Csak annyi történt, ami kissé megborított, hogy a jó időre való tekintettel lementünk a közelünkben lévő játszótérre. Ugye itt van kút, ami a homok miatt mindig el van dugulva, és mindig van ellenállhatatlan tócsa... Már megszoktuk, hogy ő a játszó csodabogara, nem is ezzel volt a baj, hanem a feljövetellel. Hiába a kártya, hiába Fifi a telefonon, ő annyira belemerült a tócsázásba, hogy csak egy kiborulás árán sikerült hazacibálnunk. :( Tekergett, tombolt, üvöltött, dobálta magát a kezünkben, ketten alig bírtunk el vele (szerintem kibaszból nagyok általában az autik, hogy még nehezebb legyen a velük való küzdés, a leányzónk pölö 4-5 éveseknek való ruhákat hord... és nincs még 3 éves).
Döntöttünk: erre a játszóra többé nem megyünk. Nem éri meg se a Cukinak, se nekünk. A gyerekekkel továbbra sem foglalkozik, rájuk sem néz, csak a repetitív dolgaival van elfoglalva. A hazajövetel viszont tényleg brutális. :( És persze, minden gyerek hisztizik (gondolom én), de biztos, hogy nem ilyen rendszerességgel és intenzitással.
Van egy távolabbi játszótér, ahol nincs kút és tócsa, oda szoktunk elmenni és onnan egy picit könnyebb is hazarángatni. De már előre rettegek a tavasztól/nyártól. Olyan jó volt bezárkózni a 4 fal közé. :(
Többszörösen is fájdalmas nekem a játszóterezés: látom a többi, tipikusan fejlődő, átlagosan játszó, kacarászó gyereket (és összeszorul a szívem, hogy a mi lányunk is lehetne egy közülük); az enyémről sikít, hogy csodabogár és akkor még a haza út is ott van...
