Hozzáállás, bűnbak keresése

 Bevallom, még mindig fáj, amit a "barinőm" írt. És rágom is rajta magam, és rosszul esik, hogy engem hibáztat, és a megértés halovány szikráját sem érzem benne. Nem ő az egyetlen ilyen ember, sok hasonlóval találkoztam már, és kezdem megszokni. De attól még szarul esik.
 A következőkkel lehet, hogy sok ember ellenszenvét kiváltom, de ez nem tántorít el attól, hogy leírjam, hisz én így látom, így érzem, és ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez így is van.
 Mivel eléggé sok időm van olvasgatni, és általában a szabadidőmet arra használom, hogy bújom a netet, és rengetegszer találkoztam olyan történetekkel, olyan hozzászólásokkal, hogy inkább bekussoltam, mert egyszerűen nem bírtam volna ki, hogy kulturáltan válaszoljak, ömlött volna a számból a randábbnál-randább kifejezések tömkelege. (Már a gimis ofőm is megmondta, hogy mocskos a szám, de így, ezekkel a szavakkal. Általában vissza tudom fogni magam, de ha eldurran az agyam, akkor előfordul, hogy nem...). Szóval, az egyik ilyen történet az volt, hogy angyalka lett egy koraszülött baba. Erre egy szívtelen idióta azt írta, hogy biztos azért, mert a szülők nem bíztak benne eléggé. Hogy lehet ilyet gondolni és írni??? A másik: gyógyíthatatlan betegségben meghalt valaki, és ott is a hozzátartozókat okolták, ott azzal, hogy nem imádkoztak eléggé. Nem tudom felfogni, hogy miért olyan érthetetlen az, hogy vannak dolgok, amik elkerülhetetlenül megtörténnek sajnos, és nincs okozója, nincs bűnbak. Azért lehet ez, mert azáltal, hogy kinevezünk valakit hibásnak, könnyebb feldolgozni a történteket? Vagy miért kell mindenáron kinevezni bűnbaknak valakit? Egy másik: lombikos anyuka, tényleg rengeteg dolgot megtesz azért, hogy lehessen gyereke. Erre valaki beszól, hogy biztos lelkileg nincs rá felkészülve, sok a stressz, bla-bla. De ez a nő még pszichológushoz is járt, szóval tett azért, hogy a lelkileg is stabil legyen (én meg ugye az esküvőnk környékén estem teherbe, amikor minden voltam, csak nem nyugodt...). Oké, azt nem mondom, hogy a lélek semmis, meg a hozzáállás lényegtelen, de szerintem eléggé túl van misztifikálva ez az egész. Jócskán ellentmondásos ez nekem, mert ha csak a zen állapotban lévő, hiper-szuper lelki harmóniában élő nők esnének teherbe, akkor már kihalt volna az emberiség szerintem. A másik, amitől falra mászok: biztos nem akarja eléggé. Közben hány olyan van, aki nem szeretne terhes lenni, mégis úgy marad... Akkor hogy is van ez?
 Rájöttem, hogy nem szeretem a szélsőségeket, sőt hülyét kapok tőlük. Általában rögeszmésen keresem az aranyközéputat. Nekem ez a legszimpatikusabb, lehet, hogy nem mindig a legcélravezetőbb, és leghelyesebb, de ez van. Itt van például a hozzáállás kérdése. Olvastam olyat, hogy csak megfelelően kell szemlélni a világot, és már be is vonzzuk a jót és minden fasza lesz. Nekem ez így erős. Persze fontosnak tartom, hogy jól álljunk a dolgokhoz, de nem hiszem, hogy ezzel meg lehetne váltani a világot. Változtatni lehet dolgokon vele, de nem tudom elképzelni, hogy gondolati síkon mindent meg lehetne oldani. Ott van pl. a son-rise program, aminek egyik fő pillére, hogy elfogadjuk a gyereket olyannak, amilyen, és megfelelően állunk a dolgokhoz. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert a leányzón is észrevettem, hogy nagyon megérzi, hogy épp milyenek a rezgéseim. Én ezt nem is vonom kétségbe. De azt sem tartom valószínűnek, hogy a rossz hozzáállásom az okozója minden furcsaságának, különcségének, lemaradásának; ugyanakkor azt sem, hogyha tökéletesen átprogramoznám az agyam, és csak és kizárólag pozitívan állnék mindenhez, "meggyógyulna".

Én a 3. vagyok asszem:

forrás