Ebben az egész állapotban azt viselem a legnehezebben, hogy nem ragaszkodik, nem kötődik hozzám. Ez annyira fáj, és elszomorít. :( Mikor reggel bemegyek sem látom rajta, hogy hú de örülne nekem. Általában mutogat a zenelejátszó felé, hogy kapcsoljam be. Ennyi a reakciója.
Meg az sem egy felemelő érzés, mikor ölelés helyett lök el magától. :( Ilyenkor bőgni tudnék! Annak persze nagyon örülünk, mikor könyörgés hatására odajön, és méltóztatik 3 másodpercig elviselni az ölelést. Az olyan jó érzés! :)
Viszont megvilágosodtam: tudom, hogy anyósom miért kezeli olyan normálisan ezt az egészet (szinte ő az egyetlen a környezetünkben, aki nem akarta bemagyarázni, hogy nincs semmi baj a lánnyal). Hasonlókon mehetett keresztül, mint mi. Tegnap eljött, és mondta, hogy a férjuram tök ilyen volt kicsinek. Ha megpuszilta, törölte le az arcáról; az ölelést sem tudta elviselni, és irányíthatatlan volt. Nem tudta neki azt mondani, hogy "fiam, nem mész sehova", mert ha mondta is, a kis drága fogta magát, és megszökött az erkélyen keresztül. Arra a megállapításra jutottunk, hogy valószínűleg -még ha enyhén is- de tuti rajta van a spektrumon...
Annyira durva, hogy Mókuska, a mi kis cirmos dögünk sokkal jobban ragaszkodik, és sokkal többször és intenzívebben kimutatja az érzelmeit felém, mint a lányom. Állandóan bújik, követ, ölel, puszil. Nekem ő a matricagyerekem. :) Örülök, hogy visszakerült hozzánk (miután Hanna megszületett, pár hónapig vakációzott anyunál), mert így, hogy két olyan emberrel élek együtt, akiknek nem igazán megy az érzelemkimutatás, legalább van 1 valaki, aki szeretget. Tudom, hogy ő csak egy állat, de akkor is sokat dob rajtam. :)
Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mennyit fog változni Hanna, és ha igen, milyen irányba. A mozgásfejlesztés azért volt könnyebb, mert ott tudtam, hogy addig kell vinni, míg el nem kezd járni. Ez a mostani állapot viszont annyira képlékeny, tele kérdésekkel, bizonytalanságokkal, hogy lehetetlen megjósolni bármit is. Nagyon bízom benne, hogy azért majd integrálható lesz, és meg fog nyílni valamennyire.
Rengetegszer kifutnék a világból, de nem tehetem. Néha elég őrült gondolataim is vannak. De el kell hessegetni ezeket, hisz nem ő akart megszületni, és nem is ő tehet arról, hogy ilyen. Meg kell tanulnom elfogadni ezt az állapotot, és megpróbálni így is boldogan megélni a mindennapokat. Még nem jöttem rá, hogy hogy kell ezt, de majdcsak eljön annak is az ideje! De most kicsit besokalltam, elfáradtam, unom, hogy nem történik semmi látványos, és dühös vagyok, meg igazságtalannak is tartom, hogy miért pont ő, miért pont mi, és a telet is rühellem. :(
Kati, kitartás, nagyon nehéz lehet, de majd túljutottok ezen is. Úgy látom, anyósoddal nagy szerencséd van.
VálaszTörlésKitartást és jobb kedvet:) Még nagyon kicsi a lányod, nagyon sokat fog fejlődni!
Köszönöm a biztatást, ma már szerencsére jobb kedvem van. :)
VálaszTörlésBiztos sokszor lesznek még ilyen megzuhanások, de remélem egyre kevesebbszer, és rövidebb ideig tartók fognak jönni. Nem világvége ez, de bele kell rázódnom még.
haha, akkor már az is világos, hogy kitől jönnek az autigének :)
VálaszTörlés(azt ugye tudjátok, hogy az autizmus/Asperger-szindróma családi halmozódást mutat?)
Az biztos, hogy férjem alatt is rezeg a léc, anyósom is sokat mesélt, hogy milyen volt gyerekként, és valószínűleg a mai rendszerben már nem egy szemét kis gecit látnának benne (mármint nem az anyukája, hanem a tanárok, gondozók), hanem nagy valószínűséggel megkapná az autiságot. De lehet, hogy én is... :) Amúgy apám is tök fura ember, anyuról nem is beszélve, apósom, akit csak párszor láttam, de egyértelműen ő is kilóg a sorból típusú. Persze ezzel nem azt akarom állítani, hogy hót ziher, hogy mindegyikőjük autista, de azért szerintem elég érdekes génkészlettel rendelkezünk.
Törlés