Ebben az egész állapotban azt viselem a legnehezebben, hogy nem ragaszkodik, nem kötődik hozzám. Ez annyira fáj, és elszomorít. :( Mikor reggel bemegyek sem látom rajta, hogy hú de örülne nekem. Általában mutogat a zenelejátszó felé, hogy kapcsoljam be. Ennyi a reakciója.
Meg az sem egy felemelő érzés, mikor ölelés helyett lök el magától. :( Ilyenkor bőgni tudnék! Annak persze nagyon örülünk, mikor könyörgés hatására odajön, és méltóztatik 3 másodpercig elviselni az ölelést. Az olyan jó érzés! :)
Viszont megvilágosodtam: tudom, hogy anyósom miért kezeli olyan normálisan ezt az egészet (szinte ő az egyetlen a környezetünkben, aki nem akarta bemagyarázni, hogy nincs semmi baj a lánnyal). Hasonlókon mehetett keresztül, mint mi. Tegnap eljött, és mondta, hogy a férjuram tök ilyen volt kicsinek. Ha megpuszilta, törölte le az arcáról; az ölelést sem tudta elviselni, és irányíthatatlan volt. Nem tudta neki azt mondani, hogy "fiam, nem mész sehova", mert ha mondta is, a kis drága fogta magát, és megszökött az erkélyen keresztül. Arra a megállapításra jutottunk, hogy valószínűleg -még ha enyhén is- de tuti rajta van a spektrumon...
Annyira durva, hogy Mókuska, a mi kis cirmos dögünk sokkal jobban ragaszkodik, és sokkal többször és intenzívebben kimutatja az érzelmeit felém, mint a lányom. Állandóan bújik, követ, ölel, puszil. Nekem ő a matricagyerekem. :) Örülök, hogy visszakerült hozzánk (miután Hanna megszületett, pár hónapig vakációzott anyunál), mert így, hogy két olyan emberrel élek együtt, akiknek nem igazán megy az érzelemkimutatás, legalább van 1 valaki, aki szeretget. Tudom, hogy ő csak egy állat, de akkor is sokat dob rajtam. :)
Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mennyit fog változni Hanna, és ha igen, milyen irányba. A mozgásfejlesztés azért volt könnyebb, mert ott tudtam, hogy addig kell vinni, míg el nem kezd járni. Ez a mostani állapot viszont annyira képlékeny, tele kérdésekkel, bizonytalanságokkal, hogy lehetetlen megjósolni bármit is. Nagyon bízom benne, hogy azért majd integrálható lesz, és meg fog nyílni valamennyire.
Rengetegszer kifutnék a világból, de nem tehetem. Néha elég őrült gondolataim is vannak. De el kell hessegetni ezeket, hisz nem ő akart megszületni, és nem is ő tehet arról, hogy ilyen. Meg kell tanulnom elfogadni ezt az állapotot, és megpróbálni így is boldogan megélni a mindennapokat. Még nem jöttem rá, hogy hogy kell ezt, de majdcsak eljön annak is az ideje! De most kicsit besokalltam, elfáradtam, unom, hogy nem történik semmi látványos, és dühös vagyok, meg igazságtalannak is tartom, hogy miért pont ő, miért pont mi, és a telet is rühellem. :(
