lassandebiztosan

2013. augusztus 7., szerda

Ügyimügyi

 Nem is írtam, hogy július 27-én kimentünk a helyi strandra. (Azért írtam dátumot, mer olyan hülyén hangzott, hogy múlt hét előtti hétvégén, nem vagyok a szavak embere...) Móninak hála nem kellett úszópelust vennünk, még egyszer köszi! :) Áhhh, és olyan jó gyerek volt a leányzó, hogy csak na. Annyira tudok örülni az ilyen sikerélményeknek. Most lehet, hogy hülyén hangzik, hogy arról áradozok, hogy nem őszültem meg egy kimozdulás alkalmával, de nálunk tényleg szinte csodaszámba megy, ha nem vadulunk meg kollektíven. Úszógumit nem szerette, a csúszdát annál inkább. Nagyon bátor lett, és jó sokszor lecsúszott. És nem tudom, mi lett, de tavaly még puffogtam, hogy kizavartak a pancsolóból (akkor még nem tudott járni, és valahogy csak ki kellett halászni, és valami vérbunkó stílusban szidott le az úszómester...), most viszont az összes szülő bent volt a pancsolóban és a gyerekmedencében is. Pedig elméletileg csak a medence szélén lehetne tartózkodni, de most nem azért, ki az a hülye, aki hagyja, hogy a gyereke, főleg a pöttömök, egyedül legyenek a vízben... Szerintem megunták az úszómesterek, mert rájöttek, hogy hiába szólnak, a szülők akkor is bemennek, ha meg ki  lennének tiltva, akkor alig lennének páran a medencében. Amúgy sok helyen van ez szabályként, de nem igazán értem, hogy miért. Fertőzésveszély, vagy mi miatt nem mehetnek be felnőttek? Akkor rakjanak bele több klórt, vagy bánom is én. Most nem az, inkább kapjon el valamit, minthogy megfulladjon. Így is, hogy mindig pár lépésnyi távolságban volt tőlünk, történt egy olyan, hogy elmerült. Gyorsan kikapta az apja, de jó sok vizet nyelt, és meg is ijedt(ünk). Most ha a medence szélén lettünk volna, jóval több idő telt volna el, míg odaérünk... De szerencsére pár perc alatt megnyugodott, és nem szegte a kedvét, ment tovább a móka.

 Múlt hét vasárnapján meg besétáltunk kenyérért, és egész hosszú távon jött. Nem akart megszökni, követett bennünket, annyira fura volt. :) A pékségben is úgy viselkedett, mint egy "sima" gyerek, el sem akartam hinni, hisz tényleg ritka az ilyen. Itt sem szökött meg, nem tombolt, szépen várt, stb. Kapott fagyit, amit egy helyben ülve!!! megevett. Jaj, olyan édesen nyalja. Egyszer levideózom, mert szét röhögtük a belünket, de leírva szerintem nem adja vissza. Vagyis én nem tudom megfogalmazni. Aztán meg talált magának egy szökőkutat, pancsolt, majd miután beletettük a babakocsiba, nem vágott le csak egy kis nyöszörgést. Semmi hosszú percekig tartó önkívületi őrjöngés. Már már hiányzott. :P Na jó nem! Remélem egyre több ilyen sikerélményünk lesz, mert annyira jó. Beszéltük Emberrel, hogy milyen fura lehet, ha az ilyen kiruccanások a megszokottak, és az a csodálkozni való, ha megvadul a gyermek. Félre ne értsetek, tudom, hogy a gyerekek hisztisek, de szerintem amit a mi kis csemeténk szokott művelni, az valami elképesztő. A fb-os klubban felmerült, hogy vajon mi írható a másság számlájára, és mi az, ami teljesen természetes, életkori sajátosság. Én abban látom a fő különbséget, hogy a leányzóm jóval intenzívebben és gyakrabban borul ki, mint az átlag. Legalábbis ahogy elnézem a többi gyereket, ezt veszem észre. Most lehet arra is fogni, hogy ilyen a temperamentuma, de azt érzem, hogy inkább az van, hogy sokszor nem érti, amit mondunk. De ezt nem (csak) siránkozásból írom, olvastam egy nagyon jó könyvet, Dása naplója a címe, és sokszor megvilágosodtam és megnyugodtam, például a hisztit illetően is:

 "Van egy jó hírem: akik kihívóan viselkednek, azoknak nem mindennapi tehetségük van a fejlődéshez. Belső indíttatást éreznek rá, hogy tartozzanak valahova, és megértsék a körülöttük levő világot. Szörnyű dolog ilyesmit kimondani, de sok esetre áll, hogy jóval könnyebb visszahúzódni a környezetből a magad kis világába, mint szembenézni és megbirkózni a való világgal. Sokkal nehezebb kapcsolatot találni olyasvalakivel, aki már föladta, és visszahúzódott oda, amit Donna Williams az „autizmus szentélyének” nevez: a saját belső világába. Már se vágy, se indíték nincs benne, hogy másokat is beengedjen, vagy hogy csatlakozzon az ő világukhoz. Furcsamód akadnak pedagógusok, akik szeretnek az ilyen visszahúzódó, tétlen gyerekekkel „dolgozni”. Az ilyen gyerekek reggeltől délutánig boldogan elüldögélnek az osztály egyik sarkában, míg haza nem kell menniük. A (rosszul tájékozott) gondozók azt képzelik, ezeken a gyerekeken könnyű segíteni, mivel hogy hiányzik belőlük a „kihívó viselkedés”. Abban igazuk is van, hogy a viselkedésük nem „problémás”. Ennek viszont az a folyománya, hogy belső indítékuk sincs részt venni a többiek ténykedéseiben."
 (T. O. Daria: Dása naplója)

 Szóval mostanában, ha kiborul a leányzó, akkor próbálom azt észben tartani, hogy ez bármennyire is nehéz, de jó, hisz annak a bizonyítéka, hogy ő igenis kapcsolatba akar lépni az őt körülvevő világgal és egyes emberekkel, csak az ingereket tőlünk eltérően érzékeli és dolgozza fel. Nehéz eligazodnia, megérteni a szabályrendszereinket, a miérteket, stb. 

4 megjegyzés:

  1. Én olyan strandra jártam amikor a gyerekem kicsi volt, hogy a szülő bemehetett természetesen a gyerekkel, de a vízbe ülni, vagy gyerek nélkül bemenni nem lehetett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem amit leírtál, az korrekt megoldás. De bírom, mikor olyan szabályokat hoznak, amik kivitelezhetetlenek... Mikor én voltam kicsi, ha jól tudom még nem voltak úszópelusok, vagy legalábbis nem volt elterjedve, így rendszeresen úszkáltak kaksik is a vízben, mindenki menekült, kiszedték, majd mehettünk vissza. És az összes szülő heverészett a vízben, mégis valahogy felnőttem. Mondjuk az úszó kulák elég undorítóak voltak, de túlzásba sem kellene vinni ezt a nagy rendszabályozást, olyan, mintha a szülők valami fertők lennének, vagy nem is tudom.

      Törlés
  2. Nem kellett volna ám kiemelned, mert szívesen :) És éljenéljenéljen! Örülök, hogy sikerült használni (ergo voltatok strandolni! ;) )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dehogy is nem, hisz nagyon jól esett a figyelmességed! :)

      Törlés