszkál, hogy mi van, ha minden simán menne a másodiknál, és jó testvérek is lennének, csak mi nem merjük, és elszalasztjuk ezt az életünkből. Nem könnyű kérdés. Mondjuk ezért is örülök, hogy nem 40 évesen szültem az elsőt, mert így azért legalább van időm gondolkodni rajta, talán egyszer a lelkemet is sikerül annyira felerősíteni, hogy legyen bennem akkora bátorság, hogy bevállaljam.

      Törlés

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...