2013. augusztus 11., vasárnap

Hozzáállás, bűnbak keresése

 Bevallom, még mindig fáj, amit a "barinőm" írt. És rágom is rajta magam, és rosszul esik, hogy engem hibáztat, és a megértés halovány szikráját sem érzem benne. Nem ő az egyetlen ilyen ember, sok hasonlóval találkoztam már, és kezdem megszokni. De attól még szarul esik.
 A következőkkel lehet, hogy sok ember ellenszenvét kiváltom, de ez nem tántorít el attól, hogy leírjam, hisz én így látom, így érzem, és ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez így is van.
 Mivel eléggé sok időm van olvasgatni, és általában a szabadidőmet arra használom, hogy bújom a netet, és rengetegszer találkoztam olyan történetekkel, olyan hozzászólásokkal, hogy inkább bekussoltam, mert egyszerűen nem bírtam volna ki, hogy kulturáltan válaszoljak, ömlött volna a számból a randábbnál-randább kifejezések tömkelege. (Már a gimis ofőm is megmondta, hogy mocskos a szám, de így, ezekkel a szavakkal. Általában vissza tudom fogni magam, de ha eldurran az agyam, akkor előfordul, hogy nem...). Szóval, az egyik ilyen történet az volt, hogy angyalka lett egy koraszülött baba. Erre egy szívtelen idióta azt írta, hogy biztos azért, mert a szülők nem bíztak benne eléggé. Hogy lehet ilyet gondolni és írni??? A másik: gyógyíthatatlan betegségben meghalt valaki, és ott is a hozzátartozókat okolták, ott azzal, hogy nem imádkoztak eléggé. Nem tudom felfogni, hogy miért olyan érthetetlen az, hogy vannak dolgok, amik elkerülhetetlenül megtörténnek sajnos, és nincs okozója, nincs bűnbak. Azért lehet ez, mert azáltal, hogy kinevezünk valakit hibásnak, könnyebb feldolgozni a történteket? Vagy miért kell mindenáron kinevezni bűnbaknak valakit? Egy másik: lombikos anyuka, tényleg rengeteg dolgot megtesz azért, hogy lehessen gyereke. Erre valaki beszól, hogy biztos lelkileg nincs rá felkészülve, sok a stressz, bla-bla. De ez a nő még pszichológushoz is járt, szóval tett azért, hogy a lelkileg is stabil legyen (én meg ugye az esküvőnk környékén estem teherbe, amikor minden voltam, csak nem nyugodt...). Oké, azt nem mondom, hogy a lélek semmis, meg a hozzáállás lényegtelen, de szerintem eléggé túl van misztifikálva ez az egész. Jócskán ellentmondásos ez nekem, mert ha csak a zen állapotban lévő, hiper-szuper lelki harmóniában élő nők esnének teherbe, akkor már kihalt volna az emberiség szerintem. A másik, amitől falra mászok: biztos nem akarja eléggé. Közben hány olyan van, aki nem szeretne terhes lenni, mégis úgy marad... Akkor hogy is van ez?
 Rájöttem, hogy nem szeretem a szélsőségeket, sőt hülyét kapok tőlük. Általában rögeszmésen keresem az aranyközéputat. Nekem ez a legszimpatikusabb, lehet, hogy nem mindig a legcélravezetőbb, és leghelyesebb, de ez van. Itt van például a hozzáállás kérdése. Olvastam olyat, hogy csak megfelelően kell szemlélni a világot, és már be is vonzzuk a jót és minden fasza lesz. Nekem ez így erős. Persze fontosnak tartom, hogy jól álljunk a dolgokhoz, de nem hiszem, hogy ezzel meg lehetne váltani a világot. Változtatni lehet dolgokon vele, de nem tudom elképzelni, hogy gondolati síkon mindent meg lehetne oldani. Ott van pl. a son-rise program, aminek egyik fő pillére, hogy elfogadjuk a gyereket olyannak, amilyen, és megfelelően állunk a dolgokhoz. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert a leányzón is észrevettem, hogy nagyon megérzi, hogy épp milyenek a rezgéseim. Én ezt nem is vonom kétségbe. De azt sem tartom valószínűnek, hogy a rossz hozzáállásom az okozója minden furcsaságának, különcségének, lemaradásának; ugyanakkor azt sem, hogyha tökéletesen átprogramoznám az agyam, és csak és kizárólag pozitívan állnék mindenhez, "meggyógyulna".

Én a 3. vagyok asszem:
forrás

4 megjegyzés:

  1. Azt hittem valami nagyon durvát fogsz írni, amivel ellenszenvet váltasz ki. De nem. :)
    Nagyon egyformán gondolkozunk. :)
    Komolyan az a baj a mai emberekkel, hogy nem tudják vagy nem akarják beleképzelni magukat a másik ember helyébe.
    Szörnyűek ezek a példák, amiket írtál. :-(
    Annyira "bírom", amikor azzal csesztetnek valakit, hogy túl sokat stresszel a gyereken meg rágörcsöl, meg biztos nincs otthon rendbe minden. Hát igencsak kevés ember van, akinél minden szép és jó.
    Egyébként én is hiszek abban, hogy a negatív gondolatok lehúznak, de ha csak szépet és jót gondol az ember, azzal tényleg nem váltódik meg a világ. :-P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor jó! :)
      Én azt nem értem, hogy az ilyen beszólások egyáltalán hogy jutnak az eszükbe??? És ha eszükbe is jut, hogy a francba van pofájuk leírni...
      Valahogy egyre felszínesebbek a kapcsolatok sajnos, és tényleg egyre kevesebben vannak, akik bele tudják képzelni mások helyébe magukat.
      És mi az, hogy túl sok a görcsölés? Sokszor az egészséges aggodalmat is túl soknak veszik, és ugye könnyebb legyinteni, mint segíteni annak a hülye szülőnek, hogy megoldást találjon a problémára. Én aláírom, hajlamos vagyok néha túlaggódni ezt-azt, de csomószor igazolódott sajnos, hogy nem volt alaptalan a félelmem.

      Törlés
  2. Boldogult lombikos koromban annyi jó tanácsot kaptam, hogy még: az egyik gyógyfürdőbe ment, a másik AVIVA tornázott, a harmadik családállításon vett részt, stb.,stb. aztán teherbe esett. Mindenki szerint az ő módszere volt a tuti, de nekem egyik sem jött be, biztosan nem imádkoztam eléggé, pffffff. Pedig alapvetően állati pozitív vagyok :))

    Az előzőekhez: Nem lánykád a probléma, de neki igenis van egy problémája, amin te tudsz segíteni, és neki a szeretetnél azért egy kicsit több kell. Te ezt felvállaltad, az ismerősöd meg kapja be, már bocsánat. Nyilván könnyebb lenne, ha tudnál legyinteni, de kíváncsi lennék, ő mekkorát legyintene, és oldaná meg szeretettel a helyedben…
    Ha elfogadsz egy jó tanácsot, szerintem csak nagyon keveseket avass be a gondjaitokba. Nekem sokkal-sokkal könnyebb, mióta nem magyarázom Marcikám problémáját (mert neki is az van bakker), legfeljebb rámosolygok az érdeklődőkre: Igen ő ilyen. Pont.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem értem, hogy mi olyan bonyolult abban sok embernek, hogy attól még hogy valakinek használ valami, nem biztos hogy fog a másiknak is.

      Pont ezen szoktunk rágódni férjemmel: nem a leányzó a probléma, hanem az állapota. Óriási a különbség, de eddig a többség, akikkel megosztottuk őszintén a dolgainkat, sajnos összemosták. De nem tudom, hogy miért. Eszembe jut az is, hogy rosszul kommunikálok talán, és azért szűrnek le rossz következtetéseket? Előfordulhat. Vagy furcsa, ha valaki nem csak és kizárólag arról mesél, hogy jaj, de tündércukkancs, és minden frankó?
      Megfogadom a tanácsodat. A lelki békém is ezt kívánja, és így legalább nem esnek a torkomnak (legalábbis remélem). Sógoréknál már kezdtük gyakorolni férjemmel ezt a 'nem mondunk semmi olyan dolgot, csak mosolygunk' felállást, és már egész jók vagyunk benne. Csak ebben a két nőszemélyben, akik belém rúgtak, azt hittem megbízhatok, és hogy tényleg érdekli őket, hogy mi van velünk. Olyan kis naiv vagyok...

      Törlés

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...