Miért kell beszólni???

forrás

A napokban történt egy "kis" incidens azzal az ismerősömmel, akihez vittem a családi napközibe a leányzót pár hónapja. Nemrég eljött a barátnőm, és mondta, hogy szerinte durva volt az a bejegyzésem, amiben a közös ismerősünkről írtam, hisz nagyon régi az ismeretség, és erre való tekintettel nem volt túl kedves dolog, hogy ilyeneket írtam róla. Ezen elgondolkoztam, sőt, még bűntudatom is lett. Viszont most fordult a kocka, és az a benyomásom, hogy az ominózus ismerős is magasról tesz az ismeretségünk korára, ugyanis olyanokat írt, hogy csak pislogtam, és borzasztóan fájt, így gyorsan elillant az eddig érzett bűntudatom.
2 hónapja megkérdeztem tőle levélben, hogy hogyan állnak a leányzó furcsaságaihoz a gyerekek, és még ezt azt, de választ nem kaptam, pedig fontos lett volna számomra ez az infó. Aztán meg 2 profilja van a fb-on, és észrevettem, hogy a privátabbról törölt... Így gondoltam leírom neki a véleményem, nem szeretem elsunnyogni a dolgokat, és az elvarratlan szálakkal sem vagyok jóban. Viszont ilyen választ még az ellenségeimtől sem vártam volna.

ÉN:
"Heló! Nem akartam írni, de mivel észrevettem, hogy a személyesebb profilodnak már nem vagyok az ismerőse, így sajnos nem bírom szó nélkül hagyni a történteket, pedig tudom, hogy az lenne a helyes. Szóval, leírom, hogy nekem mi is a bajom, bár gondolom rohadtul nem érdekel. Ugye kezdődött azzal, hogy hívtál a családi napközibe. Elmentünk. Én szerettem volna pár infót megtudni, te ígérted is, hogy majd írsz róla. Elhiszem, hogy kurva sokat dolgozol, de talán egy pár soros válaszra tudtál volna időt szakítani 2 hónap alatt... Vagy megkérdezni, hogy miért nem viszem már Hannit. De gondolom örülsz, hogy nem megyünk, és nem akarod bolygatni. Baromira fáj, hogy több szakember véleményét megkérdőjelezed vele kapcsolatban. Elhiszem, hogy nagy dolog, hogy elvégezted a pszichológiai egyetemet, de mennyit is tanultál, olvastál az autizmusról vagy a fejlődési zavarokról? Nem hinném, hogy annyit, mint a vizsgálatot végzők. Gondolom gyakorlati tapasztalatod sincs a témával kapcsolatban, mégis az utolsó csanás alkalomkor leordítottad a fejem, hogy jaj már, csak visszahúzódó személyiségű. Tudom, hogy az utóbbi pár évben, vagy akár egész életemben sem voltam valami vicces vagy kellemes társaság, de nem gondoltam volna, hogy ezt a hosszú évnyi ismeretséget ennyivel lerendezed testvéreddel egyetemben. Nem tartom túl gerincesnek amit és ahogy csináltok. Nővéred is jön azzal, hogy azért haragszik rám, mert meg mertem kérdezni, hogy utál -e, és ez -e annak az oka, hogy nem válaszol? Valami frappánsabbat is kitalálhatott volna, hogy lekoppintson. Te meg, úgyszintén nem írtál vissza, plusz még a személyesebb profilodról meg ki is toloncolsz. Mindegy, amúgy emlékszem az általad művelt pár hasonló lepattintásra, most én kerültem sorra, ez van. Sajnálom, hogy így alakult, és fáj is, de nincs mit tenni. Elfogadom, lenyelem. Minden jót!"

Ő:

"(...) Nem mondtam, hogy semmi baja Hannának, az egyetlen üzenet, amit át akartam adni, hogy rosszul állsz a problémához, és egy szeretetreméltó boldogságforrás helyett megoldandó problémaként és felállítandó diagnózisként tekintesz rá. Nem tudod szeretni a maga valójában, mert folyton ez jár a fejedben. Elhiszem, hogy nem könnyű, de te teszed bonyolulttá (...) Minden szakember mond, amit akar, legyen úgy. De a saját gyereked, és a legjobban kéne szeretned a világon. Ehelyett a hibákat keresed benne. Ami igencsak visszaveti a javulás útján... (...)"

Szerintem ezt nem nagyon kell magyarázni. Hogy lehet ilyet írni? Honnan veszi a bátorságot, hogy meg meri kérdőjelezni, hogy mennyire szeretem a gyerekemet, és azzal vádol, hogy a hozzáállásom veti vissza a fejlődését? El sem tudom mondani, hogy ez mennyire szarul esett. Szerintem ez az egyik legdurvább, amit egy szülőnek lehet mondani.

Igen, abban igaza van, hogy előfordul például a heti 5 tsmt alatt, hogy feladatként tekintek rá. Főleg, mikor bepakoljuk az eszközöket. De ahogy elkezdjük a tornát, és vigyorog ezerrel, és élvezi; egyből elfeledkezem arról, hogy ez egy feladat, vagy egy probléma, és pillanatoknak tűnik az a 20-25 perc. Majd szét szakad a kezem a kis sószáktól, és még ebben a kánikulában is csináltuk becsülettel, ahogy elő van írva, erre azzal merészel jönni, hogy a hozzáállásommal "visszavetem a javulás útján". Én úgy érzem, hogy a tőlünk telhetőt megtesszük a fejlődése érdekében, a hozzáállásomon is dolgozom.

Ott követtem el a hibát, hogy amikor találkoztam ezzel az ismerősömmel, elmeséltem a nehézségeket, problémákat, lemaradásokat is. Nagy hiba volt! De sajnálom, azt hittem, hogy egy régi ismerős előtt nem kell szépíteni és titkolni dolgokat. Tudom, hogy hajlamos vagyok túlzásba esni, de szerintem ha az ember gyerekével van valami, akkor természetes, hogy fókuszál rá, beszél róla. És egyébként dicsértem is, csak megfigyeltem már, hogy valahogy azt nem annyira veszik észre... És nem is adtam elő sosem ezt az állapotot úgy, hogy mekkora tragédia, vagy legalábbis igyekeztem, ezek szerint szarul.