2013. május 17., péntek

Kérdezős díj

 Kaptam egy díjat Molly-tól, amit köszönök. :) Ez, ahogy egy kicsit nyomoztam, arra a megállapításra jutottam, hogy az előző (Best Blog-os, csokros kislányos) módosult változata, de jó ötletnek tartom az új szabályt, miszerint válaszolni kell a kérdésre, majd fel kell tenni egy újat a 4 kiválasztottnak.
 Nekem erre kell felelnem: Mi volt a legfélelmetesebb dolog, ami történt veled? 
 Nem tudok megállni egynél. Amúgy az egész életemet félelmetesnek tartom. :) De igazából két dolgot tudnék kiemelni:
 Az egyik, mikor kis suttyóként azt hittem, hogy tudok úszni... és majdnem rossz vége lett. Én voltam szinte az utolsó az osztályban, aki megtanult, de ez a megtanulás annyit jelentett, hogy bele mertem menni a mély medencébe, és a szélébe kapaszkodva, majd pár hossz erejéig azt elengedve nem süllyedtem el. Voltam olyan nagyképű naiv, hogy azt gondoltam, ezt már úszásnak lehet nevezni, és mit nekem egy folyó. Apu munkahelye szervezett egy kirándulást. És én majdnem ott maradtam. Vagyis majdnem elvitt a víz. Ugyanis a vízmélység ott nem volt olyan kiszámítható, mint egy uszodában, sőt, inkább szeszélyesen változó a megfelelő jelző. Egyik percben a térdemig ért a víz, léptem egyet, és teljesen elmerültem. És itt ugye nem volt mibe kapaszkodni, plusz még sodrás is van, nem is kicsi... Mikor nagy nehezen sikerült víz fölé emelnem a fejem, kiabáltam, hogy segítsééég. Apu szerencsére észrevette (emlékszem, sokan bámultak, de azt hitték szerintem, hogy viccelek, mert senki nem jött) és kimentett, de akkora volt a sodrás, hogy majdnem mindketten odavesztünk, de szerencsére nem. (Anyu mindeközben a parton napozott, mert ő aztán tényleg nem tud úszni.) Akkor, ott, lepergett az életem, szóval nem kamu ez a 'lepereg az életed filmje' dolog. Nagyon ijesztő volt, és emlékszem, még pár óra múlva is azon agyaltam, hogy életben vagyok vajon? Vagy a halál után a lélek ugyanúgy él tovább, csak nem tudok különbséget tenni, hogy ez valóság vagy sem? Esküszöm, hogy ilyeneken agyaltam egy csomót, pedig nem voltam olyan hú de koros. (Nem emlékszem pontosan, hogy mikor történt ez.)
 Ami még ennél is sokkal félelmetesebb volt, az a szülés napján történő kórházba kerülés. Ez ugyanis, úgy történt, hogy kisasszonykám szíve nem úgy vert, ahogy addig, a CTG-t végző nő feje falfehér lett, hívta a dokit, összesúgtak, majd hívták a mentőket, és hallottam, amit a telefonba mondtak: "mentőt kérnénk a kórházba, sürgősségi császárra lenne szüksége egy kismamának." Rémülten kérdeztem őket, hogy most mi van, erre csak annyit mondtak, hogy a baba már nem érzi magát jól odabent, forduljak a bal oldalamra, majd mértek vérnyomást, pulzust, és ekkor csóválták a fejüket és egyre fehérebbek lettek (mint később kiderítettem azért, mert előfordul, hogy a fájásmérő gépezet a magzat szívverése helyett az anya pulzusát rögzíti, de az enyém 90-100 körüli volt, míg a kicsié csak olyan 80-70... a megszokott 140-160 helyett). Elővett a hölgy egy őskori leletnek tűnő mobil magzat szívmonitort vagy mit, hogy a mentőben is tudják nyomon követni, hogy mi zajlik odabent. De persze nem működött... És a percek csak teltek, és teltek, de mentő sehun. Eltelt 10 perc, eltelt 20 perc, ekkor már mindenki a falat vakarta, és dühöngött, majd 30, és még mindig semmi, de végül 35 perc után megérkeztek végre. És még ugye ekkor sem könnyebbülhettem meg, mert hála a csodás városvezetésnek, az egészségügyi "reformoknak", és legfőképp a kórház bezárásának: egy 25 km-re lévő városba kellett mennem szülni, és akárhogy is autópálya, és mentőautó, akkor is kellett még plusz 10 perc... Mire megérkezett a lift, feltoltak, blabla, majd 50 perc telt el a riasztástól, és lehet, hogy én vagyok nagyigényű, de úgy gondolom, ez egy kissé sok idő. Mikor erről a máig felbaszó dologról írok, mindig kiemelem, hogy nem hibáztatom a mentősöket, mert nem ők tehetnek arról, hogy egyes nagytudású barmok az íróasztal mögött csücsülve hogyan határozzák meg, hogy mennyi rohamkocsi legyen készenlétben... Ugyanis, mint később kiderült, azért jöttek ilyen későn, mert a városban porfészek településen, ahol élünk, nem volt szabad mentőautó... Annyira szörnyű volt ez a helyzet, hogy máig kiráz a hideg, ha rágondolok. :( A legijesztőbb az volt, hogy semmit nem tudtam, hogy mi zajlik a pocakomban, él -e még egyáltalán a kislányom (sajnos a terhességem alatt az egyik rokonunknak lepényinfarktus miatt halva kellett megszülnie a babáját a 35. héten; ez is erősítette bennem a félelmemet), és NEM TEHETTEM SEMMIT, tétlenül, a bal oldalamon fekve az a 35 perc örökkévalóságnak tűnt.
 Jó bő lére eresztettem, de ismét megkönnyebbültem. Pár év, és talán sikerül lenyelnem, hogy ez történt velünk. :)

 De most megpróbálok valami könnyedebb kérdést feltenni, szóval, az enyém az lenne, hogy mi volt a legkínosabb/legviccesebb szituáció, ami veled történt?

Akiknek szeretném továbbadni eme módosított díjat, és kíváncsian várom a válaszaikat :
Nesreca
Nyonyeszka
Dóra 
Evita 

6 megjegyzés:

  1. Nagyon szépen köszönöm, hogy rám gondoltál! A fent említett eset tényleg elég rémisztő lehetett, még jó hogy apukád utánad ment. Nagyon örülök neki, hogy a végén nem történt semmi komolyabb baj!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szívesen! :)
      Én is, tényleg rettenetes volt. De azóta szerencsére már sikerült megtanulnom úszni, akkor sajnos túl nagy volt az arcom. o.O

      Törlés
  2. köszönöm, bár tényleg lehetett volna vidámabb kérdés, a tiéd jobb:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Remélem nem vetted kritizálásnak, jó kérdés a tiéd is, csak most itt a gödör alján, a mély önsajnálatom közepette nehéz volt, főleg a szülést felidézni. De tényleg könnyített a lelkemen, úgyhogy megérte. :)

      Törlés
    2. ja, nem, dehogy veszem kritikának, már a kérdés feltevésekor is eszembe jutott, hogy na jellemző kérdés...ha viszont könnyített a lelkeden, az tök jó:)

      Törlés

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...