Átjött a 3 gyerkőccel, a legkisebb 2 hónapos és hát heves érzelmeket váltott ki belőlem ez az egész találka, hisz a középső meg 5 hónappal fiatalabb, mint a leányzónk és hát nem kell gondolom ecsetelni, hogy mekkora szakadék van közte és a lányom közt (és nem érdekel, hogy nem ér hasonlitgatni, majd akkor menni fog, ha kinyomom a szemeimet, de addig nem!). Én is 3 gyereket szerettem volna... És fáj, hogy nekem ?nekünk? ez nem adatik meg (azért a kérdőjel, mert férjem még dönthet úgy, hogy más nőnél bepróbálkozik valaha, de én bármennyire is vágynék egy/kettő/három újabb babára, soha nem fogom rászánni magam (és az sem érdekel, hogy soha ne mondd, hogy soha; én igenis mondom, mert így érzem). Nagyon nagy félelem van bennem, amit szerintem soha nem fogok tudni leküzdeni, bármennyire is fáj, hogy a valóság ennyire nincs összhangban az álmaimmal. :( Csak így ezzel szembesülni iszonyúan fájó tud lenni. :( Olyan, mint egy kurva nagy pofon! És megint jött az a faszság az agyamba, hogy neki miért ad a sors 3 "sima" gyereket, míg nekem elsőre adott egy kacifántosat, akinél számtalanszor érzem azt, hogy meghaladja a képességeimet, türelmemet. És a falakról nem is beszélve. :'( De ez majd egy külön poszt lesz, nincs kedvem tovább marcangolni most magam. :/ Fulldepi!!!
Közben nagyratörő álmaim is vannak, de fogalmam sincs, hogy hogy és mint kellene nekivágni, de legalább míg ezen töröm az agyam, nem magam sajnáltatom. Mert belegondolva a sok-sok történetet, amit megismertem, ahhoz képest a mi bajunk tényleg semmiség. Benne vagyok pár fb-os csoportban és megszakad a szívem, mikor olyanokat olvasok, hogy például a kisgyerekét nem tudja vinni Dévényre, mert döntenie kell, hogy fűtés-kaja, vagy kezelés. Annyira átérzem ezt, mert emlékszem még rá, hogy nekünk is milyen nehezen sikerült előteremteni a gyógytornák árát. És rettegtem attól, hogy mi van, ha egyszer nem lesz miből. De szerencsére erre nem került sor, megúsztuk egy teljes bankkártya lemínuszozással. Vagyis nem egyel, hanem kettővel, ugyanis férjem és én is csurig mínuszban vagyunk azóta is... És innen jött az a gondolat, hogy talán igenis lenne létjogosultsága egy olyan alapítványnak, ami az olyan családoknak segítene, akik a fejlesztések miatt kerültek nehéz anyagi helyzetbe vagy akik nem tudják kifizetni a gyógytornák árát. Mert sajnos saját tapasztalatunk is példa rá, hogy nem minden esetben finanszírozza az oep a kezeléseket... :( Számomra nem elfogadható az, hogy míg egyes nagyvárosokban ingyen jár a gyógytorna, addig kisvárosokban csak magán úton lehet elérni ugyanazt, nem kis összegért. És mennyire borzasztó lehet, mikor elkezdik a gyógytornát, látja a szülő, hogy mennyit lendít a gyermekén, de abba kell hagyniuk pénzhiány miatt. Belegondolni is szörnyű! Ha bárkinek van ötlete, tanácsa, tippje egy alapítvány létrehozásával kapcsolatban, nagyon szívesen fogadok minden infót! És véleményt is, hogy őrültség -e.
